Gyulai Zsuzsanna

„Nagyon sok mindent veszítettem el egy pillanat alatt”

Részletek egy internetes naplóból

2007. június 24.

Évzárási adminisztráció. A világ leggyűlöltebb feladata – számomra legalábbis. Ha adminisztrátor szerettem volna lenni, akkor nem megyek el tanárnak. De tanárnak mentem – és mégis belefulladok a sok papírba.

Az elmúlt két hétben egy 45 fős estis és egy 25 fős nappalis osztályt adminisztráltam le. Összesen megírtam 51 bizonyítványt (azért csak ennyit, mert az estin a 45-ből csak 26-an végezték el az évet.) Az estisekkel nem volt gond, de a nappaliban! Na, az zűrös volt! Eleve ott kezdődik, hogy pénteken 3-ra volt kész az osztályozó konferencia, azaz hivatalosan akkor lehet elkezdeni a bizonyítványok és törzslapok kitöltését. Az összeolvasásra kijelölt kollégák és az igazgató azt kérte, hogy hétfő reggelre már legyenek kész anyagok, hogy a kedd délutáni bizonyítványosztásig mindenkié kész legyen. Igen ám, de a naplókat, a bizonyítványokat és a törzslapokat nem szabad hazavinni. Hivatalosan legalábbis nem. Normális elvárás, hogy pénteken délután maradjon bent az ember, hogy megírja? És a saját gyerekeimet meg hova teszem?

Végül is kész lettem hétfőn tízre, össze is olvastuk délig, megnyugodva mentem haza, hogy minden rendben. És akkor délután jön egy telefon a suliból, hogy újra kell írnom a bizonyítványokat! Mert rossz pecsét került rájuk! Végigzokogtam a belvárost, többen hülyének néztek.

2007. június 28.

Ennyi volt. 12 éve vagyok ebben a suliban, és most vége. Ma (MA!!!!!!!) megkaptam a felmondásomat. A következő tanévben már nem tanítok itt. Elbúcsúzni nem tudtam, tegnap a kirándulás végén úgy köszöntem el az osztályomtól, hogy ősszel találkozunk. Persze volt, hogy mennyit köszönhet nekem az iskola, meg hogy az első pedprogram, meg hogy sni-s program, meg hogy tantárgyakkreditáció (a mentálhigiéniát én csináltam meg). És akkor miért is én? Mert az utolsó három évben nem voltam annyira jelen az iskolában… És kifogás a munkám ellen? Az nem volt, de nem voltam úgy jelen, amúgy meg még indokolni sem kéne… És miért nem szólt nekem valaki az utóbbi három évben, hogy mi is van? Erre a kérdésre nem kaptam választ.

Összefoglalva, miután kis gyerekeim vannak, és ezért nem ültem minden délután a suliban, nem voltam ott minden esti programon, nem szerveztem orrba-szájba tábort, színházat és egyebet ingyen, „csak” megbízhatóan elvégeztem a munkámat, ezért rám esett a választás. Szerintem az a lényeg, hogy én vagyok a legdrágább, ha egyáltalán nettó 120 000 forintos fizetésnél nem komikus ezt a fogalmat használni.

Az eljárás maga meg kifejezetten embertelen volt. Reggel még vegyem át szignózva az őszi egészségnapra pályázott pénz támogatási szerződését, meg felvételiztessek egy gyereket az „osztályomba”. Mélyen meg vagyok bántva, és sértve és…

Volt három osztály, akikkel terveink voltak, kiadtam az olvasmányokat, volt kialakult munkamódszerünk, már értettük egymást, már szerettük egymást, már nagyok lettek, okosak, akikkel jókat tudtunk volna csinálni.

Az egyik egy kilencedikes banda, szerettem őket nagyon. Harcoltunk sokat, de kiérdemeltük egymást. Okosak, villogó eszűek, gondolkodóak, persze idétlenek is, de ez vele jár. Van vagy 8-10 ember, akikért egyenként, külön-külön is fáj a szívem.

A másik egy tizedikes csapat, velük kevesebb órám volt, és csak töri, ami mindig más. Távolabbi volt velük a kapcsolatom, de pont most lett volna több óránk, pont most jöttek volna a vitára gerjesztő izgi korok. Ezt a lehetőséget nem én kapom már meg. És innen is van sok ember, akiért fáj a szívem. Elkezdtünk valamit, és félbeszakadt.

Az utolsó, a saját osztályom, kicsik, hetedikesek voltak, nekem a legnehezebb korosztály. De annyira kedves gyerekek vannak közöttük, és annyi problémás gyerek, akiket elkezdtem megfejteni, elkezdtem a hozzájuk vezető pallókat ácsolgatni.

És akkor még nem beszéltem a kollégákról, akik között sokat 12 éve ismerek. Barátaimnak érzek sok embert közülük, és tudom, hogy sokukkal nem fogok már találkozni.

Nagyon sok mindent veszítettem el egy pillanat alatt.

2007. október 4.

Azt hiszem, ha legalább az eddigi életszínvonalamat meg akarom őrizni, akkor kényszerhelyzetbe kerültem. El kell mennem pénzügyi területre dolgozni. Semmi más megoldást nem látok.

2007. október 6.

Kedden bementem a volt sulimba, a kedvenc, drága osztályom búcsúztatót szervezett nekem. Nagyon megható volt, nagyon szuperegyedi ajándékot kaptam tőlük (sok fényképet róluk könyvecskévé fűzve és egy komoly és egy ironikus visszaemlékező-búcsúzó szöveget). Nagyon torokszorító, és nagyon otthonos volt az asztal tetején ülni.

Az épület és az egész, amit iskolának nevezünk, az meg végtelenül ismerős, és már-már elindultam volna benne akárhová, akárkivel váltani egy szót, mikor mindig és mindig bevillant, hogy „Hova rohansz, neked itt már semmihez nincs közöd! Már nem tartozol ide!”.

És akkor esténként nézegetem az iwiwet, nézegetem a már réges-régen érettségizett tanítványaimat, felnőttek többnyire. És eszembe jut számtalan dolog. És nem lesz újabb emlék, ennek vége.

Valahogy úgy hozta a sors, hogy bár 89 óta vagyok a pályán, mégis csak egyetlen osztályom volt, akiket elsős koruktól kezdve érettségiig vittem (illetve volt még egy, akiket az érettségi év márciusában hagytam ott, mert megszületett a fiam). Voltak, akiket 10-esként, másokat 11-ben vettem át, aztán iskolát váltottam vagy elmentem babázni. És úgy lett volna, arra készültem, hogy ez a bizonyos osztály lenne talán az, akiket végig tudok kísérni. Ráadásul nekik főleg magyart tanítottam, és ezért velük sokkal mélyebb, személyesebb a viszonyom. Akiknek „csak” törit tanítok, azokkal intellektuálisabb, távolságtartóbb a kapcsolat, őket kevésbé szoktam megismerni úgy igazán.

De mindegy (dehogy mindegy!!!!!), én már így maradtam, nem lesz végigvitt osztályom. És ez olyan félbemaradt dolog.