Hercz Mária

Konferenciatükör (EARLI, Budapest, 2007)

Konferenciákról beszámolókat szokás írni, de arra nem vállalkozom. Érzéseimet szeretném megosztani, melyek egy nemzetközi konferencián születtek. Tükröt tartani magam, magunk elé, amelyben láthatóvá válnak azok az értékek, amelyekről gyakran elfeledkezünk. A mi értékeink még nem látszanak. A hétköznapok iskolájából fényévnyire van a nemzetközi kutatás. Vagy mégsem?

Napok óta hallgatom Európa és a világ számos tájáról érkezett kutatók legújabb és legérdekesebb eredményeit az oktatás minden szintjéről, az óvodától a felsőoktatásig, mindenfele témában. Itt és most úgy érzem, a pedagógia, és annak kutatása a gyerekekről és a pedagógusokról, a napi gyakorlat fejlesztéséről szól. Arról, hogy hogyan lehet hatékonyabbá, könnyebbé, vagy legalább élvezetesebbé tenni a pedagógus munkáját. Hogyan lehet segíteni – a képzésben, a továbbképzésben és a hétköznapokban. A világon…

A tanítás gyakorlatáról szóló előadásokon rendre úgy érzem, hogy a mi iskoláink egy részében is élnek ezek a módszerek, a mi tanáraink is hasonlóan fejlesztik a gyerekeket, vagy ha nem, csak azért nem, mert nem ismerik őket, nincs mögöttük ekkora kutató-fejlesztő-segítő háttér, de képesek ugyanerre. Képesek lennének, ha ismernék, ha a tanárképzésben és továbbképzésekben ilyen, saját élményekre épülő, gyakorlatközpontú módszertani segítséget kapnának. Eszközöket, melyeket kipróbálhatnának, segítségül kutatókat, akik partnerként, a gyakorlat szakértőiként tekintik őket. (Erre is van példánk, csak kevés. Nagyon-nagyon kevés.) Ha lenne módjuk a tapasztalatszerzésre, eszközeik a fejlesztésre, segítőik a tapasztalatok elemzésére… és hitük. Hitük abban, hogy képesek rá! Módjuk arra, hogy ha valamit kitalálnak, továbbadhassák! Tapasztalataik a kutatásban és a publikálásban. Utópia? Nem! A finn tanítókat és tanárokat úgy képzik, hogy minderre képesek legyenek, már tanulmányaik során folyamatos kapcsolatban állnak az iskolával, mentor-tanárok segítik őket számunkra álomszerűen hosszú tanítási gyakorlataik során. S ők ugye a legközelebbi rokonaik Európában? Miért ne sikerülhetne nekünk is?!

Talán egy kicsit később. Most a mintegy kétezer résztvevőből félszázan vagyunk magyarok (33-an előadóként) egy európai kutatói szervezet 12. konferenciáján, amely történetében először van Magyarországon, először Kelet-Európában, amit kétévente tartanak más-más helyszínen. Jó lenne sokan lenni! Sok szempontból jó lenne.

Az első, hogy megmutathassuk magunkat. A „jó gyakorlatokat”, melyek léteznek. Az előadásokra azonban jeligés pályázattal lehetett jelentkezni, angolul, amit két független szakember bírált adott szempontokból. Ahhoz is tapasztalat kellett tehát, hogy valaki háromszáz, illetve ezer szóban le tudja írni egy szakdolgozatnyi anyag lényegét. A részvételi díj sem volt kevés az iskolák (beleértve a felsőoktatást) költségvetéséhez viszonyítva. A környező országokból alig akadt résztvevő – nekik sem könnyebb.

A második a praktikus ok, hisz egy időben húsz helyszínen, húsz különböző témában szólnak az előadások, így lehetetlen mindent személyesen meghallgatni. Egy-egy téma másfél óra, egy-egy előadás húsz perc. Első hallásra nagyon kevés, de pont elég ahhoz, hogy a lényeg láthatóvá váljék, s mindazok, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló tapasztalatokkal rendelkeznek, megismerkedhessenek személyesen, s a későbbiekben elektronikus úton kapcsolatba kerüljenek.

A harmadik: megtapasztalni, hogy a mi szakmánk ugyanolyan értékes, mint másoké. Szakma, amelyet tanulni, fejleszteni lehet. Szakma, amelynek professzionális művelése boldoggá teszi az embereket! (Tudatosan használom ezt a szót, bár lelkem mélyén hivatásnak hiszem, életpályának. Három évtizedes tanítási gyakorlatom alatt azonban mintha kissé sokan éltek volna vissza azzal, hogy sokan érezzük így…)

Szakma, amelyben a világ minden táján ugyanazokkal az alapproblémákkal küzdenek a pedagógusok: a gyerekek különbözőek, akiket különféle körülmények között, személyiségükhöz alkalmazkodva kell fejleszteni. „Az egész világ egy város” – mondta évekkel ezelőtt egy távoli országban élő idős nagynéném – amikor iskoláról beszélgettünk. Igen, igaza volt. A mai iskolának mindenütt pluszt kell adnia a világháló és a technika csodáival szemben, de nem szembeszállni, nem vetélkedni vele. Mást kell adni, olyan dolgot és olyan érzést, amit az nem tud: az emberi kapcsolatokra épülő közösségek „együttes élményét”, ahol a tudás megszerzésének örömét élik át a gyerekek. Ez az öröm azonban – számos kutató szerint – csak akkor jelentkezik, ha a meg kell érte küzdeni. Ha kihívást jelent! Talán ez az a pont, ahol társadalmi szemléletet is változtatni kell!

A ma pedagógusának mindenütt a világon át kell alakulnia, megváltozott és megnövekedett feladatait csak folyamatosan megújuló szakmai tudással képes eredményesen teljesíteni. Az eredmények értékelése szintén a legnehezebb problémák közé tartozik. Szinte minden ország kutatói keresik a legjobb megoldásokat, számos szekcióban sok-sok megszívlelendő gondolat, és hasznos példa hangzott el. A – számomra – legfontosabb üzenet azonban összecsengett saját meggyőződésemmel: a jó értékelés az értékelttel közösen alakul, az előzetesen ismert szempontok alapján, s ami a legfontosabb, fejlesztési céllal, a pozitívumokra építve.

Jó lenne, ha sokan lennénk itt magyarok, s a konferencia szelleme sok emberen át tudna hatni. Kezdődik a tanév. Jó lenne, ha az a mondás, mely szerint a pedagógus szakma magányos szakma, mert a problémákkal egyedül küzd meg az ember – az iskolákban a múlté lenne hamarosan. Ahogy a kutatásokban is egyre több kutatócsoport, kutatói közösség alakul, akik személyesen, vagy a világháló segítségével, együtt dolgoznak, gondolkodnak másokkal, úgy a mi pedagógiai hétköznapjainkban is meglenne erre a lehetőségünk.

A konferencia a közösségteremtés helye is, a kapcsolatoké, melyek nyomán elhihetnénk magunkról, hogy nem vagyunk gyengébbek, nem vagyunk rosszabbak, „csak”… (ennek a csak-nak a kifejtése messze vinne bennünket, mindenki be tudja – sajnos – fejezni a gondolatot). Kicsik vagyunk? Rosszabb feltételek között? Igaz, de a ’nagyok’ sok magyar segítségével (is) lettek nagyok – gondoljunk csak a Nobel-díjasainkra. Napjainkra és a magyar pedagógiára gondolva is büszkék lehetünk, hisz a szakma nemzetközi szervezeteiben dolgozó elismert kutatóink és egyetemeink tették lehetővé, hogy a világ minden tájáról ide érkezzenek az oktatáskutatók.

Az EARLI, az oktatáskutatók európai szervezete konferenciájának adott otthont egy héten át Budapest. Szervezője az Szegedi Tudományegyetem Neveléstudományi Doktori Iskolája volt (a konferencia elnöke Csapó Benő professzor), partnerei az ELTE és az MTA. Köszönet nekik. Mi, akik ott lehettünk, igyekszünk tapasztalatainkat megosztani az „igazi” pedagógusokkal, akik ezekben a napokban az iskolában a tanévet készítették elő, akik, amikor mi zárjuk a konferenciát, találkoznak az évnyitón a gyerekekkel. Az igaziakkal, akikért a kutatók dolgoznak!