2011. augusztus 30. kedd, 15:03
„Állj meg, vándor, és nézz körbe!”
Az utóbbi másfél évben egy fővárosi kollégiumban dolgoztam pszichológusként. Évközben fel se merült bennem, hogy elküldhetnek. Az intézményünkben közel 500 diák lakik, nagy százalékban látás-, hallás- és mozgáskorlátozott fiatalok, illetve hátrányos, sőt halmozottan hátrányos helyzetű diákok. Fejlesztő pedagógusunk már egy éve nincs, és a tanévzáró értekezleten arról értesültünk, hogy július 1-től a pszichológusi állás is megszűnik.
Az, hogy a tanév elején megint szorosabbra kellett húzni a nadrágszíjat, nem volt meglepő, hiszen már megszokhattuk, hogy intézményeinkben minden év megszorításokkal indul. A 400 milliós éves költségvetés 100 millióval csökkent. Félév táján azután mindenféle hírek szállingóztak a fővárosi önkormányzattól a tervezett leépítésekről, a szükséges szervezeti átalakításokról: részleges esetleg totális központosításról, az intézmény teljes megszüntetéséről. Az utolsó tanítási héten elkezdtek érkezni a hol tömörebb, indoklás nélküli, hol a bővebb lére eresztett, hivatalos levelek, és kezdtük sejteni, hogy milyen sorsra jutunk.
És egyszer csak jött egy levél a fővárosi önkormányzattól, amely már sejteni engedte az én státuszom megszűnését. Ebben az állt, hogy a felsorolt 8-10 intézmény számára egyetlen gyermekvédelmi felelőst és egyetlen pszichológust szándékoznak csak alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy ezekre a kollégákra 2500 gyerek ellátása hárul.
Egy darabig nem volt világos, hogy egyáltalán felmondtak-e nekem vagy sem, hiszen személyesen nem kaptam erről semmilyen hivatalos levelet. A jelenlegi munkáltatóm érzékelhetően bizonytalan volt, nem tudta, hogy mi a teendője. Nem tudom, hogy mekkora felelősség terheli ebben a dologban, de itt most nem ezzel szeretnék foglalkozni. Jelenleg az izgat, hogy milyen sors vár rám, és mi történik azokkal a gyermekekkel és fiatalokkal, akik az elkövetkező években ellátás nélkül maradnak. Az ugyanis kiderült, a megszüntetendő álláshelyeket legalább öt évig csak akkor lehet visszaállítani, ha a jogszabályból adódó többletfeladatok ezt indokolttá teszik.
A korábbi helyzet sem volt persze rózsás, hiszen egy személynek 500 gyermeket képtelenség kielégítően ellátni. Pedig ha valaki kamaszként a deviancia felé indul, csak akkor van esélye irányt változtatni, ha kellő figyelmet és megértést kap. Amennyiben erre nem kerül sor, lehetőségei fokozatosan beszűkülnek. A gyermeklélektanban a fejlődést egy vasúti hálózathoz hasonlítjuk. A kezdetkor különböző helyekről indulunk, de a fejlődés során lehetőség van útvonalat változtatni, ehhez kellenek a sínen a váltók, azaz meghatározó élettapasztalatok, személyek, egy-egy tanár, aki példát mutat, vagy súlyosabb esetben a pszichológus, aki segít kibogozni az összekuszálódott szálakat és tovább lendít a nehéz időszakon. Ha ez elmarad, az egyén könnyen a perifériára sodródik, és csökken az esélye arra, hogy visszatérjen a fővágányra. A perifériára szoruló embereket pedig a társadalom kiveti magából, ők azok, akik intézetekbe, börtönökbe kerülnek, gyakran hajléktalanként tengetik az életüket… Pedig szakszerű segítséggel sok esetben megelőzhető lenne ez az állapot.
Visszatérve a saját helyzetemre, végül azért egyértelművé vált: leépítettek. Nem szakmai okokból, nem alkalmatlanság miatt. Egyszerűen nincs pénz pszichológusra. Nincs pénz a gyermekek, ráadásul a látás-, hallás- és mozgáskorlátozott fiatalok, hátrányos illetve halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek ellátására, a kiégés szélén álló vagy már kiégett pedagógusok támogatására. Próbálok segítséget kérni, de legalább megértést, együttérzést kapni idősebb: 40-50 éves kollégáimtól, de ők is csak lemondóan legyintenek, hogy „itt már bármi megtörténhet”, „itt a gyerekek nem számítanak”. Ezt talán még nehezebb elviselni, mint az elbocsátásomat. Próbálok talpon maradni, megőrizni valamit ifjúkori céljaimból, reményeimből, a jövőbe vetett hitemből.
A GfK Nemzetközi Alkalmazotti Elkötelezettség 2011 felmérése szerint Magyarországnak azzal a problémával kell szembesülnie, hogy a fiatal szakemberek egy része elvándorol, külföldön keres állást, ahol munkájukat jobban megbecsülik és megfizetik. A kutatásból kiderül, hogy hazánkban a fiatal munkavállalóknak mindössze 11 százaléka érzi úgy, hogy van számára vonzó karrierlehetőség. Most már én is a 89 százaléknyi többséget gyarapítom.
Elköteleződésből választottam a pszichológus pályát, az állam finanszírozta az oktatásomat, a diplomám megszerzése óta is rendszeresen képzem magam. Eddigi munkahelyeimen elégedettek voltak a tevékenységemmel, szeretem azt, amit csinálok, és érzem azt is, hogy szükség van rá. A jövőm mégis kétségbeejtően bizonytalan.
Mehetnék persze én is külföldre dolgozni, de itt érzem magam otthon, szeretem ezt az országot, az embereket, a kultúrát, ide tartozom. Szörnyű érzés, hogy én és több száz kollégém egyik percről a másikra feleslegesnek ítéltetett, hogy a saját hazánk nem nyújt védelmet, nem biztosít lehetőséget az életre, a munkára. Áldozatává váltam én is annak a kétségbeesett kapkodásnak, ami a jelenlegi politikát jellemzi, amikor a vezetők, akiknek a napi problémákról, a szakmai kérdésekről fogalmuk sincs, olyan döntéseket hoznak, amelyek sokak sorsát hosszú időre megpecsételik.
Egy idős pszichoterapeuta a daganatos megbetegedések megelőzésről szólva mondta nekünk egy képzés során a következőt: „Állj meg, vándor, és nézz körbe!” Most én is ezt teszem: megállok, megpihenek és elgondolkozom azon, hogy vajon minek van értelme az életemben.
Bernáth Linda
Budapest, 2011.07.01.
A nadrágszíjat nem egyszerűen megszorították, hanem már olyannyira meghúzták húzták, hogy többször körbetekerhető a derekunkon… Jó lenne, ha minden oktatásban dolgozó elgondolkodna azon, hogy a tervezett változtatások, "reformok" miatt hamarosan több tízezer oktatásban dolgozó szakember fog utcára kerülni. Ez nem riogatás, ezek puszta tények. Persze minek is ennyi szakember, ha a gyerek 15? -16? éves koráig lesz iskolaköteles, ha a továbbtanuló gyerekeket felcímkézik a komp. felmérések alapján és megszabják további életútját – hadd ne soroljam tovább a többi esztelen elképzelést!
Kár azért az összehordott tudásért, amellyel képesek lettünk volna visszaadni az oktatás minőségét, melyet nem elvesztettünk, hanem elvettek tőlünk azzal, hogy össze-vissza döntöttek a fejünk felett az elmúlt 20 évben, sosem kérdezve minket, kivontak szinte minden pénzt az oktatási rendszerekből, amit lehetett. Úgy, hogy tudták, gyerekszeretetünk, elhivatottságunk úgyis működtetni fogja az iskolát. Jó lenne, ha fenn megértenék, hogy nem megy tovább, már nincs mit elvenni az iskolától!
Pedagógus karrierről pedig sosem lehetett beszélni, hacsak el nem felejtjük a gyerekeket és be nem ülünk egy íróasztal mögé (csúnyát akartam írni egyik érzékszervünkről – moderáltam magam). Akkor rögtön roppant fontos és okos emberek lennénk (valószínűleg mi tudnánk helyesen írni is) és akkor talán meg is fizetnének és becsülnének minket. De akkor mi lesz a kölykökkel?
Mai hír:
"… a miniszterelnök szóvivője azt mondta: a kormány szótárában továbbra sem szerepel a megszorítás… Példaként említette a felsőoktatás és a közoktatás átszervezését, hogy ne legyen egyre több diplomás munkanélküli…."
Vagyis a nadrágszíj sem lett megszorítva, csak arányosítva a derékbőséggel 🙂
A cikk alapjául szolgáló leépítések a hír szerint tovább folytatódnak.
Most hogy szélnek eresztették a segítő szakembereket, jöhet az egésznapos iskola! Hurrá!
Hányszor gondultuk már azt, hogy elértük a mélypontot, ennél lejjebb már nem csúszni. Azután egy új miniszter vagy államtitkár színre lépésével rá kell döbennünk, hogy rosszul gondoltuk.
Az elbocsátások nincsenek szakmai érvekkel alátámasztva, hatástanulmányok pedig nem készülnek.
"A vadat ki kell ritkítani! Ha nem ölnénk meg őket, meghalnának… Odanézz, Ned! Szarvasok! (Bumm-bumm!!!) Na, most már nem halnak éhen." (SouthPark)
Azt hiszem, ez a SouthPark idézet ide most tökéletes. Elraktározom magamban. Félek, rám is igaz lesz….Köszi, Testlife.
a jó érzésbe, hogy egyetértetek velem, belevegyül a rossz érzés is, hogy nektek is ez a valóság.
lesz ez még így se!
Kedves Nóra, köszönöm és szívesen. Az idézet helyett persze mondhattam volna, hogy a politika ügyekkel foglalkozik, nem emberekkel. Az ország ügye, a nemzet ügye, a zoktatás ügye, kétségbeesetten szorongatott mítoszaink ügye, amelyekben sehol sem vagyunk. Miközben valójában pont ezek a mítoszok nincsenek. Ellenben őzikeszemű emberek vannak, sokan vannak, csak ők vannak – mindenki az. Hiába próbálok évek óta, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez az egyetlen luk, amin kilátni – az összes többi vakablak.