Két elfojtott párbeszéd: Gondolatok az európai romák és az amerikai feketék helyzetéről

Amerikában élő kolléganőnk, Subert Mária egy évtizeddel ezelőtt több izgalmas írást publikált a honlapunkon. Most újra közöljük az egyik írását, amelynek témája jelenleg különösen aktuális.

Az Európai Unió a roma kérdést a kisebbségi politika és az oktatás egyik legfontosabb megoldásra váró problémájaként kezeli. Felmerül azonban a kérdés: lehetséges-e, és ha igen, hogyan, helyreállítani azoknak az embereknek a megbecsülését és önbecsülését, akiknek generációk hosszú sora óta kell megélniük a negatív diszkriminációt. Az Európát erősen foglalkoztató roma probléma nem csak abban hasonló a feketékkel kapcsolatos amerikai problémához, hogy nehéz róla valami újat mondani. Közös vonásuk az is, hogy a két kisebbség problémáit az őket körülvevő többségi társadalmak hasonlóképpen értelmezik és próbálják megoldani. A roma kérdés megválaszolásában segítségünkre lehet a fekete kisebbséggel kapcsolatos amerikai oktataspolitika eredményeinek és kudarcainak a megismerése, ezek tanulságainak feltárása.

Jóllehet a roma gyerekek iskolai teljesítményéről nincs pontos statisztika, ténynek tekinthető, hogy kapcsolatuk a nevelési intézményekkel általában problematikus és iskolai teljesítményük összességében jelentősen gyengébb a többségi diákokénál. Ugyanez a megállapítás a fekete diákok esetében is fennáll. Az a tény hogy a romáktól eltérően, az amerikai fekete kisebbség nyelvében nem megosztott, valamint hogy időnként megmutatja az erejét a polgárjogi mozgalmakban, a tengernyi kudarc ellenére sok alkalommal hozott sikert is az afroamerikaiaknak.

Az 1990-es évek elején a kaliforniai Oakland-ban a legproblémásabb gyerekeknek otthont adó iskolakörzet akkor vette fel a kapcsolatot a polgári jogokért küzdő szervezetekkel, amikor a színesbőrű diákoknak 71%-a már gyógypedagógiai osztályokba járt. A pedagógusok úgy vélték: a rossz tanulmányi eredményeket az okozza, hogy a gyerekek nem beszélik a hivatalos amerikai angolt. (Ez a gondolat a kelet-európai cigánysággal kapcsolatban is felmerült, és büszkék lehetünk arra, hogy ebben megelőztük az amerikaiakat: Réger Zita¹ 1990-ben már felvetette az anyanyelvi oktatás szükségességét, és nyelvi okokra is visszavezette a roma gyerekek szociális hátrányát.)

Amerikában az oaklandi javaslat körüli vita csak néhány év elmúltával, 1996-ban érte el tetőpontját. Ekkor a pedagógusok előálltak egy javaslattal: azt akarták elérni hogy a gyerekek otthon használt nyelve ne csupán egy szociális kisebbség szlengjének minősüljön, hanem önálló nyelvnek tekintsék a hivatalok. Az ügy természetesen többet jelentett, mint a nyelvhasználat körül zajló akadémiai vitát: polgárjogi harc volt. Ha a fekete közösségben beszélt nyelvet dialektusként kezelik, gyerekeik az iskolába lépésük pillanatában kötelezhetőek a hivatalos amerikai angol használatára. Ennek következtében az első pillanattól hátrányos helyzetűekké válnak. Ha azonban sikerül kiharcolni az afrikai eredetű diákok nyelvének önálló státuszát, jogosultak lesznek az állami költségvetésből finanszírozott kétnyelvű oktatásra, és egyenlő eséllyel kezdhetik a tanulást, lévén néhány évük arra hogy a hivatalos nyelvet megtanulják. Továbbá joguk van anyanyelvük megvédéséhez, s a nyelvhasználatuk alapján senki sem bélyegezheti meg őket. A heves vita során a tanárok azt a kevésbé szerencsés érvet is megemlítették, hogy a rabszolgákként behurcolt feketéknek genetikus kötödésük van az általuk használt nyelvhez. Ez azután számtalan félreértés forrása is lett.

Robert Williams, pszichologus és Ernie Smith, nyelvész csak tíz évvel később adta meg azt a definíciót, amelyben végül is tisztázódott néhány heves vitát kiváltó probléma. A biológiai diszpozíció és nyelv kapcsolatát ők úgy magyarázták, hogy az Afrikából származó emberek a nyelvvel együtt megőriztek egy a nyugati típusútól eltérő világlátást, és ez a mai napig meghatározza tevékenységüket, gondolkodásukat, kommunikációs kompetenciájukat. Ezzel magyarázható, hogy különböző morfológiai és szintaktikai szabályokat követnek még akkor is, ha egy átvett nyelvet beszélnek. Az angolt ösztönösen ahhoz a niger-kongói nyelvhez hasonlóan használják, mely valamikor természetes nyelvük volt.

Nyelvészek kimutatták azokat az állandó szabályokat, melyeket ez a dialektus szigorúan követ. Egyre határozottabban állították, hogy azok a nyelvhasználati különbözőségek, amelyeket az amerikai társadalom devianciának lát, logikus szabályok szerint működnek, és elegendők ahhoz, hogy az amerikai angoltól különböző saját nyelvként fogadhassák el. Egy sereg tudós vette védelmébe a fekete kisebbséget, amelynek a szemléletmódja, életmódja, szociális igényei természetesen mások, mint az a nyugat-európai kultúra, amelybe Amerikában, akaratuk ellenére kényszerültek. Alonda Oubre, kaliforniai antropológus, a fekete vernakulár angol nyelvről írott cikkében² idézi Sheila Mayert, aki szerint a feketék nyelvének kulturális öröksége a ritmust, az analógiát, a metafórát és az intuíciót részesíti előnyben. (Ez a szemléletmódbeli másság hasonló okból a romákat is jellemzi, hiszen az ő nyelvi örökségük sem-része a nyugati kultúrának.)

Az önálló nyelv koncepciójának ellenzői Amerikában erősebbnek bizonyultak, mint a mellette kiállók. Oubre, bár foglalkozik a gondolattal, hogy a fekete közösség kifejezésmódja az afrikai nyelvekben megőrzött világlátást tükrözi (amely természetszerűen különbözik a nyugat- europai szemléletmódtól), úgy véli, hogy nekik is el kell sajátítaniuk a domináns kultúra nyelvét. S ha ezt nem teszik önként, a társadalom felől érkező negatív sztereotípiák és diszkrimináció ereje majd rákényszeríti őket. Ebben az értelemben ezek a hatások egy végső soron jó cél érdekében negatív megerősítésként hasznosulnak.

Oubre bizonyítottnak véli, hogy a feketék képesek mind a két nyelvet egyformán jól használni, ha a nyelvi és kulturális kódváltást gyakorolják. Véleményét arra a jelenségre alapozza, hogy egy afroamerikai személy belső köreiben és a kívülállókkal folytatott beszélgetései során előbb-utóbb képes eldönteni, hogy a saját dialektusán vagy a hivatalos nyelven szólaljon-e meg, A probléma megoldását abban látja, hogy a fekete kisebbségnek tulajdonképpen két dialektust kell elfogadnia, és mindkettőben fejlődnie. Oubre vélekedése ellentmondásba van azzal a felfogással, amely szerint az egyes nyelvek különböző világlátásokat képviselnek, és figyelmen kívül hagyja azt a szempontot is, hogy a kettős világlátás problémájával akkor sem könnyű szembesülni, ha az elvileg lehetségesnek tűnik.

Ez az elvárás a kisebbség számára a legtöbb esetben nem jelent pozitív kihívást. Herbert Kohl, az alternatív oktatás egyik legjelentősebb alakja, hosszú tanári praxisa során azt tapasztalta, hogy a kisebbségi diákok nagy része, még ha meg is tudna birkózni az említett kulturális különbségekkel, hajlamos az iskola által felkínált tudást visszautasítani, ha ezzel saját identitását megvédheti a számara idegen kultúra által tudásnak tartott tananyag, tanítási formák, és nyelv ellenében. Ezek a diákok szándékosan a nem tanulást választják azért, hogy a társadalmon kívül maradhassanak; megvédjék önnön identitásukat, megőrizzék azokat az értékeket, amiket a családjuk és környezetük képvisel.³

További vizsgálódásában Oubre az intelligencia problémaköréhez jut el: szembeállítja a nyugati intellektust a feketék által beszélt nyelvvel, és az afrikai származású diákok alulteljesítését a kettő diszkrepanciájában látja. (Ebben a felfogásban visszaköszön az a romák megítélésénél nálunk is több ízben felbukkanó – elsősorban Vekerdi József munkássága által népszerűsített – nézet, mely szerint a természeténél fogva primitív roma nyelv alacsony kognitív szinten tartja használóit.) Vegyük észre: ezúttal a nyelv és oktatás területéről már átcsúszik a vita a kommunikáció síkjára.

Minden interakció kényes pontjának számít, amikor a jelentés nem kommunikálható. Egy üzenetből mindenki csak annyit tud dekódolni, amennyi ebből számára érthető. Csak meglévő gyakorlati, nyelvi és egyéb intellektuális tapasztalatai alapján képes egy-egy üzenetet megérteni. Csak akkor várhatunk tehát megértést, ha üzenetünket velük azonos jelentésközegbe helyezzük. Így a kommunikáció sikerének felelőssége az üzenet küldőjére hárul. Ha közlésünk megértéséhez valamiféle kódváltás szükséges az üzenet címzettje részéről, nem számíthatunk valódi dialógusra. Igazi párbeszéd csak akkor alakulhat ki, ha kettős kódváltás történik, tehát mind az üzenetet küldő, mind az üzenetet fogadó megpróbálja belehelyezni magát a másik bőrébe. A többség nem várhatja a kisebbségtől egyoldalúan azt, hogy – a konszenzus érdekében – önmagát megtagadva asszimilálódjon. Módot kell adni a kisebbségnek arra, hogy önmagát artikulálhassa, és meghallgatásra találjon.

A társadalom gyakran úgy akarja megoldani a kisebbség problémáit, hogy azt elhallgattatja. A hatalom birtokosai a maguk világát képviselve gyakran elzárkóznak annak az elismerésétől, hogy a mások világa egyáltalán létezik. Lisa Delpit, kisebbségi pedagógus⁴, szerint nem szabad azt állítanunk hogy az iskolában minden gyerek egyenlő, mert ez egyszerűen nem igaz. Az igazság az, hogy a tanár gyakran nem veszi észre azokat az erőviszonyokat, amelyekre a kisebbségi csoporthoz tartozó gyerekek azonnal reagálnak. Többek között azt, hogy ők a hatalom semmiféle formájával nem rendelkeznek. Delpit szerint a többség nem csak akkor tekinthető rasszistának, ha negatívan diszkriminálja a kisebbséget, hanem akkor is, ha tagadja a kisebbség különbözőségét. Szerinte a tanár alapvető feladata a másságokat elismerni, és azoknak a tanítás során pozitív szerepet adni. Nem szabad elfojtani a különböző hátterű diákok dialógusát tanáraikkal, osztálytársaikkal, a többségi társadalommal. Ez a fajta nyílt (nem elfojtott) dialógus azért nehéz, mert a másság elfogadására és elismerésére vonatkozó társadalmi szintű konszenzuson kellene alapulnia. Annak az el- és felismerésén hogy csak egészséges kisebbség tud hasznára lenni a nagyobb közösségnek.

Delpit felszólal az ellen is, hogy a bőrük színe vagy hátrányos szociális helyzetük miatt társadalmi perifériára sodródóknak már igen korai gyerekkorban találkozniuk kell az iskolákban a hatalmi viszonyok egyenlőtlenségével. Meggyőződése szerint azonban ezzel az egyenlőtlenséggel a kisebbségnek meg kell tanulnia bánni, elsajátítani a hatalomban való részvétel szabályait és kódjait (ami legtöbb esetben a fehér középosztály szabályait és kódjait jelenti). Delpit továbbá hangsúlyozza, hogy a kisebbségeknek nem szabad feladni saját maga képviseletét egészen addig, amíg a többség megtanul hallgatni rájuk. (A hatalom kultúrájának elsajátítása az európai roma társadalom számára is járható út lehet annak érdekében, hogy megbecsültségüket és önbecsülésüket helyreállíthassák. Ezt a folyamatot azonban meg kell különböztetnünk attól a tanítási gyakorlattól, amivel eddig sikertelenül próbálkoztunk.)

A történelmi tapasztalatok szerint a kisebbségi csoportok asszimilációjához a többség leghatékonyabb eszköze a tanítás. James Baldwin, a népszerű afroamerikai regényíró, Láthatatlan Ember című korszakalkotó regényében⁵ arra hívja fel a figyelmet, hogy az amerikai társadalom az oktatással a feketéket Láthatatlan Emberekké változtatta, mentális fehéremberekké, akik nem képviselhetik a fehéreket, hiszen nem tartoznak hozzájuk, de már a feketéket sem, mert azt az identitás elvesztették, önmagukat fehéreknek tekintik. Baldwin tapasztalata óvatosságra int azzal kapcsolatban, hogy mit is tanítsunk: a kisebbségi identitás feladását, vagy az individuum minél magasabb szintű kialakítását.

A roma kérdést a legtöbb esetben hasonló módon igyekeznek megoldani világszerte: a cél tanítani és ezzel asszimilálni őket abba az aktuális társadalomba, amelyben élnek. El kell gondolkodnunk azonban azon, hogy az európai nyugati kultúra mennyiben adaptálható egy alapvetően nem-nyugati népcsoport számára. Hogy a nyugati bürokrácia által szabályozott intézményes tanulás mennyire ad lehetőséget a másságnak, és hogy az általunk jónak tartott tanulást és tudást milyen határig tarthatjuk kizárólagosnak. Csak ezek revíziója után érthetjük meg eddigi kudarcaink okát és fejleszthetünk ki olyan oktatási formákat, amelyek valódi segítséget nyújtanak a roma kisebbségnek.

A roma probléma megoldásának Európában, éppúgy mint a feketék helyzetének Amerikában nem az iskolákban kell elkezdődnie. Azt először társadalmi szinten kell elrendezni, mégpedig az ellenük elkövetett kollektív igazságtalanságok belátásával, és igaz történelmük megismerésével. Csak ezzel tudjuk bebizonyítani, hogy valóban nem monológra – elfojtott párbeszédre – hanem dialógusra törekszünk. Ha tanulunk a történelmi példákból, és a kisebbséget nem saját identitásuk feladása árán akarjuk elfogadhatóvá tenni, reménykedhetünk abban, hogy a problémák mind az amerikai feketék mind az európai romák esetében megoldhatók.

Subert Mária

¹ Utak a nyelvhez. Nyelvi szocializáció – nyelvi hátrány, Akadémiai Kiadó, 1990
²Alonda Oubre, “Black English Vernacular (Ebonics) and Educability A Cross Cultural Perspective on Language, Cognition and Schooling” (1997) p3., link
³Herbert Kohn, “I Won’t Learn From You” from Rethinking Schools (1992) Vol 7, No 2. link
⁴Lisa Delpit híressé vált könyve: Other People’s Children Cultural Conflict in the Classroom (1995, 2006) New York/London. A könyv Mások Gyermekeicímmel az Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság kiadásában 2007-ben magyarul is megjelent
⁵ James Baldwin, Invisible Man (2007) New York