A békeviselt nemzedék történelemtanárai

Részletek Jakab György tanulmányából – Új Pedagógiai Szemle, 2022. 5-6.

Ahhoz a roppant szerencsés generációhoz tartozom, amely mindeddig békében és viszonylagos jólétben élhetett, amely felnőtt fejjel tapasztalhatta meg a „puhuló” Kádár-rendszer végét, amely aktívan megélhette a rendszerváltás eufóriáját és demokratikus illúzióit, amely feltehetően az utolsó olyan generáció, amely közvetlenül még nem tapasztalja meg a globális felmelegedés és a digitális életvilág súlyos következményeit, amelynek most módjában áll egy tágabb történeti horizont keretében megvizsgálni, hogy „Mi történt vele az elmúlt évtizedekben?”, és most gondolkodhat arról is, hogy mit adjon tovább a következő nemzedéknek. Ennek tudása persze nem véd meg attól, hogy rezignáltan vagy éppen kétségek között tekintsünk vissza és előre, hogy rossz közérzettel éljük meg a körülöttünk lévő változásokat, amelyekről inkább csak sejtjük, hogy mifélék. Lehet, hogy csak búcsúzik egy olyan nemzedék, amelynek történelemformáló szerepe „lejárt”, amely azonban nem tudja eldönteni, hogy az általa tapasztalt „kultúraváltás” élménye mennyiben csupán szubjektív életérzés, illetve mennyiben ténylegesen brutális változás. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a második világháború után kialakult európai békekorszaknak van vége, mivel a szemtanúk fokozatos távozásával a közvetlen háborús élmények és gátlások kikoptak a kollektív emlékezetből, de az is lehet, hogy nagyobb történelmi korszakváltásnak vagyunk tanúi.

(…)

Felvetődik a kérdés, hogy ebben a mind ellentmondásosabbá és harciasabbá váló világban mit tegyen, mit tehet a pedagógus? Mennyiben érvényesek, vagy éppen veszélyesek békeviselt tapasztalataink a továbbiakban? Milyen tudást adjunk át a következő nemzedékeknek? Mire szocializáljon az iskola? Az egymás elleni harcra, vagy éppen az általános emberi szolidaritásra, ami persze a harcosok számára a gyengeség jele? Szembeszállhat-e az iskola a korszellemmel? Mennyiben segíthet ezen a problémán egy tágabb történeti horizont keresése? Mit jelent az manapság, hogy ki kellene dolgozni a „túlélés pedagógiáját”?

A globális felelősségvállalás terén az emberi történelem több szempontból is határhelyzetben van. Ez azt jelenti, hogy jövőképünk és jövőnk nagyobbrészt már nem az önszabályozó természeti folyamatokon múlik, sokkal inkább szociokulturális tényezőktől és szempontoktól függ. Napjaink egyre súlyosbodó környezeti nehézségeire már nem adható pusztán technikai válasz, a problémák gyökeres kezeléséhez, alapvető szemléletváltásra, új típusú erkölcsi felelősségvállalásra van szükség. Egyre inkább tarthatatlan a globalizálódó nyugati kultúrának az az antropocentrikus természetfelfogása, mely szerint az önmagát felsőbbrendűnek gondolt ember szabadon kirabolhatja a természetet, amely folyamatosan ellátja majd nyersanyaggal, és eltünteti az általa termelt szemetet is. A népességrobbanás és a technológiai eszközök hatékonyságának óriási mértékű kibővülése miatt ugyanis óhatatlanul újra kell gondolni a hagyományos emberközpontú világképet: az európai humanista hagyomány mindeddig tevőlegesen nem nézett szembe sem globális egyenlőtlenségeket termelő visszásságaival, sem pedig azzal, hogy az érdekei által vezérelt kapitalista fejlődés ezen a szinten már önpusztító mellékhatásokat is hordoz. Ez nemcsak azt jelenti, hogy néhány évtizede már olyan technikai arzenállal rendelkezünk, ami képes világkatasztrófákat okozni, és akár el is pusztítani a földi élővilágot, hanem azt is, hogy egyre nagyobb hatásfokkal működő technikai eljárások révén „belepiszkálunk” a létezés általános földi szabályrendszerébe, ami roppant kockázatos transzhumán jövőképet előlegez: a földi életet önkényesen egyetlen ökológiai egységgé változtatjuk; génmódosítás révén a természetes kiválasztódást intelligens tervezéssel helyettesítjük; a biotechnológia segítségével új ember-gép viszonylatokat (kiborgok, biorobotok) hozunk létre, amelyek kiszámíthatatlan módon gazdagíthatják vagy veszélyeztetik a következő generációkat.

(…)

Jelenlegi szorongásélményünk sok tekintetben hasonlítható a Nyugatrómai Birodalomban élők életvilágához és életérzéseihez. A Kr. után 4-5. században élt aquincumi polgárok sokáig még gondtalan jólétben élhettek, de már egyre fenyegetőbb hírek érkeztek arról, hogy jönnek a barbárok, hogy a kulturális és civilizációs vívmányok már nem tarthatóak fenn sokáig, hogy fel kell(ene) készülniük egy jóval békétlenebb és kiszolgáltatottabb világra. És akkor a barbárok egy idő után tényleg jöttek, és tényleg lerombolták az akkori civilizáció békéjét és vívmányait, amelyek csak hosszú évszázadok múltán jelentek meg ismét a térségben. 

Hitünk és reményeink szerint persze a mostani helyzet nem ilyen. Az emberiségnek nem külső, földönkívüli betolakodóktól, hanem önmagától kell félnie, a kulturális kiegyenlítődés problémáját önmagának kell megoldania. A probléma maga a globalizáció és annak ellentmondásos természete. A korábbiaknál jóval gyakoribbá vált a különböző kultúrák érintkezése, keveredése és összeolvadása, ami – a vitathatatlan civilizációs eredmények mellett – nagymértékben fellazította a különböző értékrendű kultúrák közötti határokat. Így a korábban viszonylag elszigetelten működő közösségek biztonságot adó belső szabályozóerői is óhatatlanul meggyengültek és elbizonytalanodtak. A globalizációs lehetőségek kitárulásával civilizációnkban sok tekintetben összeomlott a hagyományos – vallásra, családra és hazafiságra épülő – világkép egyértelműsége, ami korábban jól körvonalazható identitást biztosított számunkra. Az önazonosság és hovatartozás tudatának elbizonytalanodása miatt óhatatlanul légüres tér keletkezett, amit jobb híján magunknak kell kitölteni és hitelesen képviselni. Napjainkban a regionális és európai, a faji (pl. fehér) és nemi identitással, valamint sajátos (valós és digitális) identitásokkal igyekszünk kiegészíteni vagy éppen helyettesíteni tétovázó hagyományos identitásunkat. Ez egyfelől persze roppant vonzó, hiszen olyan társadalmi csoportokkal azonosíthatjuk magunkat, amelyek az egész világra kiterjednek, másfelől azonban ezek a kapcsolatok sokszor nem olyan szorosak és védelmezőek, mint a korábbi családi, vallási vagy nemzeti hálózatok. Mindez ugyanakkor komoly kihívások elé állítja a társadalmi kommunikációt is. Mivel minden és mindennek az ellenkezője is lehet csoportképző erő, a csoportok közötti nézetkülönbségek gyakran kibékíthetetlenek, mert nem csak intellektuális vélemények, hanem különböző identitások is ütköznek egymással. 

Úgy tűnik, hogy a közösségi felelősség kérdése – valószínűleg nem először és vélhetően nem is utoljára – ismét előtérbe került. Ez a mostani válságos időszak arra int, hogy szembe kell néznünk az egyre szélesedő globalizációs folyamatok nehézségeivel és közös felelősségével: a lehetőségek az élővilág kiirtásától a hosszú háborúskodásra való felkészülésen át egy új, közös önkorlátozásra épülő felelősségvállalásig terjednek. Az utóbbi mindenekelőtt azt jelenti, hogy egyre hatékonyabb eszközeink miatt óvatosabban kell bánni azokkal a múltból hozott szükségleteinkkel, amelyeket „önző génjeink” diktálnak.

(…)

Jan Amos Komensky (1592–1670), közismertebb nevén Comenius tekinthető a modern európai pedagógiai kultúra egyik legfontosabb megalapozójának. Joggal nevezték a „nemzetek tanítójának”, hiszen a cseh származású író és tanár fontos szerepet játszott az újkori pedagógiai gondolkodás kialakításában, illetve közvetlenül is részt vállalt az angol, a svéd, a holland, a lengyel és magyar oktatási rendszer reformfolyamataiban – közismert, hogy Sárospatakon is tanított 1650-től 1654-ig. A nevelés, az oktatási reform és az iskolaalapítás, úgy tűnik, számára optimista kiútkeresés – R. Várkonyi Ágnes szép metaforájával élve „Ariadne fonala” – volt arra, hogy kikerüljön a korabeli háborús viszonyok és a sorozatos személyes tragédiák kiúttalannak látszó labirintusából. Ebben az időszakban van a nagyarányú gazdasági visszaesést jelentő úgynevezett kisjégkorszak, ekkor zajlik a harmincéves vallásháború, amely Comenius életét is nagymértékben szétzilálta. Már tízéves korában árvaságra jutott, majd az őt befogadó protestáns közösség elleni vallásüldözés miatt folyamatosan menekülnie kellett. Feleségét és gyermekeit a háború nyomán kibontakozó pestis vitte el, házát és kéziratait felgyújtották a katonák, egész életére száműzött menekülővé vált. A korabeli válságok és személyes tragédiák azonban nem tántorították el attól, hogy az európai béke megvalósításán és a „romlott emberi társadalom” megjavításán dolgozzon, amelyet a morális megújításban és a romlatlan ifjúság helyes nevelésében gondolt megvalósítani. 

Átfogó új nevelési rendszert dolgozott ki, és a jövő zálogát a tudás, a műveltség modernizációjában jelölte meg.

(A „békeviselt nemzedék” dilemmáiról a szerző először az OFOE honlapján zajló második virtuális nevelésügyi kongresszus keretében írt. Az Új Pedagógiai Szemlében megjelent dolgozat ennek az írásnak alaposan kibővített változata.)

(A képeket a folyóiratban is megtalálható gyerekrajzokból válogattuk.)

A teljes folyóirat elérhető ezen a linken: Új Pedagógiai Szemle (upszonline.hu)