Rekviem a pedagógiai intézetekért

Négy és fél éve én hagytam el. Elhagytam, mert lehetetlenné vált vele maradni. Pedig az életem volt, hittem benne. Hittem, hogy jó, hittem, hogy nem pótolható. Számomra nem pótolható! Hatni tudtam rá, és ő hatott rám. Én más lettem általa, s – ma már biztos – ő is más lett általam. Mint minden szakításnál, az ember szíve mélyén reméli, hogy nem pótolható, de az esze azt mondja: mindenki az, még te is. Mint minden szakításnál, az embernek eszébe jut: egyszer még hiányzom neked. Egyszer majd kiderül, nekem volt igazam. Mint minden szakításnál, az emberben felmerül az „ott fogsz majd sírni…” vigasztaló gondolata. Aztán, amikor tényleg baj éri a másikat, ha a pillanat töredékére fel is merül az „úgy kellett neked” érzése, a következőben azonban már vele sír, érte sír.

Nem, nem tévedés a cím, nem egy szerelem történetéről írok. Vagy mégis? Bizonyos szempontból igen. Csíkszentmihályi Mihály (Flow című) könyvének olvasása óta tudom, hogy nem hiba, nem személyiségzavar, nem munkamánia – mint addig hittem –, ha az ember szereti a munkáját. Ha nem érzi tehernek, ha nem fárasztja. A flow, az áramlat érzése a szerző véleménye szerint leginkább a szerelmes állapothoz hasonlítható, amikor a világ megszűnik körülöttünk, a fájdalom elmúlik, fáradtság nincs… Ha az ember a munkájában (is) megtalálja ezt az érzést, már tudja később, hogy mit keres, miért, hogyan szeretne dolgozni.

A dolog más szempontból is nagyon hasonlít a szerelemre – amíg benne élünk, visz minket „az áramlat”, de csak akkor tudatosul bennünk, amikor már elmúlt. Az első reakció a „soha többé nem gondolni rá”, hogy elviselhetőbbé váljon a hiánya. Aztán az idő múlásával már képesek vagyunk újra emlékezni, jó szívvel is, és racionálisan végiggondolni: mi volt az, ami a legszebb volt, a legjobb volt benne.

Most, hogy a mi megyénket is elérte az évekkel ezelőtt indult lavina, mely lassan-lassan eltemette a pedagógiai intézeteket, most már szembe kell néznem mindazokkal a kérdésekkel, amelyeket az elválásunk óta kitöröltem a gondolataimból.

Mi volt a legszebb benne?

Talán a közös remény, ami összekötötte a különböző megyék és a főváros szakembereit: hogy részesei lehetünk egy európai színvonalú közoktatás felépítésének. Talán az együttgondolkodás, az országos szakmai munkaközösségek, melyek közös célokat határoztak meg, közös fejlesztéseket vittek véghez, kicserélték produktumaikat. Csak a szépre emlékezem? Nem. Voltak nehézségeink. Voltak nehézségeink, konfliktusaink, tanultuk az együttműködést.

De mégis: egy közösség része voltunk (intézeten belül), s egy közösség része voltunk (országosan), melynek minden megyében és a fővárosban élt egy-egy tagja, akire számíthattunk, akivel együtt gondolkodhattunk, akivel együtt dolgoztunk, közös célok érdekében. Akkor úgy hittük, az a dolgunk, hogy minél többet segíthessünk megyénk intézményeinek munkaköri kötelességként, minél hatékonyabban használjuk fel a költségvetési pénzeket, ne végezzünk párhuzamos munkákat. Azt hittük, hogy nekünk kell tudnunk az utat, amit szaktanácsadóink segítségével megmutathatunk az iskoláknak. Rendszeresen szerveztünk szakmai programokat saját fejlődésünk érdekében. Tanultunk, mert éreztük, hogy szükség van a tudásunkra.

Akkor úgy hittük, hogy együtt sokkal többet érünk, és sokkal többet érünk el. S ez így is volt. Pályázatokat írtunk, s nem kis bevételt szereztünk évről évre intézményeinknek (s a fenntartó önkormányzatnak). S közben igyekeztünk minél több ingyenes szolgáltatást nyújtani, s azt lehetőleg az iskolákba, vagy legalább a kistérségbe helybe vinni.

Egy évtized emlékei, avagy: milyen volt?

A rendszerváltás után néhány évvel valami elkezdődött – lentről vagy fentről, nem is tudom pontosan, talán is-is. Benne volt a levegőben. Kinyílt a világ. Úgy tűnt, komolyan kezdik venni „fent”, hogy „lent” („vidéken”) is van óvoda, iskola, hogy lenne megújulási, megújítási szándék, és ehhez költségvetési támogatást is rendeltek. Lépésről lépésre úgy tűnt, halad a világ (a gyermekintézmények világa).

A kilencvenes évek közepének pedagógiai intézeteiről írok, akkortól volt szerencsém benne élni. Akkoriban még nem kellett a létünkért harcolni, illetve ha kellett is, azt szakmai, gazdasági eredményekkel meg lehetett védeni. Az utóbbi 5-7 évben már mintha valami más lenne fontosabb… Hogy mi? Sokan tudják a választ, azt hiszem. Főként azok, akik még emlékeznek rá, s tudják, mi a különbség. Akik már nem, azok kedvéért menjünk vissza egy kicsit időben.

A kilencvenes évek közepe táján tehát költségvetési pénzből fejlesztették a pedagógiai intézeteket, új funkciókra új szakembereket vettek fel főállásba. Az intézmény nevébe bekerült a „szakmai szolgáltató” kifejezés. Akkor még nem is sejtettük, hogy eljön az az idő, amikor már nem lesz természetes, hogy legalább megyénként (kerületenként) van egy olyan hely, ami szolgáltat. Akinek törvény által előírt kötelessége, hogy segítsen, ha szükséges, sőt: vegye észre, ha segíteni kell. Törvény határozta meg, hogy milyen területeken kell szolgáltatást nyújtania. A főállású munkatársak 10-15 fős csapatát szaktanácsadók kötötték össze az óvodákkal, iskolákkal, kollégiumokkal. Állandó megbízásuk volt, megyénként – talán lobbifüggően – változó számban.

Pályázati pénzekhez lehetett jutni további szakemberek foglalkoztatásához, a körzeti szaktanácsadói hálózat kiépítéséhez: így a kisebb falvakba, távolabbi területekre is jutott szaktanácsadó.

Minden szakterületre állíthattunk valakit az iskolához elérhető távolságra. Nemcsak a tantárgyi rendszert fedte le ekkor már a szakemberhálózat, hanem a nevelés speciális területeit is. Az azonos területeken dolgozó (pl. több tanító, óvónő), illetve a hasonló nevelési, oktatási területeken tevékenykedő szaktanácsadók egy-egy főállású pedagógiai intézeti munkatárs irányításával munkaközösségeket alkottak (sokszor lelkes pedagóguscsoportok dolgoztak velük együtt rendszeresen), közösen szerveztek programokat, megosztották a munkát. Akkoriban fejlődtek a „hálózatok”. A nevelési területeken dolgozók fő feladata a szakmai hálózatok, munkaközösségek kialakítása volt, azt szerettük volna elérni, hogy minden iskolában legyen valaki, aki ott és akkor tud segíteni, amikor kell. Pezsgő szakmai élet folyt: munkaközösségi foglalkozások, őszi és tavaszi pedagógiai napok, megyeszerte minden szakterületen ingyenes programokkal, pályázatból ingyenes továbbképzésekkel.

Természetesen megkezdődött a bevételteremtő tevékenység is konferenciák, fizetős továbbképzések keretében. A „piacosodásról” akkor azt hittük, hogy jó következménnyel jár majd. Hiszen az intézmények választhatnak szolgáltatót, szolgáltatást, ez pedig minőségi kényszert jelent. (Mi lett a vége? Vagy még most sem a vége van? Az iskolák erre szánható kerete elkezdett csökkeni… – vagyis momentán nincs fizetőképes kereslet.)

Akkoriban törvényben rögzítették, hogy a szaktanácsadóknak és a belső munkatársaknak adott időn belül szakvizsgát kell tenniük, szakértői oklevelekkel lehet majd csak szakterületükön dolgozniuk. A legfrissebb tudás áramlott be az ismét egyetemre járó kollégákon keresztül. Lehetőség nyílt a megyei, fővárosi intézményeknek hídként összekötni az egyetemi kutatókat az óvodákkal, iskolákkal. Intézmények sokasága kapcsolódhatott be az egyetemek kutatási programjaiba, sajátíthatott el olyan tudást, ami valóban segített a gyakorlatban.

A legszebb talán mégis az volt, hogy a fenntartó önkormányzatok elkezdték az iskoláikat „dédelgetni”, más szemmel nézni. A közösen írt és megszerzett pályázati keretből olyan szakmai fejlesztésekre volt lehetőség, aminek eredményei kimutathatóak voltak, helyi tanfolyamok, tudás- és nevelési vizsgálatok, képességmérés- és fejlesztés stb. Volt egy kisváros, ahol az önkormányzat – a központi források megszűnte után is – évekig saját szakmai keretéből támogatta az elsősök képességmérését és képességfejlesztését, a nagyobbak (mai szóval fogalmazva) kompetenciamérését. Finanszírozta a szakmai munkaközösség működését, jutalmazta azokat a tanítókat, akik részt vettek a gyermekek fejlesztésében. Nem voltak gazdagok, csak megértették: az emberi tőkébe invesztálni a leginkább kifizetődő befektetés.

S kinyílt az út Európa felé is. A Tempus Közalapítvány segítségével pedagógiai intézeti munkatársként részt vehettem egy belgiumi uniós konferencián, ahol négy ország pedagógus-képzőivel megálmodtunk, majd megnyertünk egy pályázatot: öt évig dolgoztunk együtt az európaiságra nevelés témakörében. Más intézetek más kapcsolatokat építettek ki. A vasfüggöny keleti oldaláról idealizált nyugati nevelési gyakorlatról kiderült: nem megvalósíthatatlan, csak kitartás és közös program kell hozzá. Tapasztaltuk, hogy a tudásunk, a kreativitásunk, a szakmánk miatt nincs mit szégyenkeznünk. A nyugati tapasztalatok arról, hogy milyen módon kellett nekik is megküzdeniük évtizedeken keresztül a pedagógusok gondolkodásában élő tradíciókkal, reményt keltettek: talán nekünk is sikerülhet. Azt is láttuk, hogy az oktatás sehol sem politikamentes, sőt. Esetleg megteremthető lehet az egyensúlyi állapot jól működő szülői és civil szervezetek bevonásával. (A nálunk kissé lejáratott demokratikusan módhatározót nem merem ugyan hangosan kimondani, de azért csendben mellé gondolom.). S még egy apró, nem csak engem érintő megjegyzés: Portugáliában három év alatt lecserélték az autóikat a kollégáink – az oktatás eredményessége fizetésnövekedéssel járt… (Az én autóm húszéves, sietnünk kellene!)

Sikertörténetnek hangzik, ugye?

Azt hittük mi is. Kollégáimmal megálmodtunk egy új szellemű pedagógiai intézetet, ami még jobban szolgálná a köz érdekét, s egyben nyereségesen is működne. De aztán jött a … – nem akarom, vagy merem leírni – és döntött. Nem, ma már nem a személyes sérelem a fontos, hisz a… azzal, hogy elvágta a személyes „pedintézetes” karrierem, hogy a munkatársaim és a független szakértők véleménye ellenére „átszavazott”, hogy nem lettem egy fantasztikus csapat vezetője, nekem személyesen még jót is tett.

Főiskolán tanítok. Nem íróasztalnál ülök. Azzal foglalkozom, amit szeretek, igyekszem tanítványaimat „nevelni” korhatár nélkül, keményen dolgozom azért, hogy hiteles legyek magam előtt, hogy meg tudjam tanítani – s ne csak leadni – a tananyagot, s óráról órára feltöltődöm hallgatóim visszajelzéseiből. A többiekért és az iskolákért való napi küzdelem, stressz helyett megszereztem a két bűvös betűt a nevem elé. Boldog vagyok, de: ez egy más világ. A bennem élő tudós-tanárnak azért hiányzik a gyakorlati szakember napi kihívása, a „világmegváltó” alkotó közösség, amely segíteni akart és tudott az óvodák, iskolák mindennapjaiban. Az egyszer s mindenkorra elveszett. Az intézet idén decemberben gyakorlatilag megszűnt. Át- vagy kiszervezik – számomra szörnyűek ezek a divatos szavak.

Az én esetem megtörténtekor már nem is volt különleges, hiszen akkoriban jó egy éve rendre-másra érkeztek a hírek: nem X lett az igazgató, aki pedig szakmailag országosan elismert szakember, hanem Y, aki – bár a szakmáról semmit nem tud – a programjában könnyen felfogható bevételt ígért. Máshol kellett a hely egy magasabb pozícióból visszatért szakembernek. Megint máshol a szakmáért élő-haló köztiszteletben álló igazgatót nyugdíjazták, hogy át lehessen szervezni az intézetet, eltűntetni a szaktanácsadói hálózatot, a kistérségi szakmai munkaközösségeket, hiszen mindez pénzbe kerül. Megint máshol… nem, nem folytatom. Nincs értelme.

Ami azért fontos: személyesen senkit sem kell sajnálni, hiszen a széket alóluk el lehetett venni, de a tudásukat nem. A hitüket sem. A kapcsolataikat sem. Ma legtöbbjük szakértőként, szakértői cég vezetőjeként dolgozik, vagy magán pedagógiai intézetet vezet, felsőoktatásban tanít – tehát egyénileg nagyobb karriert futottak be. Mégis… Azok, akiknek az élete összeforrt a szakmai szolgáltatással, akik a pótlékkal növelt közalkalmazotti fizetés mellett is boldogok voltak, mert egy rendszer fejlesztői, katalizátorai – vagy legyünk szerényebbek – segítői lehettek, nem feltétlenül érzik magukat jobban magasabb állásban, gyakran magasabb jövedelemmel, de akarva-akaratlanul látva, hogy lassan még a helyét is sóval szórják fel az ő valamikor termékeny területüknek.

Észrevette valaki, hogy fokozatosan leépült egy jól működő rendszer? Átgondolta valahol valaki, hogy mi történt szépen lassan, lépésről lépésre? Hogy mit veszített a közoktatás? Hogy mit veszítettek az óvodák, az iskolák, a pedagógusok? Nem, nem azok, akik ma is meg tudják szerezni a pályázati támogatást, nem is azok, akik szerencsés helyre születtek, akiknek sikerül „tűzközelben” maradni, hanem a többiek.

Akikhez nem jut el az információ (a pályázatokról, a szakma újdonságairól), akiknek nincs pályázatírási tapasztalatuk, akiknek nincs pénzük szakértői-, szaktanácsadói segítséget kérni, akiknek nincs módjuk a drága konferenciákat megfizetni, akik nem jutnak el a szakmai programokra, továbbképzésekre, mert a nagyváros messze van, busz ritkán megy, a nevelőtestület kicsi, helyettesítésre nincs mód, s egyébként is a szakvizsgák finanszírozására kell a pénz.

Akiknek nincs módjuk szakmai önképzésre sem, mert az iskolában nincs idejük szakmai folyóiratokat olvasni, s az az idő, amikor előfizettek rá, hogy otthon kéznél legyen, elmúlt… Csak az idősebb generáció emlékszik, hogyan várta a Tanító legújabb számát, gyűjtögette a Módszertani lapok ötleteit. Mondhatnánk, hogy az interneten minden elérhetnek. Igen, valóban. Ha van gépük otthon, hisz a tanári szoba egy-egy internetes gépére sokan várnak. Ha tudják, hogy mit keressenek, hol és hogyan. Az átlagtanárnak azonban a mindennapok sodrásában nincs ereje, nincs felesleges energiája arra, hogy önmagának, önmagáért fejlődjék.

Lassan, de biztosan elmosta a… – nem tudom, nem akarom, vagy nem merem megnevezni –, de valami elmosta a szaktanácsadói hálózatot. Mint a tenger a sziklákat, lassan, fokozatosan, s mire észrevesszük, hogy már csak homokszemcsék maradnak, abból nincs visszaépítés. Azok kedvéért, akik az utóbbi öt évben szerezték a diplomájukat, meg kell említenünk, hogy a szaktanácsadói rendszer kialakítása annak idején szimbólum értékű volt. Hiszen ez jelentette azt, hogy megszűnt a szakfelügyelet, a bármikor, akár bejelentés nélkül fentről érkező ellenőrző-bíráló, sokszor rettegett ember megjelenése az iskolában (bár személyesen sok fantasztikus személyiséget is volt szerencsém köztük ismerni).

Helyette a szaktanácsadók, a szakma helyi elismert gyakorló szakemberei látogattak rendszeresen az óvodába és az iskolába ingyenesen, azaz a költségvetésből finanszírozva. Szaktanácsadók, akikkel le lehetett ülni egy-egy szakmai munkaközösségnek megbeszélni az aktuális gondokat, aki meglátogatta a foglalkozásokat, az órákat, szakmailag értékelte és tanácsokat adott. Aki szakmai bemutató órákat, módszertani foglalkozásokat (ma divatos kifejezéssel workshop-okat) szervezett helyben, a konkrét igények alapján, az adott iskolában. Akit fel lehetett hívni, ha valami gond támadt. Aki összekötötte az iskolákat egymással és az oktatásirányítás különböző szintjeivel. Aki rajta tartotta kezét a szakma „ütőerén”, tudta, mire van szükség, s arról is volt elképzelése, hogyan. Aki konferenciákon, képzéseken vett részt, aki ismerte a szakma eredményeit, országos kapcsolatait felhasználva rendszeresen ingyenes továbbképzéseket (előadások, szakmai napok, bemutató órák) szervezett, és sok esetben klubokat, munkaközösségeket vezetett. Emellett tanított, így belülről is ismerte az iskola világát.

Az első hullám az állandó megbízatású szaktanácsadók számának csökkentése volt, aztán lassan csak alkalmi megbízással működtek, majd az iskolák számára fizetőssé váltak. Tehát pont azok számára megfizethetetlenné, akiknek szükségük lenne rá. Kit lehet ma felhívni egy szakmai problémával – ingyen? Ki figyel az osztályterem ajtaját magára csukó pedagógus gondjaira? Ki képviseli szakmai fórumokon? Ki segít neki eligazodni a tankönyvek, taneszközök piacán? Ki veszi észre, hogy a kiégés jelei mutatkoznak rajta? Ki biztatja, hogy „igenis jó, amit csinálsz”?

Volt egy szervezet, amit úgy neveztek: pedagógiai (szakmai szolgáltató) intézetek

Jól képzett és elhivatott szakemberekkel, jól képzett és elhivatott szaktanácsadókkal működött. Folyamatos kapcsolatban állt a szakma tudósaival; tudást, értéket, szemléletet közvetített. Aztán jött a…, és elkezdte csökkenteni a pályázati forrásokat, csökkenteni az intézetek támogatását, csökkenteni a költségeket. A megyék önmaguk döntöttek: fenn tudják-e tartani pedagógiai intézetüket. Néhány megye, kerület akad, ahol a fenntartónak ma is fontos ez az ügy. Akik áldozatot vállalnak érte – talán azért, mert tudják: jó beruházás. (Isten áldja őket, csak támogassák őket, álljanak melléjük a gyakorló pedagógusok, amíg még lehet!).

A fenntartók tehát sokféleképpen döntöttek, több lépcsőben. Van, ahol egy-egy felsőoktatási intézményhez kapcsolták (csökkentett létszámmal és feladatkörrel); van, ahol gazdasági társaságok működtetik; van, ahol csak a kötelező feladatellátásról tudnak már gondoskodni; van, ahol külső céget bíznak meg vele.

Látszólag tehát nem szüntették meg. Nem, valóban. Csak a fő hivatása szűnt meg: segíteni (közpénzből), szakmai tudásközpontnak lenni „lent”, az iskolák közelében, olyan hidat képezni az oktatáspolitika és az egyes pedagógus között, melyen mindkét haladhat az információ. Értem: kényszerpálya. Pénzhiány. Lehet. De ugye nem felejtjük el, hogy az emberi erőforrásba való befektetés egy ország leghatékonyabban megtérülő beruházása?

Requiemet a halottakért szokás mondani. A halottakért, akiket szerettünk. Név szerint akartam felsorolni őket. Bár összegyűjtöttem, hogy a megyei, kerületi (állami fenntartású) pedagógiai szolgáltatók közül kikért szól a harang, de még mindig nem teljes a lista. Két megyében, úgy tűnik, éppen most… Van, akiket csak átszerveztek (csatoltak), csökkentettek, s van, akik helyett már csak fantomiroda működik. Leírhatnám, hogy melyiket milyen módon alakították át, hogyan folytatódott a törvényben előírt szolgáltatás. Leírhatnám az „utódok” neveit is. Nem! Óhatatlanul a politizálás gyanújába keverednék, amit nem szeretnék, ellenkezőleg: meggyőződésem, hogy ez szakmai kérdés, és szakmai összefogással kell megoldani. Lehet, hogy ezt felejtettük el? S ez az állapot csak átmeneti?

Optimista lelkem igyekszik vigasztalni: lehet, hogy tévedek, lehet, hogy a „pedagógiai intézet” mégsem halott. Hogy tovább él, csak a forma változik. Csak a szervezeti keret változik. Csak a tulajdonos változik. Csak a finanszírozása változik. Csak a célok változnak. Csak a tartalom változik. Csak az ott dolgozók változnak. Csak a vele kapcsolatban állók változnak. Csak a… Tényleg tovább él?

Vagy ha nem, ugye az emlékeinkben tovább fog, és talán egyszer újra lesz valaki, aki megérti, hogy helyi szakmai műhelyek, közösségek, s azok országos hálózatai nélkül nincs haladás? Ugye lesz, aki tudja: a jövő kulcsa az osztálytermekben dolgozó pedagógusok kezében van? Nekik kell folyamatos szakmai segítséget kapniuk – ingyen. Velük együtt kell gondolkodni, és nem helyettük!

Hercz Mária