Mit nem teszek egy tanteremben?

„Fák, csillagok, állatok és kövek,

(Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért)

1. Szeressük a gyerekeket!

Szabó Lőrinc gyönyörű versrészlete mindent elmond arról, amit a tanítványaimnak érezniük kell minden pillanatban. Azt, hogy ők az én gyerekeim is, hogy úgy beszélek, bánok velük, akár a sajátjaimmal. Lehet-e azonban mindenkit szeretni? Mi az, hogy szeretet? Nem akarok pszichológiai téziseket sorolni, ezért csak azt a jelenséget emelem ki, hogy szeretet kötődés nélkül, a feltétel nélküli elfogadás hiányában nem létezhet. Ebben az összefüggésben benne van, hogy minden tanítványomhoz ragaszkodom, s ha jól teszem dolgom, az idő múlásával bennük is kialakul a hozzám való ragaszkodás. A nevelés (azon belül a közösségformálás) első lépcsőjének a bizalom, a valahova tartozás élményének megteremtését tartom, ahogyan ezt többször megírtam¹.

De hogyan lehet elnyerni egy gyermek bizalmát?

A legtöbb pedagógus azt a nézetet vallja, hogy saját problémáit nem viheti be a tantermekbe – s ezt ajánlják egyes pedagógiai munkák is. Meg kell tehát próbálni jó képet vágni a problémáinkhoz és felölteni a mosolyt, örökké csillogó szemmel lépni a gyerekek közé. Azt gondolom, hogy ez tévút. A gyerek, és nem tudom, hogyan is képes rá, de megérzi a legkisebb hamisságot, erőltetett mosolyt, hamis hangot, a szeretet hiányát, mímelését.

Tisztelt kollégám és igazgatóm a hozzá beküldött nagy lakli cigány kamaszt a térdére ültetve próbálta meggyőzni tettének butaságáról, miközben haját és hátát simogatta. A cigány gyerek jókat nevetett a háta mögött és felnőttségének teljes tudatában utasította el a nyilvánvalóan hamis gesztust. Azt nem is értem, hogy kollégám milyen megfontolásból döntött emellett a megoldási mód mellett, de nem működött. Hamis interakció zajlott le a két fél között, és nem volt semmi haszna, semmi értelme.

Saját gyermekeimnél sem működött soha hamis dolog. Míg kisebbek voltak előfordult, hogy egy-egy társasjátékban hagytam (volna) nyerni őket, ám nagyon hamar észrevették a „csalást” és így nem akartak nyerni. Milyen érdekes az emberek többségének gyermekként: ingyen, érdemtelenül ritkán kell bármi is! Aztán az idő haladtával a környezet hatására milyen gyorsan tovatűnik ez.

Természetesen nem arra van szükség, hogy az otthoni problémáinkat beszéljük meg az osztályunkkal – bár ez is előfordulhat. De az semmiképpen nem baj, ha elhangoznak az osztályteremben például olyan mondatok, hogy ”Ne haragudjatok, de most rossz kedvem van” vagy „Fáj a fejem” stb. Megpróbáltam néha ezeket az érzéseket titkolni a kölykök elől, de mindig észrevették, hogy valami nem stimmel. Ugyanígy érzik meg a hamis érzelemnyilvánítást is. Lehet, hogy ösztönösen olvasnak az árulkodó jelekből, a szemöldök apró rezdüléséből, a száj szögletének alig látható rándulásából, a pupilla szűküléséből, a kéz és testtartásból? Nem tudom, de hogy előbb-utóbb mindenki lelepleződik, az biztos.„Nem lehet kicsit szeretni, vagy szeretünk, vagy nem.” – mondja Tatiosz, a szeretet filozófusa.

Lehet-e azonban mindenkit szeretni? Bizonyára nem. Mi felnőttek sem szeretjük egyformán még azokat sem, akikkel napi kapcsolatban vagyunk, akikkel együtt dolgozunk. A szeretet egészen bizalmas viszonyt feltételez, ami nem alakulhat ki mindenkivel, de lehetséges elfogadni a másikat olyannak, amilyen. Ahhoz elég, ha nagyon akarjuk tolerálni a másságot, törekszünk a feltétlen elfogadásra. Persze a legtöbben „skatulyázunk”, azaz felcímkézzük a gyerekeket. De rendkívül fontos, hogy képesek legyünk eltávolodni az első benyomástól, és elfelejteni a címkéket. Hányszor hallani gyerekektől, hogy ez vagy az a tanár nem szereti őket, bármit tesznek, az mindig rossz, vagy éppenséggel szóra sem érdemes. Elbeszélik, hogy ha megfeszülnek sem képesek jobb eredményt elérni, mint amit először elértek, vagy amire a tanév elején minősíttettek. Ha a címke valakire már rákerült, akkor gyakran le sem kerül róla.

Persze a szerencsés az lenne, ha be sem sorolnánk tanítványainkat a különböző korábbi tapasztalataink alapján kialakult kategóriákba. De a sztereotípiáink sajnos önkéntelenül is működnek. Nem vonunk-e le akaratlanul is következtetéseket magunkban az osztályunkba első nap tetvesen érkező kisgyermekről és szüleiről? A piszkos és szakadt ruhában iskolába járó tanítványunkról? Dehogynem! Azokból a tapasztalatokból indulunk ki, melyek általában igazak, melyek általában működnek. A baj az, hogy egy gyerek sosem egy általában gyerek, hanem mindegyikük különböző, egyedi egészen addig, amíg meg nem próbáljuk besorolni, benyomni őt egy bizonyos skatulyába. Ha már valamiért szeretni nem tudjuk, akkor próbáljuk elfogadni őket úgy, ahogy vannak. Természetesen ez egyáltalán nem könnyű feladat, komoly kihívás is lehet a pedagógus számára.

Te át tudod őszinte szeretettel ölelni a tetves kiskölyköt? Persze, hogy nem. Oldjuk meg hát a helyzetet! És meg is szoktuk oldani, mert sokkal több közöttünk az ember, mint a pedagógus. Tanítás után, lyukas órán kimegyünk a patikába, megvesszük a Nittyfort, vagy Pedexet, lekezeljük a kissrác haját, s míg szárad, addig beszélgetünk, barátkozunk, megpróbáljuk megérteni és elfogadni egymást. Közben jólesik egy kis bújás, egy kedves ölelés. Ugye, nem is olyan nehéz?

Mikor kedves kis autista barátomat bevittem a mosdóba lemosni piszkos pofikáját, egyszer csak hozzám bújt, megölelt. Szóhoz sem jutottam, a mozdulat is félbeszakadt, de tudtam, hogy mit érez. Ugyanazt, amit az én saját gyerekeim, amikor szúrós puszit kapnak tőlem. A piciket böködi még borotvált férfiarc is, mégis határtalan örömöt jelent egy apai ölelés, és határtalan az utána való vágy. Nem baj, ha szúr, csak öleljen meg, és szeressen!

Szeressük a gyerekeket!

¹

Zöldbéka-pedagógia – RAABE, Tanári létkérdések 2007 dec.

Zöldbéka-pedagógia, avagy a közösségépítés lépcsőfokai – 1. rész – 2. rész

Tanító módszertani folyóirat XLVI. Évfolyam, 2008.január és február