Jog-vita, vagy amit akartok

Földes Petra vitaindító írása

Szöget ütött a fejembe, hogy egyre gyakrabban keresik a honlap tanácsadó rovatát jogi köntösbe bújtatott kérdésekkel. Én pedig egyre gyakrabban kényszerülök arra, hogy felhívjam a figyelmet a jogi probléma mögött megbúvó etikai, ízlésbeli dilemmákra. Gyakran azon kapom magam, hogy szinte nem is reagálok a jogi kérdésre, csak arra, ami mögötte sejthető. Pedig inkább örülni kellene, hogy végre elkezdtük használni a jogot. Valóban használjuk. De nem mindegy, hogy mire, és hogyan. Mert attól tartok, legtöbbször egyáltalán nem arra használjuk, amire való. És nem úgy, ahogyan kellene. A honlap szerkesztősége szeretne beszélni erről. Szeretnénk, ha ti is beszélnétek róla. Az alábbi töredékek felvetéseket, dilemmákat tartalmaznak. Várjuk a reakciótokat, közérdekű gondolataitokat! Mert lassan tizenöt éve van demokratikus jogállamunk. Tíz éve van Közoktatási Törvényünk. Rajtunk is múlik, hogy hogyan élünk az adott keretekkel. Ha pedig helyenként a keretek elfogadhatatlanok: a mi felelősségünk a kritika megfogalmazása.

Aggasztó, ahogyan a jogi megközelítés szép lassan átveszi az egyeduralmat, és a konfliktusok kizárólagos megjelenítési formájává válik (pl. joga van-e egy igazgatónak a feleségét kinevezni igazgatóhelyettessé, joga van-e a tanárnak kifogásolni a diák hajviseletét stb.) Ezekre a kérdésekre van jogi válasz. De megnyugszik-e a jogi megoldástól az a tanár, aki fél, hogy az iskolát érintő döntések a vacsoraasztalnál vagy a hálószobában dőlnek el? Megnyugszik-e az a diák, akinek jogszabályi úton sikerül megvédenie raszta hajviseletét, hogy utána nap mint nap szembesüljön tanárai elborzadt tekintetével? A jog megadja a maga válaszát. A jog nem oldja meg a problémát. Rossz eszköznek bizonyul, csakhogy ez sajnos nem a jog hibája…

Optimális esetben a jogi szabályozásnak úgy kellene működnie, mint a fizikai törvényeknek. Hogy ehhez nagyon kellene ismerni a jogot? Nem feltétlenül. Aki jeges úton közlekedik, nemigen gondol a súrlódási együtthatóra. Mégis ritkán szokott fenékre esni. (Kisgyerekek annál gyakrabban). A jogérzék kapcsán úgy tűnik, még kisgyerekek vagyunk. Nincs a jogról elégséges tapasztalásunk. Pedig az egészséges jogérzék sokkal inkább ezt feltételezné, mint a jogszabályok tételes ismeretét. A jogérzék (ki)fejlődésének persze feltétele, hogy egyáltalán érzékeljük a jogszabályi kereteket. Ezért (is) fontos, hogy az iskola jogszerűen működjön.

Hogy milyennek tapasztaljuk a jogszabályi kereteket, az persze azon is múlik, hogy mire akarjuk használni a jogot. Aki kizárólag konfliktushelyzetben varázsolja elő a jogszabályokat a cilinderből, könnyen csalódhat. Ha egy konfliktust szigorúan jogi úton oldunk meg, ott valószínűleg győztesek és legyőzöttek, fel nem oldott érdekellentétek, frusztrációk és további időzített bombák lesznek; a konfliktus nem oldódik meg, legfeljebb az általa indukált aktuális probléma (lásd elvált szülők kapcsolattartása gyermekükkel). Ha a jogszabályi kereteket arra használjuk, hogy a lehetőségek határain belül mi magunk töltsük meg tartalommal, a jog nem valami külső hatalmi eszköz, hanem biztonságot adó keret lesz (a példa ezúttal is ugyanaz: elvált szülők kapcsolattartása gyermekükkel, ha közös megegyezéssel válnak). Ugyanaz a jogszabályi keret tehát lehet áldás és átok is. Ha úgy van jelen a mindennapjainkban, mint a fizika törvényei, több esélyünk van, hogy az áldásos oldalát tapasztaljuk. Ha fenyegető hatalomként tartjuk számon, félő, hogy egy esetleges konfliktus győzteseként se fogunk igazán jól járni…

Ha pedig az egészséges jogérzék szerinti létezés egyszer a mindennapjaink részévé válik, nem lesz szükség arra a jogi expanzióra, amit a közoktatásban manapság tapasztalunk. A Közoktatási Törvény legújabb módosítása hosszasan definiálja a hátrányos megkülönböztetés fogalmát, külön szól a közvetlen és közvetett hátrányos megkülönböztetésről, megmagyarázza, hogy mit nevez zaklatásnak, sőt arról is rendelkezik, hogy mi az, ami nem minősül hátrányos megkülönböztetésnek. Biztos, ami biztos. Azért én szomorú vagyok, hogy itt tartunk. Jobban szeretnék olyan országban élni, ahol a hátrányos megkülönböztetés fogalma nem szorul normatív definícióra. Naivitás? Idealizmus?

Nem beszélve arról, hogy néhol a törvényhozói szándék sem világos. Hogy kinek a jogait védi, kinek a felelősségéről szól, és milyen céllal született a törvény mellékletébe bekerült, „Adatkezelés a közoktatási intézményekben” cím alatt megtalálható titoktartási rendelet, nem tudom megfejteni. Minthogy többszöri nekifutásra csak a zavar fokozódott bennem, a megfejtésre ezúttal nem teszek kísérletet. Gondolatébresztőül álljon itt néhány törvényi idézet (az értelmezéshez javaslom a kiemelések összevetését):

Értelmezésképpen egyetlen apró megjegyzés: Az idézetben szereplő utolsó mondat – mint titoktartás alóli kivétel – a gyermek tanulmányi előmenetelével kapcsolatos adatokra vonatkozik, tehát a szöveg végeredményben az ettől eltérő tényekről, adatokról, információkról szól (ismeretségi kör, szokások, konkrét magánéleti tények stb.). A szöveg azt jelenti, hogy ilyen tényekről a 14. életévét betöltött, tehát korlátozottan cselekvőképes tanuló szüleit csakis a gyermek írásos engedélyével szabad tájékoztatni. No comment.

Lehet, hogy a fent idézett rendelkezések ellentmondásban állnak egymással. Lehet, hogy csak a józan ésszel. S lehet, hogy ez a kettő összefügg. Mert hiába tűnik a szaporodó paragrafusok közepette biztonságosabbnak a világ, az eredménynek egyre kevesebb köze van a valósághoz. Lassan az az érzésem, a közoktatási törvény a madárfüttyről is rendelkezni fog. Nagy kár, hogy ettől senkinek a dolga nem lesz könnyebb.

Földes Petra