2008. március 12. szerda, 20:16
Ötoldalú virtuális „kerekasztal” a tanárképzésről (is)
Ollé János
A szerző oktatáskutató, pedagógia szakos tanár. Kezdetben tanuló volt és tanárjelölt szeretett volna lenni. Később tanárjelölt lett és tanár szeretett volna lenni. Amikor tanár lett, akkor a tanárképzésben szeretett volna oktató lenni. Oktatóként pedig szülő lett belőle, és mindezek mellett továbbra is nagyon szeret kutató lenni.
5 szereplő, 4 helyszín, 4 probléma, legalább 544 megválaszolatlan kérdés…
Milyen a jó tanár? A legtöbb ember erre a kérdésre viszonylag egyszerűen választ tud adni. A jó tanár szereti a gyerekeket, érthetően magyaráz, és szigorú, de igazságos. Ha csak egy kicsit is jobban belegondolunk, akkor a helyzet ennél lényegesen bonyolultabb. Nézzük inkább azt, hogy hogyan kell jól tanítani. A leggyakoribb válasz erre a kérdésre a következő: érthetően kell leadni a tananyagot és ügyelni arra, hogy a gyerekek közben ne legyenek fegyelmezetlenek. Lássuk be, egy mondatban összefoglalni egy pedagógus pedagógiai kultúráját meglehetősen nehéz feladat, nem is lehet tökéletesen megoldani. Próbáljuk inkább megtalálni a titkot abból az irányból közelítve, hogy kiből lesz a jó tanár. Jó tanárnak valószínűleg születni kell, ez olyan bonyolult tevékenység, hogy biztosan nem lehet megtanulni. És mégis tanítják, illetve meglehetősen sokan tanulják is. Akad olyan, aki önszántából, mert szeretne jó tanár lenni, és persze olyan is, aki egész egyszerűen szeretne egyetemi hallgató lenni.
A tanárképzés ügye közvetlenül két szereplőt érint. A képzőt, azaz az egyetemi oktatót, és azt, aki részt vesz a képzésben, vagyis a tanárjelölt hallgatót. A tanárképzésről komoly véleményük van azoknak is, akik már teljesítették a követelményeket: diplomát szereztek, mely tanúsítja, hogy jogosultak (alkalmasak?) arra, hogy tanárként, pedagógusként dolgozzanak. Ez a három szereplő meglehetős gyakorisággal foglalkozik a tanárképzéssel. Még akkor is, ha éppen nincs reform a felsőoktatásban, hát még akkor, amikor van. A tanárképzés természetesen érinti még a szülőket és a gyerekeket is. Mondhatni akár, hogy leginkább éppen őket érinti. Tehát a szülőt, aki a gyermeke nevelését, oktatását részben (sokszor teljes egészében) rábízza a pedagógusokra, és a tanulót, aki a tankötelezettségnek eleget téve az életének egy jelentős részét az iskolában: tanulótársai, illetve a tanárai körében tölti. Az öt szereplő szerepei között gyakran vannak átfedések. A pedagógus sokszor egyúttal szülő, és ugyanez igaz a tanárképzésben dolgozó oktatókra is. Számos példa bizonyítja, hogy az ebből eredő tudathasadásos állapotban nem egyszerű megélni a hétköznapokat.
A most következő párbeszédekben négy különböző helyszínre látogatunk el. A tanárképzés ügyében megszólaltatjuk mind az öt említett szereplőt. Mindegyiküknek lehetőséget adunk arra, hogy gondolatait felvetve válaszra ösztönözze a többieket, illetve mindazokat, akiknek rajtuk kívül mondanivalójuk van az ügyről.
A résztvevők magánszemélyek, álláspontjuk erősen szubjektív. Természetesen névtelenséget biztosítunk számukra, hogy szabadon elmondhassák a véleményüket. Ha bárki hasonlóságot vagy bármilyen szintű egyezést vélne felfedezni a saját álláspontja, gondolata, nézete, tapasztalata és a szereplők által elmondottak között, az kizárólag a véletlen műve lehet.
„A tanárképzés túlságosan elméleti, nem készít fel arra, hogy hogyan kell majd tanítani”
Helyszín: az egyetem, előadóterem, várjuk, hogy kezdődjön az oktatási módszerekről szóló előadás. 120 hallgató vette fel a kurzust, de most mindössze 20-30 fő van jelen a jól fűtött, kivilágított teremben.
Tanárjelölt hallgató:
A képzés túlságosan is elméleti. Most is egy előadás kezdődik majd, eleven gyereket, iskolát eddig még nem is láttunk. Gyakorlatban eddig semmit sem lehetett kipróbálni. Sőt, mulatságos, de egy előadás keretei között tanuljuk azt is, hogyan kell majd csoportmunkát kialakítani az osztályteremben. Tanultunk már a motivációról is, de arról persze senki sem beszél, hogy hogyan kell majd fegyelmezni a gyerekeket az osztályteremben. Korábban volt neveléstörténeti kurzus is, de hogy mi zajlik jelenleg az oktatásban, arról nem mer beszélni egyik oktató sem. Nem tudom, mi lesz így.
A gyakorlótanítástól nagyon félek. Állítólag van olyan osztály is, ahol a gyerekek mindig olyasmit kérdeznek, amire a tanár biztosan nem tud válaszolni. Valószínűleg nem leszek tanár, csak ha már végképp nincs más lehetőségem. A pedagógusfizetésből különben sem lehet megélni, ráadásul egyre nehezebb lehet a gyerekekkel, akik egyáltalán nem akarnak tanulni.
A tanárképzés különben nem vészes. Könnyű tárgyak vannak, bár sok felesleges dolgot is tanulni kell. Az oktatók viszont rendesek, előbb-utóbb mindenképpen átengednek a vizsgákon is. Legalábbis remélem, mert eddig ez így volt. Ha szerencsém van, tudok fénymásolt óravázlatokat vagy kijegyzetelt könyveket szerezni, és akkor egy-két nap alatt fel tudok készülni a vizsgára. Még jó, hogy vannak olyan csoporttársaim, akik komolyabban veszik a dolgot, és tudnak ebben segíteni.
Oktató:
Egyelőre a tanárképzés elméleti szakaszánál tartasz. Majd később, a szakmódszertani képzésben megtanulod, hogy hogyan tanítsd a szaktárgyadat. Ha ezen is túljutsz, jön a hospitálás, a tanítási gyakorlat, ahol mindezt a gyakorlatban is meg lehet nézni, és ki lehet próbálni. Légy türelemmel, később elég sok gyakorlatra is lesz módod. Ha most orvostanhallgató lennél, akkor először az anatómiát kellene elsajátítanod. Csak nem gondolod, hogy beteg közelébe engednek, amíg nem tanulod meg, hogy mije hol van a páciensnek?! Csak nem gondolod, hogy anatómia nélkül tudnál műteni? Hogy bárki is megengedné, hogy élő betegeken kezdjél el gyakorolni?!
Igaz, hogy a csoportmunkával valóban egy előadás keretei között ismerkedtél meg, de később majd a gyakorlatban is kipróbálhatod. Gondolj arra, hogy te már egy tanulásra motivált, érett, felnőtt ember vagy. Ugyanez nem mondható el minden középiskolásról. Ezért téged már másképp kell és lehet tanítani, mint őket. Ez itt egy felnőttképzési helyzet, ahol felkészülhetsz arra, hogy majdan hogyan vegyél részt a közoktatásban.
Ha többet szeretnél tudni a fegyelmezésről, akkor minél többet tanulj meg arról, hogy hogyan kell jól tanítani. Minél jobban tanítasz ugyanis, annál kevésbé lesz szükséged a fegyelmezésre. Nem azt kell megtanulni, hogy miként kezeld a rossz tanítási tevékenységed okozta helyzeteket, hanem azt: milyen módon tudod megelőzni, hogy egyáltalán létrejöjjön az ilyen szituáció.
A gyakorlótanítástól nem kell félni! Ha tanári szerepben lépsz majd fel, el fognak fogadni. Ha itt lettél volna az előző előadásomon, akkor tudhatnád, hogy a tudásfogalom az utóbbi időben jelentősen átalakult. Az információs társadalomban nem az számít, hogy ki mennyit és mit tud, hanem az, hogy a meglévő tudását hogyan tudja alkalmazni. Mindenkitől lehet olyat kérdezni, amire nem tud válaszolni. Azt pedig te döntöd el, hogy végül tanár leszel-e vagy sem. Életforma, felelősség, kevés pénz, de olyan élmény, amit máshol biztosan nem kapsz meg.
Gondolj csak arra, hogy a szülők rád bízzák a gyerekeiket, akiknek a tudása, sorsa, boldogulása azon is múlik, hogy te megtanulod-e azt, amiről itt beszélünk neked. Nap mint nap lehetőséged lesz beavatkozni a gyerekek életébe. Az erre történő felkészüléshez több kell, mint a kifénymásolt jegyzetekből tanulás, ugye? Egyébként is, már a tanulásmódszertanból tudhatnád, hogy mások jegyzeteiből nehezebb és kevésbé hatékony tanulni, mint a sajátjaidból. Az általános és középiskolában összeszedett iskolai tapasztalatod nem megfelelő, hiszen ha kikerülsz az iskolába, egészen másfajta gyerekeket fogsz tanítani, mint amilyenek az osztálytársaid voltak, illetve amilyen te magad voltál.
Szülő:
Érdekes hely ez az egyetem. Csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ha lehet, akkor a rosszul teljesítőket buktassák majd meg. Nem szeretném a gyerekemet olyanokra bízni, akik nem tanulták meg a szakmájukat.
Tanuló:
Nem rossz hely, de úgy tűnik, hogy itt azért elég sokat kell tanulni. Az előbb beleolvastam egy órai jegyzetbe. Nem értem, hogy nálunk miért nincs soha csoportmunka. A mi tanáraink is itt tanultak? Ha igen, akkor kihagyták ezt az órát? Mindenesetre hazamegyek, és MSN-en megbeszélem a többiekkel, hogy vegyük rá a tanárokat a csoportmunkára. Az interneten biztosan van valami jó kis oktatófilm, hogy ezt hogyan kell jól csinálni. Majd rákeresünk és belinkeljük az iskola alternatív honlapjára, amit mi csinálunk. Az is lehet, hogy indítunk egy blogot a jó tanárokról.
Tanár:
Linkelés és blogolás helyett inkább tanuld a matematikát, különben meg fogunk buktatni. Nálatok azért nincs csoportmunka, mert nem érdemlitek meg. Egyébként is zajosak vagytok, mi lenne akkor, ha kiscsoportokban dolgoztatnálak benneteket? Arra pedig nincs időm, hogy külön feladatot gyártsak minden csoportnak. Különben hogy tudnék ilyenkor osztályozni? Vegyétek már észre, hogy amiről itt szó van, az csak elmélet, ami igen távol esik a valóságtól!
„A tanárképzés az elmélet, amit mi csinálunk, az meg a gyakorlat”
Helyszín: tanári szoba az iskolában. Éppen most fejeztük be a az országos kompetenciamérés eredményeivel foglalkozó nevelőtestületi értekezletet. Az adott iskola rosszabbul szerepelt, mint amire számítottak. Senki nem érti, hogy ennek mi lehet az oka.
Tanár:
Az elmélet és a gyakorlat között hatalmas távolság van. A tanárképzés nem készít fel arra, hogy hogyan kell tanítani. Nem mondtak semmi konkrétumot, semmit, amit praktikusan fel lehetne használni. A gyerekek fegyelmezetlenek, nem akarnak tanulni, nem érdekli őket a tananyag. Folyamatosan interneteznek, számítógépfüggő mindegyik. A tanárképzésben oktatók semmit sem tudnak a közoktatásról. Fogalmuk sincs arról, hogy nekünk itt, ebben az iskolában milyen nehéz körülmények között kell dolgoznunk. Hogy milyen családokból érkeznek hozzánk a tanítványaink. Az egyetemen persze előadják magukat! Jönnének ide, és mutatnák meg, hogy hogyan is kell mindezt megvalósítani a a gyakorlatban. Nekik sem menne, abban biztos vagyok.
Oktató:
A tanárképzésben dolgozó kutatók sok iskolában jártak már, a tanár általában csak abban, ahol dolgozik, vagy ahol a gyereke tanul. Lehetne abban versenyezni, hogy ki tud többet a közoktatásról, de a kutatók általában rengeteg iskolát ismernek, nem csak néhányat. Ennek alapján azt szokták mondani, hogy nincs két egyforma iskola, nincs két egyforma osztály, és nincs két egyforma gyerek. Azt várják, hogy olyan recepteket adjunk, amelyek alapján minden probléma megoldható lenne. De annyiféle iskola és működési mód létezik, és tudvalévő, hogy nem létezik általánosan érvényes, kívülről előírható gyógymód.
Elmondhatjuk például, hogy milyen fontos az egészséges életmód, illetve hogy milyen súlyos következményekkel jár, ha nem annak megfelelően élünk. De azt már nem írhatjuk elő, hogy ki mit egyen holnap reggelire. Bízunk azonban abban, hogy a megismert elvek alapján képes lesz jól dönteni, megfelelően cselekedni.
Foglalkozunk a fegyelmezés problémakörével is. Nézze át még egyszer a módszertant! Ha a gyerekek nem elég motiváltak, nézzen utána alaposabban a motivációról szóló fejezetben. Ha a gyerekek nem érdeklődnek eléggé, keressen rá az interneten az érdeklődés alapján való differenciált tanulásszervezésre. Adok még egy praktikus tanácsot is. Ha úgy látja, hogy a gyerekek többsége számítógépfüggő, adjanak lehetőséget nekik végre a tanórán történő számítógép-használatra. Ma már szinte az iskola az egyetlen olyan hely, ahol nem használ mindenki számítógépet a napi munkájához.
Szívesen megmutatjuk, hogy hogyan kell jól tanítani. Apropos. Van itt egy félállás? Mi is kénytelenek vagyunk másodállást vállalni. Miért lenne baj, ha az éppen egy iskolában van…?
Tanárjelölt:
Országos kompetenciamérés? Az melyik tétel? Ez valami új dolog? Kinek van róla jegyzete? Benne van a szigorlati tételekben is? Amúgy érdekes hely ez a tantestület, csak különös, hogy itt mindenki nő. Azt hittem, hogy a tanári pálya abból áll, hogy bemegyek az osztályba és tanítok. No de hogy ilyen értekezleteken is ott kell majd ülnöm?!
Szülő:
Országos kompetenciamérés? Erről mi miért nem tudunk? A tanárokat a képzésben nem világosították fel arról, hogy a szülővel való kapcsolattartás is a munkájukhoz tartozik? Hol lehet megismerni az iskola eredményeit? Miért csak a gyerekeket mérik, miért nincs ugyanilyen vizsgálat a tanárokkal kapcsolatban is? Miért nincs szakfelügyeleti rendszer?
Most már be kell mennem a fogadóórára.
Tanuló:
Nem vagyunk mi fegyelmezetlenek, csak unalmas az óra. A szüleink olyanok, amilyenek, de ha már itt tartunk: tényleg, miért nem használunk számítógépet az órán? Az iskolai weboldal mellett saját magunk építettünk egy önálló portált, ahol digitális tananyagokat is cserélünk. Lehet kommentezni, bárki tölthet le és fel. Van olyan tananyagunk, amit külföldi gyerekek csináltak. Eláruljuk a tanároknak is, hogy van ilyen oldalunk? Mindenesetre ezt a kompetenciamérést én is megnézem: ha már kitöltették velünk a teszteket, akkor tudni szeretném, hogyan is állok.
„Nincs véleményem a tanárképzésről, de amit az iskolában látok és tapasztalok, az alapján nem szeretnék tanár lenni”
Helyszín: az iskolapad. Bőven van idő beszélgetni, miközben megy a tanóra, mert mások se nagyon figyelnek.
Tanuló:
Nem szeretnék tanár lenni. Nem tudnám elviselni, hogy nem figyelnek rám, ha beszélek. Nehéz lehet, hogy annyi pénzért dolgoznak, amennyit nyári munkával én is megkeresek. Az persze érdekelne, hogy a tanárképzésben vajon mit tanultak rólunk a mi tanáraink. Azt is jó lenne tudni, hogy mit tanultak arról, hogy hogyan kell érdekesen tanítani. Hallottak-e vajon arról, hogy ha szerelmesek vagyunk, akkor nem a tananyag meg a házi feladat a legfontosabb a számunkra? A padtársam tanár akar lenni. Szerintem nem lenne jó tanár, mert nem tud jól magyarázni.
Bárkiből lehet ma tanár? Úgy hallottam, oda könnyű bekerülni.
Tanár:
Jobban tennéd, ha figyelnél rám. Nem tudom elviselni, hogy mintha a falnak magyaráznék. Most meg mi bajod van? Szerelmes vagy? Miért nem tanulsz, mi lesz így belőled? Tanár? Gondolj bele, ha tanárnak mész, akkor majd neked is olyan gyerekekkel majd megküzdened, mint te magad.
Tanárjelölt:
Persze, hogy nem figyelnek. Nem értem, hogy miért van ez. A tananyag egész érdekes, még a táblára is rajzolt a tanár. Korábban erről már volt is szó. Motiválatlan gyerekeket valóban nem lehet tanítani. Az egyetemen erről csak annyit hallottam, hogy motiválni kell őket. No de hogyan?
Szülő:
Nyugodt lehetsz, úgysem fogom engedni, hogy tanár legyen belőled. Akadnak ennél jobb szakmák is. Tartaléknak bejelölheted a tanárképzést is a felvételi lapodon, de lehetőleg ne az első helyen.
„A megoldás: kompetenciaalapú tanárképzés BA és MA szinten. Mit szólnak hozzá?”
Helyszín: tudományos konferencia a tanárképzésről, éppen szünet van.
Oktató:
A pedagógusszakma permanens megújítása korábban is kiemelt céltételezés volt a felsőoktatás számára. Napjaink közoktatásában egyre keményebb elvárásoknak kell megfelelniük a pedagógusoknak, ehhez korszerű tanárképzési tartalmak és gyakorlatorientált kurzusszervezés szükséges. Tekintettel kell lenni arra, hogy a tanárképzésbe felvételt nyert hallgatók tanári pályával kapcsolatos motivációja jelentős különbségeket mutat. A felsőoktatás expanziójának következménye, hogy a képzés eltömegesedett, így a költséghatékony oktatásszervezési megoldások előtérbe helyezésére kell nagyobb hangsúlyt fektetni. Tudományos kutatások eredményei alapján ismert, hogy a tanárjelöltek gondolkodási sajátosságait kettőség jellemzi. A tanári pályáról, a későbbi tanári tevékenységről való gondolkodásukban domináns tényezőként jelenik meg a közoktatásból magukkal hozott tapasztalatok összessége, ehhez képest párhuzamosan, gyakran az előzőtől függetlenül épülnek fel pedagógiai, pszichológiai ismereteik. A képzés átalakításánál figyelembe kell venni, hogy a hallgatói létforma napjainkban erősen átalakult. A bolognai rendszerű kétciklusú tanárképzés BA és MA szintjei közötti szelektív átmenet, illetve a tanári tevékenységelemek kompetenciaalapú definiálása és tantervekben, majd a képzésben való következetes érvényesítése kellő biztosíték lesz egy korszerűbb és hatékonyabb tanárképzési rendszer felé történő elmozduláshoz.
Oktatók? Tanárjelöltek? Tanárok? Szülők? Tanulók?
Tessék hozzászólni!
Ollé János
A szerző oktatáskutató, pedagógia szakos tanár. Kezdetben tanuló volt és tanárjelölt szeretett volna lenni. Később tanárjelölt lett és tanár szeretett volna lenni. Amikor tanár lett, akkor a tanárképzésben szeretett volna oktató lenni. Oktatóként pedig szülő lett belőle, és mindezek mellett továbbra is nagyon szeret kutató lenni.
Amikor Flóra lányom tavaly elkezdte a solymári Waldorf Tanárképzőt, már az első év telén egy egész hónapon keresztül hospitáltak (egyesével), miközben rendkívül részletes hospitálási naplót kellett vezetniük, az általuk megfigyelt osztály életében aktívan, feladattal részt kellett venniük, sőt a végén egy teljes tanórát meg kellett csinálniuk. Azután újabb hónap következett, amikor a főiskolán egy külön órán végigbeszélték mindazt, amit tapasztaltak, följegyeztek. A hospitálási naplót letisztázva be kellett adniuk, mindenkiét részletesen értékelték. Ez minden egyes évben megismétlődik, méghozzá a hallgatók egyre aktívabb tanítási próbálkozásaival.
Nem kell a Waldorfot nagyon imádni, főleg nem egyoldalúan, árnyalatlanul, de ez azért nagyon fontos és jó gyakorlat.
Kedves Kitti!
Kicsit elbizonytalanodtam, átnéztem az összes hozzászólást, végül arra jutottam, hogy nekem válaszoltál.
Nem tudok megyénként tíz intézmény mondani, mint mondtam, elvétve tapasztaltam a három tényező találkozását.
A többire csak azt tudom mondani, hogy tárgyi tévedésben vagy, nem a pálya széléről, nem kényelmes pozícióból beszélek, arról meg, hogy valami elkerülhetné a szememet… hát, maradjunk annyiban, hogy nem jellemző. Bár néha nem bánnám.
A Waldorf utánpótlás nevelés jó példa, a Pető intézet lehet egy másik hasonló példa.
Én tovább is mennék, mint Judit tette a Wardolf példával: talán nem ártana tanulni olyan országok gyakorlatából a pedagógusképzés kérdéseit illetően, amelyek magas szinvonalon oktatnak-nevelnek. A skandináv országokban, eltérően ugyan, de nagy hangsúlyt fektetnek a gyakorlati képésre: éves, féléves gyakorlati időt írnak elő a hallgatók számára az utolsó évben, amikor rész vagy teljes munkaidőben mentor segítségével zajlik a kötelező gyakorlat. Ez alatt az idő alatt mód van a tanultak gyakorlati alkalmazásának elsajátítására, de arra is, hogy kiderüljön a jelöltről, hogy nem alkalmas mégsem erre a pályára. A nálunk tervezett féléves gyakorlati időt éppen ezért én üdvözölni tudom, ha az a Petra által is megemlített „igazi” iskolákban zajlik majd.
Ugyanakkor ezt a gyakorlatot a leendő tanárok számára is kötelezővé tenném, mert sajnos ők messzebb állnak a gyerekektől, mint a tanítók. Például a szövegértés tekintetében: nem hihetjük komolyan a mai körülmények között, hogy nem szükséges a készségek, képességek továbbfejlesztése az 5.-6. osztályban. Nem készen kapják a felsős szaktanárok a gyerekeket – továbbra is szükséges a fejlesztés az oktatás mellett.
Kitti mondnivalójához egy kiegészítés, az integrálásnak becézett szakközépiskolai bezárások sűrűjéből. A cégéren a legjobb tanárokból építkező, korszerű, jólfelszerelt szakképzés a megjelölt cél, ez elvileg lehetővé tenné az alkalmatlan tanárok elbocsátását, gyakorlatilag ötlet- és véletlenszerű, ki megy ki marad.
A 300-as tantestület szerintem rémálom, ekkora embercsoport nem lehet jól együtt működő közösség.
Kedves Szávai!
Nem vonom kétségbe hozzáállásodat a pedagógiához, szakmai tudásodat jogom nincs megkérdőjelezni, írásaid a bizonyíték, hogy teljes. De engedd meg, több variációs a helyzet, mint, ahogy gondolnád, szerintem. Vannak a Noémi féle iskolák, jó helyzetű fenntartóval, vannak a nagyvárosi iskolák fenntartókkal, vannak a kisvárosi iskolákkal, fenntartóval, vannak a nagyközségi iskolák fenntartókkal, vannak a kistelepülési iskolák fenntartóval. Lettek nagy társulások egy fenntartóval, egy intézményvezetővel, lettek szegregált kistelepülések, szegregált intézményei nagy társulásokban, óriási anyagi gondokkal, monumentális szakmai problémákkal. Szakos hiány, gyógypedagógus hiány, szabadidő szervező hiány stb. 2008-as költségvetés még rosszabb, mint az összes többi előtte. Szerinted mekkora mozgástere van egy szegregált, csökkenő gyermeklétszámú intézményt vezető igazgatónak létszámleépítéskor: ………….Hát nem a minőségirányítási program eljárásrendjét fogja alkalmazni, hanem a Kjt.-t fogja végignézni. De mondok különbet: 2007. májusában 11 pedagógust küldtek el azonnali hatállyal egy jól működő szegregált, gyermeklétszámcsökkentéssel nem küszködő intézményből. A munkaügyi döntőbíróságon támadhatták meg felmentésüket. Ismerve a magyar bíróságok gyorsaságát: ki adja vissza az idejüket, a lelki megnyugvásukat???? Egy térségben elég egy ilyen példa és mindenki retteg. A pert megnyerték, de az állásukat nem kapták vissza, csak a végkielégítésüket. Szerinted hol tudnak elhelyezkedni?
A pálya széle című kifejezésemet erre értettem, hogy ilyen helyek vannak, amit lehet, hogy te hál' istennek nem ismersz. Ez nem a kontraszelekció: üdvözöllek Kitti
Kedves Zsolt, természetesen abban is próbálunk segítséget adni a hallgatóknak, hogy hogyan oldjanak meg fegyelmezetlenségre utaló helyzeteket. Az alapelv azonban a megelőzés.
Kedves Izs, lehet, hogy jó tanárnak születni kell, de a helyzet az, hogy sokkal kevesebben születnek jó tanárnak, mint amennyire szükség lenne, vagyis mindenképpen képezni kell, hogy elegendő létszámban legyenek. Nem is mindig meg tanárnak, aki annak született, stb.
Kedves terepmunkás, mikor is lenne az az alkalmassági vizsga és milyen is lenne az? Első lehetőség: amikor felveszik a képzésbe. Itt mit vizsgálnánk? Egy fiatal, nemrég érettségizett emberről van szó, aki a felsőoktatásban töltött 5-6 év alatt nagyon sok változáson megy keresztül. Mi a bizonyosság arra, hogy a személyiségfejlődése megőrzi azt az irányt, amit pl. egy alkalmassági vizsga alapján becsülni tudunk? A képzés első szakasza mindenképpen elméleti szakasz. Ennek a végén azt tudom megmérni, hogy elméleti tudása alapján alkalmas-e vagy sem. Több kutatás is bizonyítja, hogy más gondol majd, mint amit cselekedni fog. Esetleg a képzés végén is lehetne vizsgálni és a zárótanítás előtt/alatt mondani neki, hogy hiába képeztük 5 évig, sajnos nem alkalmas. Egyik sem jó megoldás.
Kedves Szávai, a "jól adja le a tananyagot" minden szereplőnél megjelenhetett volna, csak másképp. Tanároknál gyakran szoktam hallani ironikus idézőjel nélkül. Tanárjelöltek is mondogatják, de ott közbe szoktam szólni. Oktatóként szimbólumként használom a pedagógiai kultúra közelítésére. Ez csak egy mondat, vagy tipikus szófordulat, de komoly jelentése van. LE = hierarchikus, tanárcentrikus, ADNI = egyirányú, (nekem van, nektek még nincs, de most lesz), ANYAG = tartalomközpontúság, az oktatás nem más, mint tartalomközlés.
Egy kollégámnál halottam régebben az alapkérdést: matekot tanítasz vagy gyerekeket (matematikára IS)?
Kedves Leiner Károly/zöldbéka, bizonyos, hogy a tanárképzés nem tökéletes, talán soha nem is lesz az, de sokszor olyasmit is elvárnak tőle, ami nem feladata. (…) Most sokáig gondolkodtam egy hosszabb válaszon. Helyette inkább arra kérem, hogy mondjon egy példát, mit csináljon másképp a tanárképzés, hogy felkészítse a pedagógust a gyakorlati megoldásokra? Mondjon egy konkrét példát, hogyan képzeli el azt a helyzetet, szemináriumot, stb. amikor a gyakorlati megoldásokra készülnek fel a hallgatók? Mit csinálnak? Mi a feladatuk? Hol? Mikor? Hogyan?
Kedves Stermeczky Zsolt Gábor, egy érdekes problémára világított rá. A gyerekeket nem sok egyedül dolgozó pedagógus, hanem a tantestület egy része, legalábbis közösen dolgozó tanárok tanítják, és ez nem ugyanaz.
Kedves Gy. Betti, én nagyon egyetértek a sok gyakorlattal. Amikor csak lehet, a tanárszakos óráimon sok (nagyon sok) gyakorlati feladatot adok. Amikor ez a félév elején kiderül, a hallgatók egy része rögtön le is adja a kurzust, mert túl sok a követelmény 🙂 és később is nagy a lemorzsolódás. Próbáltam megtudni az okát, a leggyakoribb válasz szerint más helyeken elég megírni egy dolgozatot, miért mennének akkor egy félév során többször is kihelyezett iskolai gyakorlatra, sok-sok gyakorlati feladatot megoldani?
Egy személyes történet: egyszer régen indítottam egy mikrotanítás nevű kurzust (a hallgatóknak a félév során 10-15 perces kisebb órákat kell tartani 5-6 fős középiskolás tanulócsoportnak, a megtartott órákat videókamerával rögzítjük, a felvételek alapján a tanári tevékenységet még aznap csoportosan elemezzük). A tanári pályára való felkészülés egyik leginkább gyakorlati formája, nagyszerű találmány. Komoly elméleti felkészülés, bátorság, stb. kell hozzá és ha szerencsés a jelölt, akkor a tanulók is partnerek a konstruktív kritika megfogalmazásában. Volt olyan olyan félév, amikor összesen 4 hallgató jelentkezett rá (a kurzuskínálat alapján kb. 1500 vehette volna fel) és a kevés jelentkező miatt nem lehetett elindítani. Később "becsempésztem" a kötelező kurzusra, ami elég népszerűtlen megoldás volt. Ma már nem tanítok ilyen tárgyat, a kollégáim szerint kicsivel jobb a helyzet és több az érdeklődő. Egy merész kijelentés: nem elég ha a képzésben megjelenik a gyakorlat, kellenek hozzá a hallgatók is, hogy elvégezzék.
A szemináriumokon egyébként állandó vita, hogy a képzés mennyire készíti fel őket a gyakorlatra. Akikkel én találkozom, azok pont az elméleti képzés közepén-végén vannak. Ilyenkor már erősen türelmetlenek, de sokszor a gyakorlati feladatok, amelyek nagyon sok munkával járnak a korábbi elmélkedéshez képest, rendkívül népszerűtlenek.
Kedves Leiner Károly/zöldbéka, a kétciklusú tanárképzés (BA-MA) minden korábbihoz képest sokkal-sokkal több gyakorlatot tartalmaz. Természetesen még pár év kell, mire kiderül, hogy akik eben a rendszerben végeznek, mennyivel és miben leszek jobbak, illetve kibírják-e a sok gyakorlati feladatot 🙂
Kedves János!
Magát a képzés folyamatát nem tudom minősíteni, nem is tisztem, de abban biztos vagyok, hogy gyakorlati részből több kell -már az én időmben is több kellett volna. Az elméleti képzést lezárandó legalább féléves gyakorlatra kellene mennie minden hallgatónak, nem gyakorló iskolákba, hanem valódi iskolákba, mentorok mellé – úgy, ahogy nem egy európai ország ped.képzés gyakorlatában ez szerepel. Az itteni alkalmasság döntse el, hogy az elméleti tudással felvértezett és a hosszú gyakorlati időt letöltő hallgató kaphat-e pedagógusi oklevelet vagy sem. Hogy ennek milyen formát és lebonyolítási rendet kellene adni, az egy más kérdés. Valahogy így tudnám szűrni a pedagógusnak készülő hallgatókat.
Mert úgy gondolom, hogy az az ember, aki minden órára mentorával együtt vagy önállóan készülve, sokat tanítva, a különböző technkákat megismerve és kipróbálva, elsajátítva még mindig tanítani akar félév/egy év gyakorlat után, az valószínűleg idevaló.Nem?
Eretnek gondolatnak tűnhet – de míg nálunk az iskolákban alig-alig van un. segítő személyzet, addig Európa számos országában igen. Kicsit talán a ped. asszisztens fogalma takarja ezt a fajta munkakört. Nos, az a bizonyos alkalmassági vizsga, amire én gondoltam, éppen ezt a napi gyakorlati jelenlétet tételezné. Az első év elméleti képzése nyugodtan feleződhetne, s helyette akár hetes váltásban intézményekben munkálkodna a hallgató. Az első év végén pedig értelemszerűen az folytathatná, folytatná a tanulmányait,aki a gyakorlati terepen megfelelt. Tudom rettenetesen sok feltételnek kellene teljesülnie, hogy a dolog működhessen, de bizonyára közelebb vinne a kéttanáros módszer elfogadtatásához, komoly segítség lenne az iskolák számára, és alighanem alaposan megszűrné a pedagógusi pályára jelentkezőket is.
Egyetértek Terepmunkás, nekem is hasonló elképzelésem van. 🙂
Lassan szerveződik az EK (Eretnekek Klubja). Ha lehetne, belépnék (eddig Leiner Károly, Terepmunkás mint alapító atyák).
Elmesélem, hogyan képeznek pszichodráma csoportvezetőt (meg a többi csoportmódszer vezetőjét) 1. képzési szakasz: sajátélmény. Általában egy-két év, én jobban szeretem, ha kettő, mindösszesen 250 óra! A leendő csoportvezető ebben a szakaszban pusztán csoporttag, azt éli át, mi történik a képzők vezetésével az ő élményeivel, tapasztalataival, helyzeteivel. Meg a többiekéivel. Meg a csoporttal. A reflektivitás, önreflexió minimális, pusztán abból fakad, hogy a csoporttagok tudják, hogy ők most képződnek.
2. szakasz: asszisztensi szint. 150 óra, amiben felerészt ugyanaz folyik, ami az önismereti szakban, de már van némi szakirodalom ismertetés, próbavezetés (kb. mint a mikrotanítás), technikák kipróbálása. Aki ezen túljutott, folyamatos élő szupervízió mellett már vezethet csoportot.
3. szakasz: szupervízió. A felsőfok is 150 óra, már minden csoporttagnak van saját maga által vezetett csoportja. A csoportidő felében csoportos szupervízió folyik, vagyis ki-ki elmondja, megmutatja, saját csoportjában (ahol ő már csoportvezető) miben akadt el, a képzők dramatikus eszközökkel felidéztetik vele az elakadást, áthangolják, ha kell, értelmezéssel (reflektív önismereti lépést inspirálva), ha kell, módszertani segítséggel oldják a zárlatot. Az idő másik felében a leendő teljes jogú csoportvezetők egymáson (saját képző csoportjukon) gyakorolnak. Minden egyes történést végigtárgyalnak, értelmeznek a csoportdinamika, az egyéni lélektan és a pszichodráma módszertan szempontjából.
Aztán vizsga. Mindhárom szint abszolválása kritériumokhoz kötött, vagyis mindegyik továbblépés előtt mondható, hogy nem, neked még korai, még nem engedünk tovább, tessék még x órát itt gyakorolni.
Én is tudom, hogy más a tanítás és más az önismereti vagy terápiás csoportok világa. De olyan rettenetesen mégsem más. Itt is, ott is a fejlődést, a növekedést, a változást kell elősegíteni, és ha nem sikerül ennek tudatosan átélt belső mintáját kialakítani, mesélhetünk Comeniusról, Steinerről, Montessoriról napestig, nem fog számítani.
Kedves János!
Engedelmeddel sűrűn fogom használni a tananyag leadása definíciódat.
Kedves Judit!
Igen. ( V.ö.: Aki korán kel, az igen!)A minta tehát adott. Nyilván vannak kísérletek hasonló felkészítésre a tanárképzőkön is. Hátha ír valaki róluk.
Eretnek klub létrehozása előtt azért azon el kellene gondolkodni, hogy konkrétan milyen intézménybe küldenétek gyakorlatra a hallgatókat. ( Róka fogta csuka helyzet feloldása igényeltetik.)
Kedves Kitti!
Halogattam, mert nagyon szeretném, ha nem vennéd sértődött morgásnak, vagy pláne "kioktatásnak." Ennyire tellett:
"És akkor együtt alszik majd a farkas és a bárány, de a bárány nem alszik majd jól!"
A helyzet valóban olyan, amilyennek írod, én még olyanabbnak is le tudnám írni, volt idő, amikor írtam is, most inkább a didaktikai munkát végzem, mert előpbbire vannak mások is, utóbbira… hát, szóval kevesebben. Nincs is hova írni ( nincs benne pénz, de mondjuk ez a legkevesebb), én is csak a DVD-re ( szabadon másolható) meg a netre dolgozom.
Ilyen szempontból nyugodt a lelkiismeretem. "Szaktudásilag" már kevésbé, épp azért a sok írás, merthogy igencsak kevesellem. És akkor már azt a keveset, ami van, nem szeretném elveszíteni. Szoktam mondani, hogy a nagycsoportos linómetsző óráimat kivéve szinte minden más feladatra tudok nálam rátermettebb kollégát.
Mikor valami új feladatot kell megoldani, és belevágok, és először semmi sem sikerül, minden hiba előjön, ami előjöhet, napokon át dolgozom, végül összeáll, amit Pecze János fél kézzel megcsinált volna két óra hossza alatt – hát bizony a katonai nevelés csodája, hogy kedves, elbűvöló mosollyal fogadom a "Pista – te olyan ügyes vagy"! kollegiális megnyilvánulást.
Idézetre visszatérve. Én most valóban egy álomközeli világban élek, dolgozok, de ettől még érzékelem a valóságot, a konditeremben egyáltalán nem belső szükségletből emelgetem a rohadt súlyokat, verem a zsákot, és persze belső szükségleteimet követve, irodalmi munkálkodásom sem pedagógiai szövegeken dolgoznék. Benzinkutasunknak otthon nincs kis benzinkútja.
Tudom, megtévesztő lehet, ha valaki tanárként a problémákban főleg a tanári felelősség kérdéseit feszegeti, épp ezért igyekszem az oktatási kormányzat, a politika felelősségével is foglalkozni, de mégis csak az előbbi a fő terepem.