Mit és hogyan tanítsunk a kortárs magyar irodalomból?

„Hézagpótlás” nem csupán irodalomtanároknak

A Gondolat-jel című műsor legutóbbi adásában a közelmúltban megjelent Hézagpótlás című kötet¹ apropóján beszélgetés Fenyő D. György és Stribik Ferenc magyartanárokkal (a kötet szerkesztőjével és az egyik szerzőjével). A téma a kortárs irodalom tanításának szükségessége és mikéntje volt. Nem csupán szűken értelmezett szakmódszertani kérdésről van szó, hiszen a szépirodalmi műveknek a nevelésben játszott szerepe vitathatatlan. S itt nem csupán az értékorientációra vagy az erkölcsi nevelésre gondolok, hanem arra s sajnos egyre inkább háttérbe szoruló lehetőségre, amit egy-egy közös élményként megélt vers, novella, film a tanár-diák kapcsolat alakulásában jelent.²

A következőkben közre adunk néhány az említett kötet szerzőitől származó gondolatot abban a reményben, hogy folytatódik a témával kapcsolatos együttgondolkodás. (A kiemelések a honlap szerkesztőitől származnak.)

„Irodalomtanárként, magyartanárként természetesen ez a legfontosabb, de nevelőként, tágabb összefüggésekben gondolkodva az irodalomtanítás is csupán eszköz, mint ahogyan a tárgy maga is csak az egyik eszköze a nevelésnek. Sokféleképpen lehet bánni vele. Lehet elszigetelt terepe a szaktárgyi tanításnak, de lehet az asszociatív gondolkodásra nevelés iskolája is. A komplex, problémamegoldó gondolkodás, a két agyfélteke egyszerre megmozgató kondicionálás, a hálózatos gondolkodásra nevelés korunk megújulást kereső pedagógiájának nagy feladata és kihívása. A tárgyi, dologi eszközök sokasága, az elektronika, a digitalizáció nyújtotta lehetőségek gigabájtokkal mérhető tömege áll szemben a konvergens gondolkodást erősítő berögződésekkel. A problémamegoldó, nem elsősorban piaci értelemben innovatív, divergens gondolkodás kialakítása a sokoldalú, erős személyiség nevelésének lényeges eleme.³ Ennek szorgalmazása az iskola feladata. Sokféle összetevője van, melyek közül szaktanárként a tantárgystruktúra és a tárgyon belüli építkezés lehetőségei a legfontosabbak, melyekkel óráról órára találkozunk. Ezen belül a kortárs irodalom, a kortárs magyar irodalom tanításának ügye kulcsszerepet játszik”. (Szakács Emília)

„Kortárs irodalmat tanítani problematikus. Problematikus, hisz maga a fogalom(?) is az. Mit jelent az, hogy »kortárs«? A vizsgakövetelmények szerint a »kortárs« az 1980-tól napjainkig tartó időszakot jelöli⁴; vagyis mindössze időbeli kritériuma van, figyelmen kívül hagyja az irodalmi művek nyelvi-poétikai megalkotottságát, kódrendszerét. Így beletartozhat a magyar kortárs irodalom posztmodern vonulata, de választhat a szaktanár olyan műveket is, amelyek inkább az irodalom hagyományosnak nevezhető irányához kapcsolódnak. (A posztmodern és a hagyományos fogalma persze szintén pontatlan.) A választás lehetősége azonban ebben az esetben nemcsak szabadságot jelent, hanem egy olyan döntést is, amelyet szinte fogódzók nélkül kell meghoznia a tanárnak. Fogódzók nélkül, hiszen a kanonizáció folyamata szükségképpen kezdeti, bizonytalan fázisban van; autoritásként a »biztosnak« nevezhető irodalmi hagyomány (és az ehhez kapcsolódó tankönyvek) helyett »csak« a kortárs recepcióra és a saját jó ízlésére támaszkodhat a magyartanár. Az a magyartanár, aki klasszikusokon nevelődött, és szeret biztos lenni abban, hogy értéket közvetít. Melyik kortárs szerzőt, művet válassza tehát? Hogy igazodjon el egy olyan közegben, ahol a megszokott, jól megtanult és jól megtanítható értelmező rendszerei egyébként is csődöt mondanak?” (Loj Zsuzsanna)

„Mit is várunk el középiskolás, mondjuk, érettségi-közeli tanítványainktól irodalomértés, irodalomismeret terén? Ha sokéves tanári tapasztalataimnak hihetek, akkor igen sokfélét, igen sokféle szinten. Elvárjuk tőlük a lexikális tudás elég tekintélyes súlyú, (kikerülhetetlen, de mégiscsak) telefonkönyvét: életrajzokat, korszakokat, köteteket, évszámokat; műnemeket, műfajokat; poétikai, retorikai, kommunikációs, és a többi alapismereteket – igen sokféle szinten. Rosszabb esetben még az irodalom vagy egyes művek „szeretetét” is elvárjuk, ha meg nem is követelhetjük. Gimnazistáink pedig, legalábbis nagy többségük, a „valódi életre” hangoltabbak, gyakran nem is értik meg, miről beszélünk nekik, mitől lelkesít bennünket egy-egy különösen jól eltalált jelző, vagy hihetetlenül pontos, kegyetlenül éles kép. A legtöbben nem érzik magukat „az erősebb lét közelében”, ha jó szövegeket tálalunk elébük, és hogy a nemértésből milyen hamar fakad az elutasítás, sajnos mindannyian tapasztalhattuk”. (Kristóf Tünde)

„Mi is a probléma a kortárs irodalom tanításával, miért mondunk le róla igen gyakran? Természetesen első válaszunk az időhiány. Másodszor, legyünk őszinték, sokunknak hiányoznak a biztos fogódzók: ki beszélhet itt még kánonról, „bombabiztos” elemzésekről, kész anyagokról, amelyek más témánál adottak? Szinte még a mostanában oly sokat kárhoztatott életrajzok is hiányoznak: sehol nem találhatók azok a fontos apróságok sem, amelyekkel színesítjük az órákat, közelebb hozzuk a műveket, esetleg mi magunk is (minden szakmai riogatás ellenére) jobban megértjük azokat. Gyakorlati gondok is adódnak: a kortárs műveket sokkal nehezebben tudjuk kézbe adni. A szöveggyűjtemények, amelyek – tisztelet a kivételnek – amúgy is bosszantóan egyformák és konvencionálisak, fénymásolásra kényszerítenek, hosszabb lélegzetű alkotást pedig a könyvtárakban még nem, vagy csak nagyon kevés példányban lehet beszerezni.⁵

Nézzük, mi van a mérleg másik serpenyőjében. A teljes szabadság, a válogatás végtelen lehetőségei. Éppen az, hogy nem vagyunk a kánon, a szokások, a standard érettségi tételek által gúzsba kötve, sem a szerző személyét, sem a tárgyalt művet illetően. Nem megy el az életrajzzal egy csöpp idő sem, sem pedig energia arra, hogy diákjaink figyelmét az elemzésre irányítsuk.” (Hídvéghy Zsuzsanna)