Barbárok a kapuk előtt

(Eredetileg megjelent: Galamus.hu, 2013. július 29.)

A fejlett világban mindenütt azzal a kihívással szembesülnek a társadalmak, hogy az ún. hagyományos műveltség veszít a jelentőségéből, háttérbe szorul, és egy mind szűkebb kör
sajátja lesz. Első pillantásra ez nem tűnik akkora problémának, mint a recesszió, a munkanélküliség, a rasszizmus vagy az erőszak tombolása. Közelebbről megnézve azonban legalább három körülményt említhetünk, amelyek miatt nagyon komolyan kell venni ezt a jelenséget.

Az oknyomozó hajlandóság csökkenése. Egyre bonyolultabb technikai környezet vesz körül bennünket. Hamar megtanuljuk, hogy az életben való boldoguláshoz arra van szükség, hogy egy felhasználói felületet kezelni tudjunk. Magyarul: azt kell tudni, hogy mikor melyik gombot kell megnyomni (melyik gyógyszert kell bevenni, melyik ajtón kell kopogni stb.). Hogy ennek nyomán mi történik a felhasználói felület mögött, arról fogalmunk sincs, és valójában nem is érdekel bennünket. Korán megtanuljuk, hogy ez nem fontos, ám ha soha nem gondolkodunk a dolgok okain, akkor ez a képességünk érthető módon elcsökevényesedik. Mentségünkre szóljon, hogy nem is nagyon tehetünk másképp, mert az iskolában tanult tudományos ismeretek és az életproblémák közötti távolság gyakorlatilag áthidalhatatlan: naponta érzékeljük, hogy iskolás tudásunk ahhoz is kevés, hogy két vitaminkészítmény között dönteni tudjunk. Ez persze nem használ az iskola tekintélyének, így kétségkívül ez az egyik oka „a műveltség iránti kereslet” csökkenésének. Másrészt azonban további súlyos következményekkel is jár. Ugyanis nemcsak a szűk értelemben vett technológiák átláthatatlanok, hanem ugyanígy a hitelkonstrukciók, a gazdaságpolitikai manőverek és általában az ún. nagypolitika is. Ha leszokunk arról, hogy megértsük a sorsunkat formáló folyamatokat, ha nem rendelkezünk azokkal a gondolati eszközökkel, amelyekkel elemezni tudjuk a dolgok hátterében zajló történéseket, akkor befolyásolható zombik leszünk, akik önként adják a hatalommal bírók kezébe a saját sorsuk irányítását.

A nemzet széthullása. Bármit értsünk is ma nemzeten, amikor a 18. század végén ez a fogalom kialakult, az az igény fejeződött ki benne, hogy az állam polgárai ne csak formális szervezetet  alkossanak, hanem kulturális közösséget is. Ez a közösség a feltétele annak, hogy a mindenkit érintő döntések olyan diskurzusok eredményeként szülessenek meg, amelyekben mindenki részt vehet. És valóban a 19–20. században a nemzetállam – rendkívül bonyolult és ellentmondásos módon ugyan, de – elsődleges kulturális közösség és viszonyítási pont volt a legtöbb ember számára. Mára a nemzet mint diskurzusközösség jelentősen szegmentálódott, egymással alig érintkező érdek- és értékközösségekre hullott szét, amelyek gyakran az országhatárokon átnyúlva szerveződnek. Ez önmagában természetesen nem baj, a problémák abból fakadnak, hogy a politikai szerveződés meghatározó kerete továbbra is a nemzetállam, és ha az állampolgárok összessége nem rendelkezik olyan közös műveltséggel, amely a demokratikus párbeszédet lehetővé teszi, akkor meredeken csökkenni fog a közügyek iránti érdeklődés, és a polgárok visszavonulnak a magánélet és a kis közösségek biztonságot ígérő világába, ahol még számíthatnak arra, hogy mások megértik őket, és ők is megértik a többieket. Ennek vagyunk a tanúi napjainkban világszerte, és nem nehéz belátni, hogy a politikai akaratnyilvánítás képességének hiánya hogyan teszi befolyásolhatóvá és kormányozhatóvá a tömegeket.

A gondolkodás egyirányúsítása. Régóta tudjuk, hogy a reklámok nemcsak egy meghatározott termék fogyasztására akarnak rávenni bennünket, hanem sajátos elbeszélésmódjuk révén értékeket, életmódmodelleket is közvetítenek: jó fogyasztókat nevelnek belőlünk. Ez azonban nemcsak a reklámokra igaz: a teleregényektől a videoklipeken és a hírműsorokon át a videojátékokig és a színes magazinokig bezárólag történetek bombáznak bennünket, amelyek rendkívül szuggesztíven vésik bele a tudatunkba, hogy csak egyféleképpen lehet élni és gondolkodni: aki más megoldásokkal próbálkozik, az nem trendi, az lúzer vagy legalábbis gáz. A tömegkultúra ilyen uralma egyfelől lényegében fogyaszthatatlanná teszi az irodalom és a történelem narratíváit, amelyek „a jelennek kontrasztot vetve” (Assmann) más értékrendeket és cselekvési mintákat jelenítenek meg, és ez rendkívül nehéz helyzetbe hozza – ismét hozzáteszem: világszerte – az iskolát. Másfelől viszont a hagyományos kultúra felforgató erejétől megfosztva a tömegek minden eddiginél manipulálhatóbbakká válnak, lényegében
megnyílik az út egy zombi társadalom kialakítása előtt.

Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?

A bölcsek kövét senki sem találta még meg, a műveltséggel kapcsolatos viták nagyon szerteágazók, két dologban azonban, úgy tűnik,
egyetértenek mindazok, akik a közoktatás reformjában keresik a megoldást.

Az egyik ilyen alaptétel, hogy az oktatás problémái motivációs gyökerűek, az iskola előtt álló első nagy feladvány tehát az, hogyan keltse fel a tanulók érdeklődését az általa kínált portéka, a hagyományos műveltség iránt.

A másik – és az előzővel természetesen összefüggő – magától
értetődőnek tűnő tétel, hogy csökkenteni kell a szakadékot az életben felmerülő problémák és az iskolai tananyag között. Más szavakkal: bizonyítani kell már az iskolai tanulmányok alatt, hogy a műveltség olyasmi, ami segít megérteni a saját életünket.

Hogy ez a kettős salto mortale hogyan vihető végbe, arról persze nagyon is megoszlanak a vélemények, és viszonylag kevés pozitív példát tudunk felmutatni, maga a feladat azonban aligha vitatható.

És mi a helyzet nálunk?

Nos, ideje végre egyértelműen kimondani, hogy 2010 óta egy olyan
oktatáspolitika kiépítésének lehetünk a tanúi, amely nemhogy nem áll ellen a fentebb bemutatott barbár tendenciáknak, hanem mintegy meglovagolja őket, és aktívan dolgozik a műveletlenség terjesztésén és a nemzet szétforgácsolásán. A konzervatív retorika megtévesztő lehet: ez az oktatáspolitika alig-alig mutat konzervatív tendenciákat. A mi szempontunkból releváns sajátosságok a következők:

1. Az új NAT és a kerettantervek minden iskola számára azonos módon előírják, hogy melyik évfolyamon mit kell megtanítani, és melyik témára mennyi időt kell szánni.

2. Az előírt tananyag sok esetben köszönő viszonyban sincs a tanulók feltételezhető érdeklődésével és életkori sajátosságaival.

3. A tantervek betartását egy bürokratikus hivatali apparátus (szakfelügyelet) fogja ellenőrizni.

4. Az iskolák szabad mozgásterét más területeken is jelentősen csökkenti az államosítás és az ezzel járó szervezeti bürokratizálódás.

Az alábbiakban tömören összefoglalom, hogy mindez miért hat a tanulási motiváció és a használható tudás közvetítése ellen.

1. A motiváció talán leginkább magától értetődő előmozdítója a sikerélmény. Amiben sikeres vagyok, azt szívesen csinálom, amiben kudarcok érnek, azt utálom. Ha a tanárnak nincs annyi mozgástere a tananyag megválasztásában, hogy figyelembe vehesse, miben tud sikeres lenni éppen az adott tanulócsoport, akkor a siker esetlegessé válik. Hatványozottan jelentkezik ez a probléma a hátrányos helyzetű
tanulóknál, akiknél a lemaradások halmozódása a kudarcok halmozódását és végső soron az iskolával való szembefordulást jelenti.

2. A motiváció másik magától értetődő előmozdítója az érdeklődés. Egészen más belső érdeklődéstől hajtva tanulni, mint a mások által előírt anyagot bemagolni. Ha a tanárnak nincs annyi mozgástere a tananyag megválasztásában, hogy a tanulók érdeklődését figyelembe vegye, akkor ezzel lemondunk erről az alapvető motivációs tényezőről.

3. A motiváció harmadik magától értetődő előmozdítója a tanuló és a pedagógus közötti szeretetteljes viszony. Ennek viszont az a feltétele, hogy az iskola kialakíthassa a saját pedagógiai rendszerét, hagyományait, órán kívüli programjait. Az iskola irányításának elbürokratizálása, a folytonos fölfelé tekingetés ezt teszi lehetetlenné. Ha az iskola irányítása bürokratikus, akkor a tanár-diák viszony is azzá válik.

4. A motiváció negyedik magától értetődő előmozdítója a tanulói önállóság. Egészen más úgy tanulni, hogy a tanuló kérdezhet és a kérdéseire választ kaphat/kereshet, mint úgy, hogy a tanár kérdez, és ő válaszol, a tanuló meg figyel és visszamondja a tanultakat. Ha a tananyag úgy van felépítve (mint a magyar kerettantervek), hogy mindenről kell tanítani, de mindenről csak keveset, ez a szerkezet lehetetlenné teszi a tanulói önállóságon és tevékenységen alapuló tanítási módszereket.

5. Használható tudást csak úgy lehet kialakítani, ha a tanult tudást már az iskolában használatba vesszük. És ehhez idő kell, méghozzá tanulócsoportonként nagyon különböző idő. Ha ez nem áll rendelkezésre – mert mindig át kell térni a következő témára –, akkor marad a biflázandó, szövegszerű, a tanulók számára idegen, ezért gyors felejtésre ítélt tudás.
Hosszan folytathatnánk, de talán ennyiből is világos, hogy a jelenleg érvényes tartalmi szabályozási rendszer minden ponton akadályozza, hogy az iskola betöltse szép küldetését, azaz „ragyogó gátat” építsen „a sötétség tengerárja ellen”.

Hogyan lehetséges ez?  A válaszomat három szóban tudnám összefoglalni: ostobaság, gerinctelenség, rosszindulat.

Vegyük sorra őket!

Ostobaság. Különös, de tény, hogy vannak, akik, éppen fordítva, azt gondolják, a tananyag pontos előírása a hagyományos műveltség védelmét szolgálja. Más szavakkal: ami benne van a tantervben, az nagyjából azért bele fog kerülni a gyerekek fejébe is, ami viszont nincs benne a tantervben, azt soha nem fogják megtanulni. Közhely azonban, hogy ennek a gondolatmenetnek egyik oldala sem igaz. Kedvtelve szoktam megkérdezni a legkülönbözőbb hallgatóimtól (egyetemistáktól és gyakorló pedagógusoktól), hogy hány proton van egy hidrogénatomban. A természettudományos szakosokat leszámítva elenyésző azok száma, akik
tudják. Az esetleg hasonlóan kevéssé felkészült olvasók kedvéért közlöm, hogy ez nem a kémiakönyvből véletlenszerűen kiválasztott adat, hanem egy egészen elemi szintű kémiai ismeret, amelyre minden más épül. Mit tanult (meg) kémiából az, aki ezt nem tudja? És mire használja az iskolában szerzett kémiai tudást az, aki még csak furcsának sem érzi, hogy erre az
apróságra nem emlékszik? A gyors felejtésre ítélt tudás mennyisége korunkban rohamosan növekszik. Azzal, hogy valamit beleírtunk a tantervbe, még semmit – megismétlem: semmit – nem tettünk annak érdekében, hogy abból tudás legyen. De e naiv azonosításnak a fordítottja sem igaz. A művelt ember tipikusan nem azért ismeri fel Van Gogh képeit vagy Mozart zenéjét, nem azért tudja, ki volt Bernard Shaw, vagy hogy mi aza pszichoanalízis, mert az iskolában tanulta. Valami más segítette abban, hogy megszerezze ezt a tudást, és csak reménykedhetünk, hogy ennek a valami másnak a kialakításában az iskolának is szerepe volt. Tanterv és tudás naiv azonosítását – és tegyük hozzá: a külső kényszerekben való hitet – azért nevezhetjük ostobaságnak, mert lényegében az egész szakma az ellenkezőjében hisz. Ezzel együtt mai oktatáspolitikánk irányítóiról minden további nélkül feltételezhetjük, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Másképp áll a helyzet a szakértő gárdával, akik ezeket a tanterveket ténylegesen létrehozták és az implementációt irányítják. Nekik tudniuk kell.

Gerinctelenség. Természetesen nem azokról a szakemberekről beszélek, akik egy részterületen közreműködtek például egy tanterv megalkotásában, mert úgy gondolták, jobb, ha ők csinálják meg, mint ha valaki más, aki kevésbé ért hozzá. Én nem ezt a stratégiát követem, de ettől még nem tartom ezt morálisan elítélendőnek. Gerinctelenség nem ehhez kell, hanem ahhoz, hogy a folyamat stratégiai pontjain állva, a nemzetközi szakirodalmat ismerve nyissuk szélesre a kapukat a beözönlő barbár hadak előtt. Nem azért, mert ezt akarjuk, hanem mert az állásunk, a karrierünk fontosabb. Vagy mert meggyőzzük magunkat, hogy talán mégsem úgy lesz. Hogy jól is elsülhet a dolog. Nos, nem. Nem fog jól elsülni. Jobb,
ha mindenki tisztában van vele, hogy 2010-ben közoktatási szakemberek aktív közreműködésével Magyarországon tényleg elkezdődött a jövő. A Bradbury által vizionált jövő, amelyben senki nem tud olvasni, mert az államhatalom tiltja és szigorúan bünteti, hogy bárki tulajdonában könyv legyen.

Rosszindulat. Vajon van-e, aki kifejezetten ezt akarja? Ezt persze nem tudhatjuk, de azért az alkotmányos rend fölszámolása és a jól irányítható, befolyásolható, sőt manipulálható, zombiként viselkedő nép ideája feltűnően illeszkedik egymáshoz. Az ellenzéki pártok szívesen beszélnek arról, hogy a kormány azért írta tele a tanterveket nacionalista lózungokkal és nyilas lektűrírókkal, mert erre akarja nevelni az ifjúságot. Én meg azt gondolom, hogy erről szó sincs. Bizonyos értelemben éppen az  ellenkezőjéről van szó: olyan ifjúságra van szükség, amelynek
a nemzet már semmit nem jelent, mert fontosabb nekik, hogy a haverokkal seggrészegre igyák magukat minden szombaton. Akiket nem érdekel, hogy mi a baj a gazdasággal, ezt a problémát örömmel bízzák a mindenkori kormányra. És akik nem olvasnak Csokonait, mert az csak a szabályok elleni lázadásra buzdít. Talán senki sem akarja ezt kifejezetten. De bizonyos, hogy van aki sejti, hogy erről van szó, és úgy véli: jól van ez így.

„Az Undor Angyala
egykedvűen játszik
a rom felett.
Vár.”

Knausz Imre