Bodor Béla: Megy a juhász gördeszkán

Két témát ragoz az értelmiségi közbeszéd az utóbbi időben: az irodalom egyre súlyosabb térvesztése a társadalom minden szférájában az egyik, az oktatás (főként a felső-, de voltaképpen az egész) totális válsága a másik. Előbbitől főként a humán krecli hangos, utóbbiról ennek is, annak is, de inkább a természettudományoknak a kutatói/tanárai panaszkodnak. Túl sok a gyerek, mondják (még sohasem voltak ennyire rettenetesen, katasztrofálisan kevesen, teszem hozzá), és buták, mint a föld, nem tudnak semmit, nem is akarnak, és ha akarnának, sem tudnának, mert agyilag zoknik, elemi készségeik sincsenek meg, nem tudnak írni-olvasni, és a figyelmüket annyi ideig lehet lekötni, amennyit két évtizeddel ezelőtt az óvodai csoportok „tanterve” rögzített, tíz perc után sms-ezni kezdenek a pad alatt, vagy maszturbatív építőjátékot játszanak a mobiltelefonjukon. Ugyanakkor a másik panasz úgy hangzik, hogy a gyerekeket naphosszat nem lehet elrángatni sétálni vagy levitetni velük a szemetet, egész nap a számítógép billentyűit verik, vagy a televízió előtt ülnek és kattintgatják a távkapcsolót.

A „számítógépezésről” először is halkan megjegyezném, hogy ez a készülék egy univerzális eszköz, olyan, mint a könyv vagy a papír és a toll. Ezzel az erővel ők is mondhatnák rólunk, hogy egész nap csak könyvezünk vagy papírozunk. A kattintgatást is meg tudom érteni, én sem tudnám tíz másodpercnél hosszabb ideig nézni egyik csatorna adását sem, ha lenne a lakásunkban olyan készülék, ami erre való. Ajánlom mindenkinek, hogy egy határozott mozdulattal vágja el a kábelt, amin keresztül a bambuládába árad a hülyeség, és az egyik problémájuk már meg is oldódott. Írás-olvasásról annyit, hogy – nem túlzás – nagyságrendekkel többet írnak és olvasnak a mai tinédzserek, mint mi annak idején. Nem könyvet, hanem digitális dokumentumokat olvasnak, és nem kézzel írnak, hanem klaviatúrával. Blogot, e-mailt, fórumbejegyzést, hozzászólást a legváltozatosabb témákról, karakterlapot, profiloldalt, szexhirdetést, hazafias és szerelmi tárgyú költeményeket. Másképp írnak és olvasnak, más céllal és más figyelmi sémákat követve. De a tény attól még tény. Az is igaz, hogy szétbarmolják a helyesírást. Nem mondom, h 🙂 vok tőle, de nem egy katasztrófa. Az már nagyobb baj, hogy túl gyorsan és figyelmetlenül olvasnak. A szövegértésükkel elsősorban az a baj, hogy kapkodnak, kikapcsolnak, megint kapkodnak. Ennek a feloldása ma a pedagógia legfontosabb szakmai feladata.

[…]

Tegyük fel komolyan a kérdést: akarunk oktatást? Ha igen, miért? Ma Magyarországon azért működik oktatás (úgy, ahogy), mert a) benne van az alkotmányban, törvény szól róla és része a költségvetésnek, b) sok-sok embernek, intézménynek és hivatalnak érdeke fűződik hozzá és c) régen is volt, és más országokban is van, és senkinek sem volt eddig bátorsága, hogy javasolja a megszüntetését. Hát én ezt most megteszem. Állítom, hogy ha a gyerekeinket meztelenül kiraknánk az erdőbe, és felnőttkorukig feléjük sem néznénk, a kövektől, a növényektől és az állatoktól több használható ismeretet és készséget lesnének el, mint amire a mai iskola tanítja őket. (És ez a mai nagyon szélesen értendő. Évtizedekre visszamenően. Elvégre a maiaknak is járniuk kellett valahová.) A mai iskola vagy aránylag elviselhető hely, ahol az ember barátokat szerez és nem tanul semmit, vagy testet-lelket-szellemet nyomorító papagájképző, ahol a gyerekek azt sajátítják el, hogy a nekik feltett kérdésben megtalálják azt a formulát, amit már tanultak, és felidézzék az erre adandó helyes választ.

[…]

Az iskola a gyereket már hatesztendős korában számára beláthatatlan értelmű jelrendszerek használatára akarja kiképezni. Szikrányi érdeklődést sem mutat az iránt, hogy mi érdekli, mi foglalkoztatja, mi szórakoztatja, mi tudja felvillanyozni. És egész iskolai pályafutása során ezt fogja tapasztalni, időnként súlyosbítva azzal a felszólítással, hogy Édes fiam, használd már egy kicsit az eszed, gondolkodj a saját fejeddel, ismerd fel az összefüggéseket. A gyereknek tudnia kell, hogy a tanár ilyenkor csapdába akarja csalni. Valójában ugyanolyan papagájprodukcióra kíváncsi, mint mindig, csak ezúttal egy elrejtett, kódolt megoldásra kell visszaemlékeznie. Micsoda a kecske? Nem, nem állat, nem patás, nem rusnya jószág. A kecske a szegény ember tehene. A tanár mosolyog: Na látod, tudsz te, ha egy kicsit erőlködsz. Esetleg: A kecske a szavannai életközösség időzített bombája. Ez is nagyon jó. Fel kell ismerni, hogy a tanár melyik kérdezőfajtához tartozik, elő kell keresni a múltból a neki való mondatot, és alkalmazni. Ember persze így nem lesz a gyerekből, de jó tanuló igen. Aztán már az sem. Az egyetemen már csak egy hülye lesz a sok között. Az egyre gyengébb képességűek, a romló gyerekanyag egyik példánya.

[…]

(Élet és Irodalom, 2007. október 26., 43. szám)