Jelen lenni a jelenben

(A reflektivitás nélkülözhetetlensége)

Új tanév indul sok kérdőjellel és bizonytalansággal. S nincs lehetőségünk arra, hogy leállítsuk a folyamatot, szünetet tartsunk, kivárjuk a helyzet nyugvópontra érkezését. Az idő múlik, itt vannak a diákok, kicsik és nagyok, élik a maguk visszahozhatatlan, megismételhetetlen diákéletét. Amit most elmulasztunk a nevelésükben, azt talán soha sem lesz módunk pótolni, amit most elrontunk, azt nem feltétlenül lesz lehetőségünk jóvá tenni.

A jelenleg felgyorsult számtalan bizonytalanságot hordozó világban felértékelődik a pedagógus személyiségének minősége, hitelessége, stabilitása, az azt hordozó tanító, tanár önismerete, kommunikációs és kooperációs képessége és nem utolsó sorban a reflektivitása. A jövő kiszámíthatatlansága, a váratlan helyzetek, hirtelen fordulatok bekövetkeztének valószínűsége megköveteli a pedagógustól, hogy képes legyen viszonylag rövid idő alatt reagálni, az adott szituációt, jelenséget értelmezni, megalapozott véleményt formálni, s gondolatait tanítványaival megosztani. Természetesen olyan módon, hogy – miközben nem adja fel a számára elengedhetetlenül fontos értékeket – nyitott a diákok reakcióira, tapasztalataira, gondolataira.

És itt nem csupán az értelemre ható, verbális eszközökkel kezelhető történésekre gondolok, hanem olyan eseményekre, amelyek érzelmeket is megmozgatják, szorongást, félelmet gerjesztenek, esetenként sokkolóan hatnak a gyerekekre, fiatalokra (is). Ezek mellett nem lehet szó nélkül elmenni, rezzenéstelen arccal beszélni a kovalens kötésről, Tímár Mihály jelleméről vagy Hunyadi győzelmeiről. Ha olyan esemény történik, amely érzékelhetően felbolygatja a gyerekek lelki egyensúlyát, lehetőséget kell teremteni a feszültség oldására, kibeszélésére, feldolgozására, s esélyt adni a tanulságok levonására, a személyes felelősségtudat erősítésére.

A pedagógus az aktuális, sok esetben váratlanul felbukkanó jelenségek feldolgozása során feltétlenül legyen tekintettel diákjai érzelmi állapotára, érettségi szintjére, esetleges érintettségére, empátiával, tapintattal hozza felszínre élményeiket, gondolataikat, véleményüket, határozottan, de ne mereven képviselje az ügyben saját álláspontját. A hogyanra persze nem adható recept, rengeteg múlik az adott nevelő értékrendjén, lelkierején, aktuális mentálhigiénés állapotán. Az sem baj, ha látszik rajta: őt is megviselik a történtek, de rendkívül fontos, hogy érzékeltesse: tanítványai bízhatnak benne, szükség esetén kész segíteni, képes biztos támaszt nyújtani.

Nézzünk néhány konkrét esetet, tanulságos megoldási módot.

Bennünket gyanúsított a rendőrség¹

Osztálykiránduláson voltunk, amikor az egyik éjjel több a környéken parkoló kocsiról lelopták a rendszámot és a visszapillantó tükröt, és mi lettünk az első számú gyanúsítottak. A hazaérkezésünket követő napon megjelent nálam öt rendőr, kikérdeztek, elkérték a kiránduláson résztvevők névsorát, lakcímét. A gyermekeknél éjszaka házkutatást tartottak, a 18 évesnél idősebbeket azonnal bevitték a rendőrségre, és kihallgatták. A többieket a következő napokban hívták be szüleikkel együtt. A hercehurca több héten át tartott, nagyon megviselte a gyerekeket.

A feszültséget oldani kellett. Ahogy elkezdődött a dolog, azonnal elindítottuk az osztályban a megbeszélést. Először én mondtam el, miként éltem meg a dolgot. Nagyon. megijedtem, amikor váratlanul megjelentek nálam a rendőrök, de amikor meghallottam, miről van szó, teljesen megnyugodtam. Hiszen pontosan el tudtam mondani, hogy ki mikor, hol volt, mit csinált. Ezután a gyerekeknek is megoldódott a nyelvük, mindegyikük elmesélte ki hogyan élte meg a kikérdezést, a házkutatást. A következő alkalommal arról beszélgettünk, hogy vajon miért is kerülhettünk éppen mi a rendőrök látókörébe, és milyen szerencsés volt, hogy én percre/darabra el tudtam velük számolni. Akkor értették meg igazán annak a jelentőségét, hogy a közös programokon mindig tudni akarom: mikor hol vannak.

Még három hét volt hátra a tanévből, és a gyerekekkel folyamatosan beszélgettünk arról, hogy kit mikorra idéztek be, kivel mi történt. Ennek köszönhetően megnyugodtak, már nem rettegtek attól, hogy beidézik őket. Tudatosítottam bennük, hogy nincs mitől tartaniuk, hiszen tökéletesen vétlenek az ügyben.

Szerencsére jó közöttünk a kapcsolat, bíznak bennem, és biztos támaszt jelentettem nekik ezekben a nem könnyű hetekben. Szükség is volt a támaszra, hiszen a rendőrök nem voltak kíméletesek velük. Megfenyegették őket, hogy biztos drogoztak, vizeletmintát is fognak tőlük venni és rájuk fogják bizonyítani. Ettől a gyerekek kellőképpen megijedtek, hiszen ha a kiránduláson nem is, máskor lehetett azért némi füves cigi…

Az eset megerősített abban a meggyőződésemben, hogy bármilyen gond adódjon is, a nyílt, őszinte megbeszélés, az adott probléma együttes feldolgozása segít.

Tragédia a West-Balkánban²

Úgy éreztem, beszélnem kell az esetről kilencedikes osztályommal, hiszen ha ők nem is voltak jelen, a gyerekek többsége a közösségi oldalak révén tudott róla. Az iskolánk idősebb diákjai közül néhány ott voltak aznap éjjel a diszkóban, ahol meghalt három tizenéves lány. Az osztályfőnöki órán felolvastam egy rendezvényszervező internetes bejegyzésének részleteit az ügy lehetséges hátteréről.³ Ezzel az volt a célom, hogy lássák sajátmagukat mint a gátlástalan profithajhászok célcsoportját.

Beszéltünk továbbá arról is, hogy vajon mit érezhet a szülő, aki reggel bekapcsolja a rádiót, hallja a hírt. Tudja, hogy a gyereke a helyszínen volt, és nem lehet biztos benne, hogy nem éppen az ő gyereke-e az egyik áldozat. Próbáltam megértetni velük, hogy szüleik jogosan aggódnak értük, és nem szívatásból nem engedik el őket korlátozás nélkül bele az éjszakába.

A gyerekek elég komolyan kezelték a témát, lehetett velük beszélgetni róla, de volt olyan érzésem, hogy az elvárt válaszokat adják, s nem sikerült meggyőznöm őket a veszélyek valóságos voltáról.

Szülői értekezleten is szóba került a téma. Elmondtam: veszélyesnek tartom, hogy a gyerekek egyedül, segítség és ellenőrzés nélkül szinte bárhová elmehetnek.

Egy pillanatra megfagyott e levegő a teremben⁴

Fizika órán radioaktivitásról tanultunk, és mindig végigmegyünk a gyakorlati hasznosítás lehetőségein, alkalmazási területeken. Amikor a gyógyításban való felhasználásról beszéltünk, az egyik kislány elsírta magát. Kiderült, hogy az édesapja rákos beteg, és már sugárkezelésre jár. Egy pillanatra megfagyott a levegő a teremben. Ekkor elmeséltem, a személyes történetemet. 28 éves voltam, amikor az apukám beteg lett, néhány hónap múlva meg is halt, és ő is sok ilyen kezelésen ment keresztül. Személyes emlékeim megosztása közelebb hozott minket egymáshoz, és valamelyest oldódott a feszültség.

Egy másik alkalommal az atombombáról tanultunk. A témát és több nézőpontból is szerettem volna bemutatni. Ilyenkor mindig felmerül a tudósok, feltalálók felelősségének kérdése, erről sokat beszélgetünk . A bomba működését fizikai szempontból körbejártuk, majd filmeket néztünk a hirosimai eseményekről, majd beszélgettünk róluk. Az egyik filmben azzal a pilótával láthattunk riportot, aki az egyik bombázó repülőt vezette. Ezek után elszabadultak az indulatok, sorra fogalmazódtak meg az érzelemteli vélemények.

A témához kapcsolódnak az atomreaktorok, illetve az ezekkel előforduló balesetek is. A feldolgozás mindig ugyanabban a felépítésben történik: először a szakmai tudnivalókat mondom el, animációk segítségével megmutatom, hogy miként épül fel egy atomreaktor, és hogyan lehet működésbe hozni. Ezt követően megnézünk néhány súlyosabb balesetről készült kisfilmet, és beszélgetünk az emberi felelősségről. Ilyenkor soha sem elég a 45 perc, mert mindenki szeretné elmondani a gondolatait, elmesélni, hogy mit látott, mit hallott, mit olvasott a témáról.

Ilyen előzmények után motiváltak voltak a gyerekek arra, hogy adományokat gyűjtsenek a japán katasztrófa áldozatainak, hiszen látták, hogy milyen nagy szükség van ott minden segítségre.

Az ökológiai válságról⁵

Ritkán hallani diákokkal teli iskolában olyan csöndet, mint amit a Hülyeség kora című film közösségi vetítése után tapasztalhattunk, ráadásul a tanév utolsó napján. Talán nem a legvidámabb búcsú volt, de biztos mélyen elgondolkodtató. A gyerekek (5.-12. évfolyamos korosztály) értették és átérezték az éghajlatváltozás következményeit, és érzékelték saját személyes felelősségüket is. Még akkor is a néma megdöbbenés dominált, amikor az osztályfőnökök vezetésével a termekbe vonultak, hogy osztálykeretben beszéljék meg a látottakat, majd elbúcsúzzanak egymástól és a tanévtől.

Éreztük, hogy a téma alaposabb feldolgozást érdemel, ezért szeptemberben meghívott szakértő segítségével rendhagyó tanórát szerveztünk, és az érdeklődő diákokkal elbeszélgetve megpróbáltuk a hangsúlyt az elrettentés helyett a cselekvési lehetőségekre helyezni.

Utólag úgy látjuk, hogy bár a kezdeményezés helyes volt, a feldolgozás módját sokkal jobban át kellett volna gondolni, s nem hagyni több hónapot a film megtekintése és a tanulságok megbeszélése között. Jobb lett volna, ha a kollégák felkészítése megelőzi a közös filmnézést, s akár már akkor igénybe vehettük volna a szakértő segítségét. Ugyanakkor nem lehet lebecsülni azt a megrendítő élményt, amit a film közös megtekintése az egész iskola számára jelentett.

Szekszárdi Júlia
(Megjelent a Modern Iskola legfrissebb számában, 2011/4.40-41. o.)

¹Hadnagy Márta (Öveges József Szakközépiskola, Gimnázium és Kollégium, Balatonfűzfő) közlése.

²Deák Varga Kinga (Radnóti Miklós Gimnázium Dunakeszi) közlése

³http://vastagbor.blog.hu/2011/01/21/hattere_es_a_tortentek_kovetkezmenye

⁴Debreczeniné Nagypál Katalin (Ady Endre Gimnázium, Debrecen) közlése

⁵Deák Varga Kinga közlése

⁶www.port.hu