Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2021. június 21. hétfő, 11:35

A 3.0-s gyerek edukációja

Kerényi Mari recenziója Gyarmathy Éva Az infokommunikációs társadalom generációi című könyvéről

A különlegességek mindig, minden korban a többség problémáját jelezték előre.[1] A kornak megfelelő iskolában a kor gyermekeinek többségének sikeresnek kell lennie. Ha nem így van, nem a gyerekek okolandók.”[2]

Talán szokatlan egy könyv bemutatását egy másikból vett idézettel kezdeni, de a recenzens mentségére szolgáljon, hogy ez az idézet is Gyarmathy Éva tollából származik. Hét éve jelent meg a Diszlexia a digitális korszakban című munkája, s az abban leírtak közül a fenti idézet csak az egyik olyan gondolat, melynek igaza élőbb és erősebb, mint valaha.

Természetesen már akkor is javában recsegett-ropogott minden körülöttünk, többek között a mintegy százötven éves alapokra épülő közoktatásunk, de ilyen látványos összeomlásra, mint ami az elmúlt másfél évben kijutott, még álmunkban sem gondoltunk. A pandémia kapcsán a közoktatásban (is) kialakult szélsőséges helyzet feketén-fehéren szembesített vele, hogy még csak nem is a többség, de mindannyiunk problémájáról, globális tanítási zavarról [1] van szó.  Mirajtunk, pedagógusokon múlt, hogy megoldjuk-e a kialakult abszurd helyzeteket és végig tudjuk-e kísérni most is, így is diákjainkat a sikeres tanévzárásig. Be kell ismernünk: hősies helytállásunk lehet tiszteletre méltó, de a rendszer, amit kariatidaként tartunk, a magunk számára, általunk is megkérdőjelezett. Akkor hát miért csináljuk? A válasz kézenfekvő:… egy ilyen világban is születnek gyermekek… akiknek valahogyan mégiscsak szükségük van a felnőttekre, hogy legalább elindulhassanak valamerre.  Gyarmathy Éva írja ezt új könyvének hátoldalán. Igen, bólintunk, ilyen egyszerű.

A friss könyv, melyből idéztem, az OFOE kiadványa. Online már egy ideje ingyenesen letölthető (https://drive.google.com/file/d/1CVWBajvi3iSB20_kR-Ni2aeXaW4XXegi/view) ám mostanra elkészült nyomdai változata is. Éppen jókor.

A folyamatosan megélt abszurd helyzetek tisztán  megmutatták: általános a zavar. Itt már nemcsak arról van szó, hogy megnőtt az ilyen-olyan részképesség zavarnak definiált jellemzőkkel leírható gyerekek száma. Hogy a tehetség az istennek se akar úgy működni, ahogy a felfedezésére és gondozására szolgáló programok alkotói kigondolták. Igaza van Gyarmathy Évának: a gyerekek olyanok, amilyenek, de  mégiscsak mondanunk kéne valamit nekik. Ehhez sürgősen össze kell kapni magunkat.

Első lépésként emeljük fel a tekintetünket. A napi darálóból kiszállva talán lesz rá időnk, hogy messzebbről is megvizsgáljuk a bennünket pörgető forgószelet. Jó, ha adódik hozzá valami támpont. Gyarmathy Éva ezt írja: A poszthumanizmus a tudomány és a művészet eszközével kritizálja az ember hagyományos szerepét, keresi a homo sapiens helyét a változásban…[2] A filozófia számára elsődleges kérdés, hogy mi van akkor, ha nem az ember a világ közepe. Egyáltalán: van-e közepe a világnak? És mielőtt megvonnánk vállunkat, hogy az akadémikus bölcselkedés igazán nem a mi asztalunk, gondoljunk az elmúlt másfél évre. Tényleg, mi van?

[1] Gyarmathy Éva: Diszlexia a digitális korszakban  Műszaki Könyvkiadó , 2013; 181.oldal

[2] Gy. É. ugyanott

Szakadékok itt és ott

A legjobb, ha bevalljuk: fogalmunk sincs. A tudomány jóslata szerint a XXI. században egy évszázad alatt nem 100, hanem a jelenlegi ütemmel 20.000 évnyi fejlődést fogunk megtapasztalni.[1] Ez persze nem azt jelenti, hogy az emberiség egészének jut ebből a fejlődésből. Minél gyorsabb ez a folyamat, annál inkább felerősödik a Máté-effektus. Akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, az is elvétetik tőle, amije eddig volt. Ezt a Máté evangélista által lejegyzett, ezért őróla elnevezett jelenséget először a gazdasági változások elemzésének során figyelték meg, ám a kulturális javak, a tudás elosztása esetében is tetten érhető. Minden tudás újabb tudás megszerzésének lehetőségét növeli.

Különösen élesen megtapasztalhattuk a Máté-effektus hatását ezen a téren, amikor ránk szakadt a digitális oktatás. Azok az iskolák, amelyekben egyébként is a napi gyakorlat részét képezte az informatikai eszközök használata; azok a kollégák, akik addig is otthonosan mozogtak az infokommunikációs térben; azok a diákok, akiknek az internethasználat addig is napjaik része volt; azok az intézmények és háztartások, ahol volt elegendő számítógép, laptop, tablet – nos, ők azok, akikről a győzelmi jelentések szólnak.

Ők azok, akiknek eddig is volt, őnekik adatott. Kreatív megoldásokkal, újabb technikák bevonásával hatalmasat fejlődhettek.

Azok az iskolák, háztartások, pedagógusok és diákok, akik mindezek híjával voltak, az átállás időszakában úgy érezhették magukat, mint ahogy a szárnyaszegett madár nézi égen vonuló társait. Eddig is küzdöttek a kedvezőtlen körülményekkel, most azonban egyenesen lehetetlen helyzetbe kerültek. Sokan látszatmegoldásokba menekültek vagy egyenesen feladták. Ők azok, akiknek eddig sem volt sok mindenük, de most azt is elvesztették. A leszakadásuk mind reménytelenebb méreteket öltött.

Ez a különbözőség azonban korántsem csak a társadalmilag leszakadó és az elit réteg gyerekei közötti mind szélesebb szakadékban érhető tetten. Az egyébként hasonló körülmények között, hasonló adottságokkal élő, infokommunikációs eszközökkel rendelkező családok gyerekei is mind különbözőbbek egymástól. A gyerekek már iskolába kerülésük előtt is használják ezeket az eszközöket, ezáltal lehetőségük nyílik arra, hogy maguk fedezzék fel az internet által kínált gazdag tartalmakat. Nem véletlenül jelentek meg azok a programok, melyek a szülők számára némi ellenőrzést és korlátozást tesznek lehetővé a gyerekeik nethasználatát illetően. A gyerekek felnőtt segítség nélkül is rátalálnak arra, ami igazán érdekli őket és önállóan el tudnak mélyülni egy-egy terület tudásanyagába. És hogy kit ez, kit meg az ragad meg? Ez természetes. Hogy ezek az ismeretek spolarikusak, háttértudás nélkül valók? Milyenek is lennének?

Mégis, ami a legfőbb tanulságot hordozza a számunkra: ezek a tartalmak köszönő viszonyban sincsenek az iskolai tanagyagokkal. Magyarán: a gyerekek röviddel iskolába kerülésük után megtapasztalják, hogy mindaz, ami érdekes, ami friss, az megbízhatóan az iskolán kívüli világban keresendő. És mivel van lehetőségük rá, hát meg is találják.

Be kell látnunk Gyarmathy Éva igazát: a XXI. századi gyerekek nem a korábbi korszakok gyermekeitől különböznek igazán, hanem egymástól.[2]

[1] Gyarmathy, i.m. 3. oldal

[2] Gyarmathy, i.m. 24. oldal

A diverzitás ajándéka: az inklúzió

A szakadékok tehát akár ezért, akár azért, de ott tátonganak gyerekeink között. Gyarmathy rámutat, hogy  az egymást követő generációkban egyre több a kiemelkedően gyors fejlődés mellett megjelenő egyenetlen tudásfejlődés, valamint az inaktív, mozgásszegény éltforma következtében az idegrendszeri érésben való eltérés. Ennek a három jelenségnek együttese végtelen variációt eredményezhet, így mind több atipikus fejlődésű gyerekkel találkozunk. Még egyszerűbben: lassacskán kiürül a tipikus fogalma. A gyerekek tipikusan atipikusak. Mire iskolába kerülnek, olyan hatalmas különbségek alakulnak ki köztük, hogy tanító legyen a talpán, aki pedagógiai sikert tud elérni a Kincskereső kisködmönnel.

Gyarmathy Éva rámutat: az infokommunikációs eszközök használatának elterjedése gyökeres változásokat hozott az emberiség számára. Amíg a szűk ingerkörnyezet egyirányba terelte a gyerekek fejlődését, addig a nemzedékek homogénnek is tűntek. Az iskola azonos életkorú csoportokra osztotta őket és azonos tudással igyekezett felvértezni diákjait. Nagyjából mindenki ugyanazt tanulta ugyanakkor és a különbségek elfértek a jeles és elégséges között. Kevesen voltak, akik kilógtak, ők is nagyjából standardizálható irányban tértek el az elvárhatónak tekintettől. Számukra  elfogadható megoldásnak tűnt a szegregáció. Jól körülhatárolt diagnózis alapján speciális intézményekben, erre specializálódott szakemberek foglalkoztak velük.

Aztán változtak az idők. Ahogy mind több, mind kevésbé körülhatárolható deviancia jelent meg az iskolában, világossá vált, hogy nem lehet minden atipikus gyereket szegregálni. Az integrációt zászlajára tűző pedagógiai irányzat szerint a másság inkább inspiráló kihívás, mint nyűg, a különbözőség sokszor értéket hordoz. Az integrációra való törekvés nyitott, elfogadó közeget eredményez, márpedig arra nagy szükség van. Arra a nagyonis logikus eszmére épül, hogy társadalmunkat ilyen-olyan emberek alkotják, akik akkor tudnak békében és harmóniában együtt élni, ha ezt gyerekkoruktól kezdve gyakorolják. Az egyik fél türelmet, a másik alkalmazkodásra való törekvést kell tanúsítson. Az integráció gyakorlata mindig megjelenít egy sztenderdet, egy elvárt tudástartalmat, képességstruktúrát, viselkedési mintázatot, melyet a többség viszonylag egyszerűen sajátít el, az integrált kisebbség pedig külön segítséget kap hozzá, hogy ő is elérje azt, amit a többiek. Ha most belegondolunk, hogy még mindig milyen parázs viták zajlanak azt illetően, hogy mikor teszünk jobbat; az integrált vagy szegregált oktatás-e az eredményesebb és kívánatosabb, akkor akár el is szomorodhatunk. Ugyanis a kérdés már régen nem ez.

Nincs mihez integrálnunk. A kívánatos, az általánosan elfogadott tulajdonképpen már csak papíron létezik. Mindig is tudtuk, hogy nincs két egyforma tanuló, nincs két egyforma tanulócsoport, ezért nincs és nem is lehet két egyforma tanóra – tanmenet ide vagy oda. Most pedig már minden gyakorló pedagógus számára a napnál világosabb, hogy a diákjai közötti óriási különbségek radikális módszertani és tartalmi változásokat követelnek. Az inkluzív szemlélet az iskolában azt jelenti, hogy az intézmény diákjainak sokféleségét természetesnek tekinti és egyenértékűnek fogadja el. Hogy mindenki a maga érdeklődésének és tempójának megfelelően tanulhat úgy, ahogy neki a legjobban megfelel. Hogy a közös tanulásban a csapat gazdagabb és eredményesebb lesz a tagok sokfélesége által. Az inkluzív szemlélet általános elfogadottságával sok keserves tapasztalattól és valószínűleg jónéhány felesleges diagnózistól is megkímélhetnénk egymást. Gyarmathy Évával ezúttal is csak egyetérteni lehet: A tanulási zavarok számának növekedését az okozza, hogy a gyerekeknek a fejükben még nem létező idegrendszeri funkciókat kell megmozgatniuk azoknak a bonyolult készségeknek az elsajátításhoz, amit az iskola elvár.[1]

[1] Gyarmathy, i.m. 104. oldal

Homo sapiens az iskolában

Gyarmathy Éva kiemeli az ember sikerességének három elemét:

  • rendkívüli lustaság
  • rendkívül képlékeny agy
  • rendkívüli infokommunikációs hatékonyság

Ezek a tulajdonságok késztették őseinket a könnyebb és egyszerűbb megoldások keresésére és tették lehetővé a számukra, hogy meg is találják azokat a tűzgyújtástól a pendrive-ig. Ráadásul együtt minden könnyebben is ment, élvezetesebbnek is bizonyult. Ugyanezek a tulajdonságok, melyek sikerre vitték az emberiséget, a ma iskolájában egyenesen nemkívánatosak. Az iskola bünteti ezeket, nem szereti, ha a tanuló

  • a könnyebb utat választja
  • az idegrendszeri működése az elvárttól eltér
  • a társai fontosabbak számára, mint a tananyag
  • hatékonyan kommunikál[1]

Példák sokaságával tudjuk ezt alátámasztani. Mindannyian tudjuk, milyen, mikor egy javítási útmutató egyetlen megoldást engedélyez, miközben a dolgozatot író diák valami egészen más, de tökéletesen helytálló válasszal lepi meg az embert. Ismerjük és betartjuk az előírást, miszerint informatika vizsgán ki kell kapcsolni az internet-elérést. Örvendezünk azon, hogy néhány tantárgy esetében már lehet projektmunkával érettségizni, de arra nincs lehetőség, hogy a több diák által közösen létrehozott projektjüket együtt mutassák be, közösen védjék meg.

Mindezek alapján egyértelmű, hogy szegény homo sapiens, ha így folytatja, nemigen várhat jó bizonyítványt. Ami adaptív volt benne, az ebben a rendszerben nemkívánatos. Hivatkozhatnánk arra, hogy a homo sapiens mégiscsak régebbi, mint az iskola, éppenséggel ezt is ő találta ki, de szemmel láthatóan törököt fogott. Az iskola olyan merev intézménnyé vált, amely rendszer szinten inkább akadályozza a gyerekek fejlődését, mintsem segíti azt. Egyenesen kontraproduktív. Az igazság az, hogy minél több időt tölt egy gyerek az oktatásban, annál nehezebb rávenni, hogy tanuljon.[2] –  írja Gyarmathy Éva, és nehéz lenne vele vitatkozni.

[1] Gyarmathy, i.m. 74. oldal

[2] Gyarmathy, i.m. 105. oldal

A 3.0-s gyerekre szabott oktatás

Hogy mit lehet, mit tudunk tenni? Érdemes visszatérni a bevezetésképpen idézett, jóval korábban megfogalmazott gondolathoz[1]. Gyarmathy Éva újabb könyve ezt a gondolatot kibontva tudományos tényekkel támasztja alá napi tapasztalatunkat, miszerint mind kevésbé lehet a gyerekeket az iskolai elvárásoknak megfelelőre „kockásítani”. A sikertelen próbálkozások eredményeképpen kialakult vesztes-vesztes játszmában az iskola is kudarcos, a gyerek is nyomorodik, s a meddő harc közben a világ fénysebességgel száguld el a küzdő felek mellett. Józanul belátható: nyilván az iskolát kell a gyerekhez igazítani. A 3.0-s gyerek sokkal könnyebben alkalmazkodik az infokommunkikációs társadalom kihívásaihoz, mint a közoktatás – már ha hagyják őt. A könyv második fele tulajdonképpen ehhez nyújt támpontokat a gyakorló pedagógusoknak. Aki jó gyakorlatokat, kipróbált módszereket keres, itt, ezekben a fejezetekben megtalálja azokat, aki pedig általánosabb, a szemléletváltást segítő munícióra vágyik, ahhoz is hozzájuthat itt. A 6K felbontású oktatás elveinek megfogalmazása igazán iránymutató:

  • kezdeményezés, önállóság, a választás lehetősége
  • keretek, közösen kialakított szabályok
  • kavalkád, sokféleség
  • kommunikáció, együttműködés, társas helyzetek
  • kreativitás, alkotó tevékenyésg
  • kritikai gondolkodás, értelmezés, sajt tudás kialakítása

… ennek a vezérvonalnak a követésével, és ehhez persze rengeteg felkészüléssel, erőfeszítéssel bárki 21. századi tanulásszervezővé válhat. [2]

Ennyit tud tenni és mi is ennyit tudunk tenni, miközben tisztában vagyunk vele: az egész rendszer anomáliái nem kiegyenlíthetők mégoly elhivatott pedagógusok által sem.

A világ megváltozott, az iskola meg maradt, ami volt. Sőt. Mintha maga az intézményrendszer permanens kulturális sokk hatása alatt, stressz alatt nyögve próbálná valahai ideálképekben őrzött önmagát átmenteni egy számára idegen, ismeretlen világba. Pedig ahogy az egyénnek, éppúgy a közoktatás rendszerének sincs más választása, mint adaptálódni ahhoz, ami van.  A XXI. századi tanításnak feladata a bizonytalanság elfogadását a diákok autonómiáján és harmóniáján keresztül támogatni. Ehhez viszont a pedagógusnak és tanításának ebbe az irányba kell változnia[3] – olvashatjuk Gyarmathy Éva könyvének bevezetőjében. Az elmúlt időben megtapasztalhattuk: így vagy úgy, a változás és változtatás elkerülhetetlen. Nincs más lehetőségünk, el kell fogadnunk a társunkká szegődött bizonytalanságot és autonóm módon megteremteni magunkban a belső harmóniát. Akkor és csak akkor van lehetőségünk diákjainkat is támogatni ebben. A nehézség mellett reményteli, hogy nem vagyunk egyedül sem a gondban, sem a megoldás keresésében. Gyarmathy Éva könyve jó társunk lehet.

[1] A kornak megfelelő iskolában a kor gyermekeinek többségének sikeresnek kell lennie. Ha nem így van, nem a gyerekek okolandók.

[2] Gyarmathy, i.m. 69. oldal

[3] Gyarmathy, i.m. 2. oldal

Kerényi Mari

Kapcsolódó link

Utak az angyali körökhöz. Recenzió Dr. Gyarmathy Éva Diszlexia a digitális korban című könyvéről (Kerényi Mari)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2021.12.01.
Majdnem 15 ezer pedagógus még oltatlan
Gulyás Gergely kancelláriaminiszter a november 18-ai kormányinfón még 86-87 százalékos átoltottságról beszélt, az Emmi tájékoztatása szerint pedig mostanáig a pedagógusok mintegy 90 sz...
(Forrás: Népszava)
--
2021.11.30.
Takáts Előd: A szólásszabadság ott kezdődik, hogy toleráljuk, amivel nem értünk egyet
Miért veszélyes, ha nem elég nyitott és sokszínű egy egyetem? Mi akadályozza meg, hogy Magyarország igazi fejlett ország legyen? Hogyan lehet elitegyetem a Corvinus úgy, hogy ne csak egy szű...
(Forrás: hvg.hu)
--
2021.11.30.
\"Az a baj, hogy a legtöbb tanárnak büdös a munka\" – kommentekből készített videót egy tanító
Fészbukosok: Kár beléjük címmel állított össze egy sajátos Vers mindenkinek-epizódot egy tanító. „Jó ideje, bármilyen fórumon is szóba kerülnek a pedagógusokat érintő nehézségek...
(Forrás: hvg.hu)
--
2021.11.30.
A téli szünet után pánikhelyzet alakulhat ki az iskolákban
Hozzávetőlegesen a hazai intézmények negyede vett részt abban a felmérésben, amelyet a Nemzeti Pedagógus Kar indított el a közelmúltban annak érdekében, hogy kiderítsék, januártól há...
(Forrás: index)
--
2021.11.30.
Okosiskola épül Felcsúton, a jövő jegyében
A falu szívében áll az új, tizenhat tantermes iskola is, mint a most szolgáló, de a biztonságos zónában, a főúttól kicsit hátrább, megtervezett autós és gyalogos megközelíthetőséggel...
(Forrás: FEOL)
--
2021.11.30.
Mi legyen a kistelepülések kisiskoláival?
A mindebből levonható legfontosabb következtetés az, hogy az írás címében szereplő kérdésre nincs minden egyes kistérségre és településre érvényes, országosan egységes válasz, ugyanis...
(Forrás: portfolio.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció internet irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus ünnep