Élmény és öröm a nevelés szolgálatában

A 2009-es rozsnyói közoktatási konferencián műhelyfoglalkozás vezetésére kérték fel elnökségünk tagját, Földes Petrát, aki „Élmény és öröm a nevelés szolgálatában” címmel tartott workshopot a nagyszabású rendezvényen. Juhász Edit szekciótitkár beszámolója alapján adunk hírt a sikeres minitréningről.

A meghirdetett témakör nagy érdeklődést keltett, a vártnál sokkal többen vettek részt a szekcióban. A csoportvezető képes volt a közel 50 főnyi, véletlenszerűen összeverődő társaságot a viszonylag rövid idő alatt összehangolt és tevékeny csapattá alakítani.

A foglalkozás a reflexgyakorlatokkal indult, amelyek révén a résztvevők megtapasztalhatták az ujj-, a kéz- és a testmozgás gátlásokat oldó hatását. A tréning során a résztvevők megélhették a csoportfejlődés különböző fázisait, megtapasztalhatták a csoportfejlődés folyamatát. Érzékelhették, hogy ez a folyamat még „laboratóriumi helyzetben” sem feszültségmentes, és tudatosodhatott bennük, hogy a konfliktussal terhelt szakaszban nem tanácsos versenyszerű feladatokat adni, versenyszerű játékokat kezdeményezni. Amikor a csoport az alkotói fázisba ér, természetesen megengedett a verseny, hiszen ekkor a csoport tagjai már képesek meghatározni és kiküszöbölni a közös tevékenységet zavaró tényezőket.

Az egyes gyakorlatokat követően mindig sor került a közös stratégia megvitatására, valamint a feladat során felmerülő segítő és gátló tényezők számbavételére. A csoport közös céljává vált, hogy a gyakorlati feladatok végzése minél hatékonyabb, a felmerülő problémák kezelése minél optimálisabb legyen.

A foglalkozás lényeges eleme volt annak a megtapasztalása, hogy a különböző tevékenységek során kinek milyen szerep jut, illetve ki milyen szerepre vállalkozik a csoportban: megfigyelőként, alkalmazkodóként, rendszerezőként, segítőként, esetleg vezetőként–irányítóként járul hozzá a közös feladat megoldásához.

A résztvevők megélhették, mennyire fontos, hogy az ember minden pozícióban kipróbálhassa önmagát, és hogy a gyakorlatoknál minden egyes csoporttagnak legyen helye, feladata, senki se szoruljon ki a tevékenységből.

Lényeges tanulságok fogalmazódtak meg az értékeléssel kapcsolatban is. Szó esett – többek között – arról, hogy általában komplex értékelésre kell törekedni. Mindig azt emeljük ki, amit az értékelt személy (legyen az akár gyerek, akár felnőtt) tud, és ne az kapjon hangsúlyt, amiben gyenge, sikertelen, amit nem képes megfelelő szinten elvégezni.

Nem szabad hatalmi pozícióból értékelni! Ebből a státusból például a „miért?” kérdés nem őszinte érdeklődést, hanem számon kérő, felelősségre vonó szándékot sugall. Az értékelés fejlesztő hatásának elengedhetetlen feltétele, hogy általa pozitív érzelmi állapotba kerüljön az érintett.

A tréningen részt vevő pedagógusok néhány órára kísérletező, játékos, kreativitást igénylő diákokká váltak. A játék felszabadította őket, örömöt és vidámságot hozott az életükbe. A foglalkozás során olyan helyzeteket kellett létrehozniuk, amelyek révén sikerült továbbgondolásra érdemes tapasztalatokat szerezniük. Ezúttal nem könyvekből, hanem saját élményekből tanulhattak meg olyan dolgokat, amelyeket iskolai munkájukban hasznosíthatnak.

Juhász Edit a foglalkozás legfontosabb üzenetének közvetítésére Márai Sándor az emberi jellemről szóló egyik idézetét érezte találónak:

„A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változatait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a legközvetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember.
S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét sem tudja elrejteni semmiféle ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb élmény, melyben részünk lehet.”