Fenyő D. György

Mi tartozik az osztályfőnökre, és mi nem?

Meddig avatkozhat bele – tisztességesen – egy osztályfőnök a tanítványai életébe? Meddig avatkozhat bele a családok életébe? Azért kérdés ez, mert azt tapasztaljuk, hogy ha egy osztályfőnök foglalkozik a diákjaival, akkor óhatatlanul is beleavatkozik az életükbe. Értékeket, magatartási mintákat ad át, vonzó vagy taszító példává válik a diákok szemében. Ilyen értelemben kikerülhetetlen, hogy belelépjen a gyerekek életébe. Arra tehát nincs is lehetősége a tanárnak, hogy így ne legyen részese a gyerekek nevelődésének. De van egy olyan rétege is a beavatkozásnak, amiben az osztályfőnök már dönthet, sőt döntenie kell.

Létezik olyan felfogás, amely szerint az tartozik az osztályfőnökre, ami egy gyerek tanulmányi előmenetelével, iskolai pályafutásával és iskolai magatartásával összefügg. Így tehát az osztályfőnök felelős azért, hogy egy gyerek hogyan tanul, milyen a füzete, hogyan viselkedik az órákon, a szünetekben, az iskolai kirándulásokon, az ünnepélyeken. Nem felelős viszont azért, hogy milyen bulikba jár hétvégenként, kik a barátai, milyen a kapcsolata a szüleivel, mit sportol, van-e barátnője vagy barátja. Ez a privát szféra, ebbe nem kell, nem is szabad a tanárnak belelátnia és főleg beleszólnia. E felfogásnak következménye, hogy nem tartozik a tanárra a diák érzelmi, értelmi, erkölcsi fejlődésének egésze, csak annak iskolai metszete.

Amivel ez a felfogás megtámogatható: az iskola hivatalos intézmény, államilag előírt, sőt hatósági funkciói is vannak (az iskolakötelezettség betartása, vizsgáztatás, a bizonyítvány kiállítása stb.), nem lenne tehát helyes, ha egy eleve elidegenedett intézmény, egy hatóság beleszólna a diákok életének privát szférájába. Váljon csak el nagyon világosan, mi közügy és mi magánügy, és ami nem tartozik szükségképpen az iskola kompetenciájába, azzal ne foglalkozzon az iskola, következésképpen az osztályfőnök sem. Továbbá: a gyerekek teljes személyisége fejlődésének nyomon követése vagy befolyásolása hallatlanul sok időt igényelne, tehát még ha szükség lenne is rá, akkor sem megvalósítható, hogy egy osztályfőnök minden tanítványának teljes személyiségfejlődését nyomon kövesse vagy befolyásolja. Egy osztályfőnök nem tud harminc gyerekkel négy éven át folyamatosan és személyesen foglalkozni. Ne vállaljon hát olyat, amit úgysem tud teljesíteni. És nemcsak az időhiány okán, hanem azért sem, mert nincs hozzá sem mindig személyes érintettsége, sem szakmai felkészültsége. Nagyon világos határvonalak húzhatók így: a gyerekek nevelése a családok feladata, és azok a nevelés egy szeletét mintegy átadják az iskolának, vagyis az iskola ezért és csak ezért felelős, ennyit és csak ennyit kell vállalnia. E felfogás szerint tehát az osztályfőnöknek az és csak az a feladata a gyerekekkel, ami az iskola lényegéből következik, ami az iskola falai között és iskolai időben történik, minden más sarlatánság vagy aránytévesztés.

Fogalmazzuk meg a másik végletes álláspontot is! Eszerint a gyerek bekerül az iskolába, de ott csak egész személyiségével tud jelen lenni. Nincs délelőtti és délutáni énje, nem tudja függetleníteni magát attól, ami máskülönben vele történik. Ha előző nap meghalt a kiskutyája, szakított a barátnőjével, összeveszett a szüleivel, az nyilvánvalóan kihat az iskolai létére és munkájára. Hozzátehetjük ehhez, hogy a középiskolások számára az iskola nemcsak a tanulás helye, hanem élettér is, a barátságok és szerelmek szövődésének helye, társas élettér, ahol mint osztálytárs, mint közéleti szereplő is jelen van egy diák. A középiskolás életkorban nyitott egy gyerek a legtöbb szellemi és érzelmi hatásra, nem szabad tehát az iskolának ezt a lehetőséget kihasználatlanul hagynia, sőt, kell is befolyásolnia a diákok egész erkölcsi, szellemi, emberi fejlődését. Hiszen ki más teszi, ha nem az iskola? Honnan máshonnan kaphatna egy kamasz gyerek visszajelzéseket, ha nem az ővele négy-hat éven át rendszeresen foglalkozó tanártól? És a kamaszkor nagy érzelmi válságai szintén ott zajlanak le a tanár-osztályfőnök szeme előtt. Hogyan veheti magának a bátorságot egy pedagógus, hogy ne reagáljon ezekre? Hiszen ahhoz szándékosan be kellene csuknia szemét-fülét, nem tudomásul venni, amit lát. Ráadásul érezhető a társadalmi igény is arra, hogy az iskola „egészében” nevelje a gyerekeket; az „ezt tanultad az iskolában?” kérdése erre utal. És gyakori, hogy a szülők is az osztályfőnökhöz fordulnak, hiszen ki máshoz fordulhatnának a gyerekükkel kapcsolatok kérdéseikkel és kételyeikkel, bizonytalanságaikkal, segítségkérésükkel. Vagyis nem lehet olyan érzéketlen, figyelmetlen egy tanár, hogy elzárkózzon a saját diákjai elől, hogy csak a legszűkebben értelmezett iskolai kötelességekre redukálja munkáját, nagyjából úgy fogja föl a diákok személyiségét, mintha annak ez az egyetlen összetevője lenne. E felfogás következtetése, hogy az osztályfőnöknek igenis feladata minden diákjával személyesen törődni, mindegyikőjük teljes személyiségfejlődését befolyásolni a rendelkezésre álló néhány évben.

Valószínű, hogy az imént fölvázolt két lehetőség egy széles skála két végpontja. (Pontosabban: lehetséges még végletesebb felfogás is, de azokat annyira pedagógiátlannak és ritkának gondolom, hogy nem érdemes velük foglalkozni.) A mindennapi gyakorlatban az osztályfőnökök valószínűleg általában e két felfogás között jelölik ki saját kompetenciájuk határait.

Etikailag, úgy vélem, éppen itt rejlik az alapkérdés. Hogy tudniillik szinte bármilyen aktív vagy passzív magatartás igazolható, de ennek világosnak kell lennie. Vagyis az osztályfőnöknek egyértelműen és világosan ki kell rajzolnia a kompetenciahatárokat, és ennek következetesen meg is kell felelnie. Egyfelől nem ígérhet többet, mint amennyit teljesít, másfelől viszont nem sértődhet meg, ha a diákok csak annyira fogadják el személyes vezetőjüknek, amennyire ő is igényli.

Néhány példa. Bizonyára sok osztályfőnök írat az osztályfőnöksége kezdetén valamiféle kérdőívet, adatlapot, esetleg önbemutató fogalmazást. Mint minden kérdőívnek, ennek is jelentése, sugallata; nem csak a diákok közölnek ezen adatokat önmagukról, hanem az osztályfőnök is jelzi, mire kíváncsi az elején. Persze ez a későbbiekben még bőven változik, de az tény, hogy egyszer – és hangsúlyos helyen – jelzi az osztályfőnök, mire kíváncsi. A szűk, reduktív felfogás szerint a kérdőíven a név, lakáscím, telefonszám, szülők neve, esetleg a szülők foglalkozása és munkahelye, elérhetősége, a születési dátum és hely, az előző iskola neve kell, hogy szerepeljen – csupa olyan adat, amire minden adminisztrációhoz szükség van, és ami ezért az iskolai működéshez szükséges (például: hol lehet elérni a szülőket baj esetén). Egy ilyen kérdőív azt üzeni a diákoknak, hogy az osztályfőnök arra volt kíváncsi, amit meg kellett tudnia, vagyis kérdőívét semmiféle személyes kíváncsiság nem motiválta, csupán az iskolai működés biztosítása. Nem jelenti azt, hogy ez a kör nem bővíthető a későbbiekben, de az biztos, hogy ennek a kérdőívnek ez az üzenete. Ha azonban rákérdez az osztályfőnök a hobbikra, az elvált szülőkre, az időbeosztásra, a sportra, a legkedvesebb tantárgyakra, a háziállatokra, a lakás méretére, az önálló szobára is, az azt jelenti, hogy első – egyik első – üzenetével jelzi: másra is kíváncsi lesz, mint a diák tanulmányi előmenetelére. Persze ennek sem kell mindent eldöntő jelentőséget tulajdonítani, de bizonyos, hogy egy fontos jelzést adott az osztályfőnök: bele fogok kérdezni az életetek más dimenzióiba is.

Egy másik példa. Bizonyára az iskolák zömében van szaktanári fogadóóra, amikor az iskola intézményesen is lehetőséget biztosít arra, hogy a szülők találkozzanak a tanárokkal. Ami itt elhangzik, mélyen befolyásolhatja egy-egy család életét, ahogyan itt a tanár, az osztályfőnök viselkedik, azzal egyértelműen jelzi, mennyit vállal át a családoktól, milyen típusú problémákra fog reagálni, és melyekre nem terjed ki a figyelme. Leggyakoribb, hogy a tanár elmondja, hogyan áll a gyerek a szaktárgyából, mond néhány dicsérő vagy intő szót, ad egy-két tanácsot, esetleg prognosztizálja az év végi vagy a felvételi eredményt.

De el lehet indulni egészen más úton is. A tanár kérdezgetheti a szülőt: hogyan érzi magát a gyerek az iskolában? Hogyan érzi magát az órákon? Elégedett-e önmagával? A szülő véleménye szerint hogyan változott az elmúlt évben? Hogyan sikerült az iskolaváltás? Mit várnak el a szülők a gyerektől, mit vár el ő saját magától? Mitől kialvatlan, frusztrált, ideges, nyugtalan? Hogyan választották ki az iskolát, a tagozatot, az osztályt a szülők? Milyen a gyerek otthon? Másnak látják-e, mint korábban? Mit mesél otthon az osztálytársairól, az osztályáról, a közös programokról? Vagyis végtelenül sok olyan kérdés van, amivel a tanár jelezheti: kíváncsi a gyerek egész személyiségére, lényére, életére. Ám ezzel megadja a lehetőséget a szülőnek, hogy beszéljen mindezekről a problémákról. És azt tapasztalom, hogy a szülők zöme nagyon szívesen is beszél ezekről. Mert jólesik a gyerekkel történteket vagy a gyereken látottakat megbeszélni valakivel, lehetőleg – mert a szülők zöme így tekint máig is a pedagógusra – szakemberrel. Sokszor vannak a szülők, az anyukák magukra hagyva fontos, sőt kínzó nevelési kérdésekkel. Jólesik nekik ilyenkor ezeket megosztani valakivel, remélni, hogy létezik válasz a kérdésekre. De tudni kell: ha már ilyen kérdéseket föltesz a tanár, akkor nem zárkózhat el attól, hogy meg is hallgassa, amit a szülők mesélnek, hogy érdemben reagáljon az elmondottakra, esetleg tanácsot adjon, segítsen, a megbeszéltek szellemében foglalkozzon a gyerekkel, és a későbbiekben a szülők baj esetén is fölkeressék. A kérdés tehát egyúttal: ígérvény. Nem kötelező kiállítani, de a már egyszer kiállított ígérvényt be kell váltani.

Harmadik: a családlátogatás. Régebben talán még kötelező is volt az osztályfőnöknek családlátogatásra mennie diákjaihoz, manapság a műfaj kihalófélben van. Kötelezővé egy egyértelműen hierarchikus viszony tehette, amelyben az iskola mint hivatal elküldte képviselőjét, végrehajtóját, hivatalnokát a magánember lakásába. Különösen felerősítette ezt, hogy az osztályfőnökök zöme a problematikus gyerekek családjánál kezdte a látogatást, ott, ahol „baj van” a gyerekkel, hiszen azt úgyis valahogyan meg kell oldani. Vagyis az osztályfőnöki látogatás a bajt, a zavart jelentette. Hiszen azzal, hogy az osztályfőnök elment a család lakásába, áttört egy nagyon lényeges határt, ami a diák magánszférája és iskolai léte között van, sőt: a család egészének magánéletébe avatkozott bele. Belépett a család magánterébe, abba az intim térbe, amibe a bebocsátás vagy meghívás joga kizárólag a családot illeti meg.

Miközben ugyanis sem a szülők zöme, sem az osztályfőnökök zöme nem gondolta végig, mennyi információt árul el egy lakás a családról, mégiscsak érzik ezt mindannyian. A lakás helye, elrendezése, a bútorzat, különféle tárgyak megléte vagy hiánya, a lakásbeli rend jellege, a falakon lévő képek, díszek, a különböző otthoni együttlétek terei (a vacsorázóasztal, a televízió helye, az íróasztal vagy íróasztalok, a bicikli vagy egy munkaasztal) – ezek mind-mind a család és a szülők életének legfontosabb titkait képesek elárulni. És ha továbbmegyünk, árulkodó jel, hogyan ül le a család a beszélgetésre, ki hol helyezkedik el, hogyan beszélgetnek együtt, hogyan néznek egymásra a szülők, hogyan vonják be a beszélgetésbe a gyereket, a nagymamát, a testvéreket. Az is a család légköréről, kulturális szokásairól és hagyományairól árulkodik, mivel várják az osztályfőnököt a szülők, vacsorát készítenek-e, vagy aprósüteményt, teával vagy saját készítésű házi pálinkával kínálják-e. Az, amiről szó van ezek után, már szinte nem is lényeges. Pontosabban: ezek már önmagukban súlyos, lényeges információk, ezeknek az észrevétele már önmagában beavatkozást jelent a családok életébe. A beszélgetés tehát ennél kevesebb már nem is lehet, legfeljebb még tovább mehet ezen a nyomon, és további életszférákat érinthet.

Vagyis a családlátogatás egyfelől súlyos beavatkozás a családok magánterébe és magánszférájába, egyoldalúan és visszavonhatatlanul kiszolgáltatottá teszi a családot az iskola (az intézmény) képviselője előtt. Másfelől azonban ígéret: az osztályfőnök ígérete, hogy segít megoldani olyan problémákat, amelyekkel a szülők vagy a gyerekek csak küszködnek. Az osztályfőnök látja, hogy az éppen válás után álló anyuka hogyan maradt magára minden nevelési problémájával, tanácstalanságával – látogatása tehát alkalom arra, hogy a nehéz helyzetben lévő szülő végre megossza dilemmáit valaki olyannal, aki szintén jól ismeri a gyereket. Vagy más példákat hozva: a család tagjai képtelenek beszélgetni egymással, mindannyian nagyon zárkózottak, mindannyian azzal küszködnek, hogyan fejezzék ki szeretetüket a másik iránt, egyáltalán: hogyan fejezzék ki érzelmeiket – az osztályfőnökkel pedig mint mediátorral kialakulhat egy igazán termékeny beszélgetés közöttük. Máshol a gyerek valamely nyomasztó titkára derül fény, látja az osztályfőnök, hogy az édesapa depressziós, a nevelőapa alkoholista, vagy a nagymama már állandó gondozásra szorul.

Megkönnyíti ez a tanítványa dolgát, mert a családlátogatás előtt a gyerek rettegett, hogy egy ilyen titok kiderül, a családlátogatás után azt éli meg, hogy ilyen helyzetről is lehet beszélgetni, hogy ez nem vált ki elutasítást vagy sajnálkozást az osztályfőnökéből, és megszűnhet a titok nyomasztó volta. És még sorolhatnánk azokat a helyzeteket, amelyekben a család meg tud beszélni valamit, megoldásra juthat, amelyekben feszültségek oldódhatnak, további beszélgetések indulhatnak.

De talán világos, hogy a családlátogatás természete is kettős: egyrészt hatósági és kötelező beavatkozás egy család magánszférájába, másrészt problémamegoldó helyzet, pedagógiai kulcshelyzet, amelyben elmélyülhet az addigi ismeretség, amelyben a szülők és az osztályfőnök nevelési elvei és gyakorlata találkozhat, ami a szülők viselkedési és igazodási kényszerét oldhatja, sőt, amit nem egyszer megtiszteltetésnek, kitüntetésnek éreznek a szülők, vagy legalábbis a gyerekük iránt megnyilvánuló személyes figyelem jelének. Azt a fenyegetést jelentheti, hogy kívülről beleszólnak a család életébe, hogy minősítik azt, és azt az ígéretet, hogy az osztályfőnök segít megoldani a gyerekkel kapcsolatos problémákat.

Fenyő D. György