Krízis bennünk és körülöttünk

Vissza az iskolába (?)

Az itt következőket akkor fogalmaztuk meg, amikor még úgy tűnt, április 19-én teljeskörűen újranyitnak az iskolák. S bár részben megkönnyebbülhettünk – az újranyitás egyelőre az idősebbeket nem érinti –, az óvodapedagógusok, tanítók helyzete ettől semmivel nem lett könnyebb. Nem beszélve arról, hogy egyszer – jelen állás szerint május 10-én – a nagyobbak is vissza fognak térni.

Az újranyitás ismét olyan helyzetet eredményez (az első karanténoktatás elrendelése volt hasonlóképp példátlan), ami soha nem látott feladat elé állítja a szereplőket – gyerekeket, szülőket, tanárokat. Hogy miért lenne példátlan az, hogy a tanárok a gyerekekkel végre a jól ismert iskolai körülmények között találkozhatnak? Mert mindenki – tanár, diák, szülő – a krízis torkából érkezik, a legkülönfélébb feszültségeket cipelve, és egészen eltérő megküzdési (túlélési) stratégiákat alkalmazva. Bár gondolhatnánk, hogy ugyanabban a krízisben, s így végső soron együtt vagyunk, ez az együttlét most különösen sok figyelmet, türelmet, kitartást igényel. Paradox módon pont azért, mert a krízis következtében mindezeknek valamennyien egyre inkább híján vagyunk.

Talán segít, ha egy pillanatra megpróbálunk egymás bőrébe bújni.

Mit érezhet a gyerek?

Az a gyerek, aki szeptemberben kezdte az elsőt, de épp hogy kezdte volna kiismerni magát, karanténba került a családjában történt megbetegedés miatt. 

Az az alsós, akinek egy osztálytársa betegsége miatt került karanténba az osztálya, így ő újra otthonról tanult. A szülei láthatólag nem örültek, mert a korábbi karanténidőszak is megterhelte őket, és újra szabadságot kellett kivenniük, hogy a felügyeletét megoldják.

Az a gyerek, akinek egy osztálytársa a szövődmények következtében súlyosan megbetegedett, kórházba került és csak nagyon nehezen tudták megmenteni az életét. Ő még mindig nem tud visszatérni az osztályba, továbbra is otthonról tanul.

Az a gyerek, akinek esélye sem volt követni az online oktatást, mert nemhogy internetük, de számítógépük sincs otthon, vagy a négy tesójával együtt tudtak egyet használni.

Az a gyerek, akinek lételeme a kortársközeg, s most leginkább egyedül gubbaszt a szobájában a behúzott függöny mögött.

Az a gyerek, akinek a szülei az otthonoktatás kapcsán felgyülemlett feszültséget egyre gyakrabban egymáson vagy a gyerekeken vezetik le.

Az a gyerek, akinek a családjában eddig is minden nap veszekedtek, de most már pofonok is elcsattannak.

Az a gyerek, aki olyan súlyosan megbetegedett, hogy bár a társai újra járnak, neki esélye sincs visszatérni az iskolába, és nem fog nyaralni sem.

Az a gyerek, akinek meghalt az apukája a múlt hónapban, miután két hétig lélegeztetőgéppel küzdöttek az életéért. 

Mit érezhet a szülő?

Az a szülő, aki a saját home-office munkája mellett igyekszik a gyerekeinek segíteni becsatlakozni az online órára, ebédet főz, megcsodálja az épülő kockatornyot, miközben nem tévesztheti el a hosszú számoszlopok összeadását, hogy a cég, ahol dolgozik, megkapja az egymilliós támogatást.

Az a szülő, aki nem dolgozik, mert fél éve vesztette el a munkáját és egyre inkább szorong, mert még nem talált újat.

Az a szülő, akit a szorongás depresszióba vagy a nyugtatókhoz, alkoholhoz kergetett.

Az a szülő, aki azt látja, hogy a többieknek milyen jól megy a tanulás, az ő gyereke pedig folyton le van maradva. Mert ő nem tud segíteni az ötödikes matekban, ahogy a nyelvtanban és a töriben sem.

Az a szülő, aki online megbeszéléseket bonyolít le a gardróbból, miközben a nappaliban a gyerekek (vagy a gyerek és az anyja/apja) épp összekaptak – mert egyre gyakrabban és egyre zajosabban kapnak össze – valamin.

Az a szülő, aki úgy érzi, náluk minden rendben van. Ám a kommenteket s az ehhez hasonló cikkeket olvasva azt érzi, neki nem lenne szabad így éreznie.

Az a szülő, aki életeket ment, és életeket veszít el nap mint nap a vörös zónában. 

Az a szülő, aki az anyját, az apját veszítette el úgy, hogy el sem tudott tőle búcsúzni.

Az a szülő, aki elveszítette a párját. A testvérét, a barátját, a kollégáját.

Az a szülő, aki retteg attól, hogy a gyerekei őt is elveszíthetik.

Mit érezhet a pedagógus?

Az a pedagógus, aki két online órája között gyereket etet, hintáztat, villanyszerelőt hív, fűtést szerel, a beteg szüleinek telefonál.

Az a pedagógus, aki igyekszik mindent megtenni azért, hogy könnyebb legyen a diákjainak, de ők már rég nem figyelnek rá. Mert kifáradtak, ahogy körülöttük mindenki.

Az a pedagógus, aki az iskolában kapta el a fertőzést és mélységesen méltatlannak érzi a kormányzat tanárokkal kapcsolatos hangvételét.

Az a pedagógus, aki úgy tart órát, hogy közben a felesége csak oxigénnel képes lélegezni.

Az a pedagógus, aki a kollégái szerint nem dolgozik annyit, mint ők.

Az a pedagógus, aki hónapok óta azt éli meg, hogy nem tudja: a szülőknek, a vezetésnek, a kollégáknak, a szakmának vagy a gyerekeknek kell-e megfelelnie. Mert mindenkinek nem, sőt lassan az az érzése, egyiknek sem tud.

Az a pedagógus, aki most fog visszatérni abba a közösségbe, amiből egy kolléga fájón és végérvényesen hiányzik.

Az a pedagógus, akinek gyászoló gyerekek és szülők fájdalmában kell osztoznia.

És az a pedagógus, aki elveszítette a szüleit úgy, hogy el sem tudott tőlük búcsúzni. Aki elveszítette a párját. A testvérét, barátját, kollégáját. Aki retteg attól, hogy a gyerekei őt is elveszíthetik. Aki krónikus beteg gyereket nevel és véget nem érőn aggódik a kockázatoktól. Aki retteg attól, hogy a gyerekeit is elveszítheti. 

Minden érzés érvényes

Akár dühöngünk, akár szorongunk, félünk vagy hárítunk, akár megbénít minket mindez együtt, és úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk cselekedni, jól dönteni, izgalmas órát tartani vagy mosolyogva játszani a szőnyegen a gyerekünkkel, fontos, hogy tudjuk, mindezt szabad éreznünk. Minden érzés érvényes – s amikor az élet ennyire megterhelő helyzetet hoz elénk, arra sokan nehéz érzésekkel reagálunk. És nem egyformákkal.

Sokfélék vagyunk, különféleképpen dolgozzuk fel mindazt, amivel a most már egy éve tartó krízisben szembetalálkoztunk. Ráadásul mostanra jócskán elfáradtunk – a kezdetben még működő megküzdési képességeket egyre nehezebb életben tartani. Az azonban biztos, hogy akár heves, olykor támadó érzelmekkel, akár épp visszahúzódással vagy elfojtással, mindannyian a túlélés lehetőségét keressük.

Ki úgy, hogy a kiszolgáltatottság érzésétől szabadulandó, a felelősséget firtatja rámenősen, és megtalálni véli a felelősöket. Dühödt fellépésével akár a szövetséget, a támogatást is veszélyezteti, mert akkora a pszichés szükség, a belső megkönnyebbülés igénye rövid távon. A krízisforgatókönyv egocentrikusabb, rövidlátóbb, mint a békeidőben megszokott konstruktív stratégiák…, mert a közvetlen túlélést célozza. Elszenvedőként vagy elkövetőként, most gyakrabban kerülhetünk hasonló konfliktusba.

De nem könnyebb a helyzete annak sem, aki önmagában találja meg a felelőst és bűntudattal sújtva a belső erejét veszíti el.

Mindkét esetben negatív érzések árasztanak el, s a mindent elborító rosszérzéssel szemben azzal védekezik a psziché, hogy a formátlan rosszat mederbe tereli, így azt másokkal vagy magunkkal szemben érzett dühként éljük meg – a világ ezzel kiszabadul a sötét árnyékból, vagyis még így is nyerünk az üzleten…

De kivédhetjük a negatív érzés közvetlen támadását úgy is, hogy a helyzetet bagatellizálva nem engedjük meg magunknak a rossz érzéseket – a krízis ilyenkor szorongás, fizikai tünetek, rosszkedv, fáradtság, teljesítményromlás formájában támad. S bár ez a jelenség nagyon távol állhat azoktól, akik az érzelmi munkát maguk is fontosnak gondolva, már eljutottak idáig a cikk olvasásában, sajnos az elhúzódó krízisben ez az állapot őket is fenyegeti. Mert kifáradunk… Mert kezdetben működik az érzelmi ellenállás, működik a feldolgozás, és nem vesszük észre – mert nem vagyunk hozzászokva, hogy ez megtörténhet –, hogy szép-lassan elfogyunk…

S a pszichés megküzdés sajátos módja a teljes hárítás is, amivel a vírust tagadó, vagy a szabályokat negligáló magatartások képében találkozhatunk.

Mindez tehát a psziché érvényes válasza a most már egy éve fennálló krízishelyzetre – a veszélyre és a kifáradásra –, és egyformán érinti az iskolai szereplőket: szülőket, gyerekeket, tanárokat. Most tudomásul kell venni: innen indulunk, és innen kell visszatalálnunk a belső egyensúlyhoz, a konstruktívabb megküzdési módokhoz. Tanárként, szülőként és gyerekként is.

Hogyan készüljek fel?

[A lelki egészség szempontjából fontos, hogy erre a kérdésre mennyire lesz majd elfogadható válasz akár az is, hogy a fizikai találkozásra sehogy, vagyis változatlanul online. Akit a saját veszélyérzete, vagy a járványhelyzetre reflektálva a lelkiismerete távol tartana az iskolától, ám a meggyőződése ellenére mégis jelenléti munkába áll, sajnos épp a fent leírt dühvel, szorongással fizethet ezért. Miközben a jelenlét elutasítása valószínűleg a kollégákkal, diákokkal, intézményvezetővel való kapcsolatban okoz lojalitás-konfliktust, vagyis itt a következő, ismét megkerülhetetlen és igazán jó válasszal nem kecsegtető kihívás – és akkor még csak a pszichés dimenziót említettük.]

Visszatérve az eredeti kérdéshez: Hogyan készüljek a találkozásra?

Kezdetnek, mielőtt bármi történne, kinek-kinek saját magára fontos időt szánni. Ezért mindenekelőtt gondold át, hogy téged hogy érint a válság, mit adott és mit vett el, mik most a félelmeid, nehézségeid, mik az erőforrásaid? Mi változott az eltelt másfél hónapban s az eltelt egy évben, mit gondolsz az újranyitásról, hogy érzed magad ebben a helyzetben? Hogy állsz energiával, mit tudsz tenni magadért, honnan számíthatsz segítségre? Ha mindezzel tisztában vagy, nem kell attól tartanod, hogy a stresszkezelés fentiekben bemutatott észrevétlen elcsúszásai nehezítik majd a helyzetedet. És a saját őszinte megéléseidhez másoknak – kollégáknak és tanulóknak – is könnyebb lesz kapcsolódniuk.

A belső rendeződés után következhet a találkozás tervezése. Mi történt a gyerekekkel, mi történt az osztállyal az elmúlt időszakban? Mi lenne a legmegfelelőbb forma a történtek feldolgozására? Meg tudom oldani ezt egyedül, vagy olyan események sújtják az osztályomat, ami miatt szükségem van segítségre? Ki tud segíteni, pontosan mit kérjek tőle?

Fontos szem előtt tartani a tervezésnél, hogy az osztály működése most szolgálhat meglepetésekkel – részben azért, mert a személyes szorongások felerősödhettek, részben pedig azért, mert az online térben más erővonalak mentén működött, a karantén- és jelenléti oktatás esetleges váltakozásában szétzilálódhatott a csoport működése. A tanulóknak most valószínűleg időbe telik, hogy az együttműködésben újra eljussanak oda, ahol korábban (akár egy évvel ezelőtt) tartottak. Ezért valószínűleg több vezetői iránymutatásra lesz szükségük, az egymásra utaltságra építő feladatokat pedig óvatosabban érdemes bekapcsolni. Vagyis, bármilyen múlt is áll mögöttünk, most egy kicsit újonnan alakuló, viharzó csoportként (is) érdemes rájuk tekinteni.

Mindez nem csak a saját osztályunkban igaz. Addig, amíg a gyerekek pszichés és érzelmi energiáit lekötik a krízisben megéltek, egyénileg és csoportban sem fognak tudni úgy koncentrálni a tanulásra, mint régebben. Hogy kinek hogyan tudunk segítséget, támogatást nyújtani ebben, arra pont a nagyon változatos megküzdési módok miatt csak a valós helyzetben lehet válaszolni. Ezért alapvető, hogy most – még inkább, mint máskor – ítélkezésmentes érdeklődéssel forduljunk a diákok felé (hiszen ahogy fentebb elmondtuk, minden érvényes), és elérhetőnek mutatkozzunk számukra. Minden tanulónak éreznie kell, hogy van egy felnőtt, aki ha szükséges, meghallgatja. De ugyanezt kell érezniük a szülőknek és ezt kell éreznünk nekünk magunknak is. Most azzal teremtünk magunknak és egymásnak biztonságot, ha képesek vagyunk nemcsak adni, de kérni és elfogadni is. Mert a katasztrófahelyzetben legelőször magát kell mentse, aki hosszabb távon másoknak szeretne segíteni.

Földes Petra és Peer Krisztina