Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2012. június 13. szerda, 13:08

„Fontos a kollegialitás, de az igazságtalanságot nehezen viselem”

(Egy megold(hat)atlan konfliktushelyzet)1

Jelenleg egy budapesti egyházi gimnáziumban tanítok testnevelést. Az osztályom 11. évfolyamos, művészettagozatos osztály. Az iskolánk 2011. augusztus 31-ig önkormányzati fenntartású 4 osztályos gimnázium volt. Az iskolánk akkori igazgatóját 2011 februárjában felfüggesztették, majd az önkormányzat bejelentette, hogy az egész intézményt egy másik, kerületi általános iskolával együtt átadják az egyháznak.

Az általános iskola jogutódja az egyházi intézmény lett, de a gimnázium jogutód nélkül szűnt meg. Ez a pedagógusok számára azt jelentette, hogy az általános iskolában dolgozók eldönthették: szeretnének-e az egyház alkalmazásában tovább dolgozni, míg nekünk, a gimnáziumiaknak teljesen megszűnt a jogviszonyunk, és csak az maradhatott az új iskolában, akit a vezetés elfogadott. Ez az elmúlt két évben történt. A felfüggesztés, majd az átadás-átvétel és végül az azóta is folyamatban lévő új rendszer megszokása önmagában is nagy feszültséggel járt mind a pedagógusok, mind a diákok számára.

Az új iskolavezetés szeretett volna minél több diákot megtartani a még oda járók közül, és a tanárok is tisztában voltak azzal: ha nem marad ott elég gyerek, és egy bizonyos szint alá csökkennek az osztály- és csoportlétszámok, kevesebb pedagógusra lesz szükség. Bár nem mindig egyezett a diákok és a szülők értékvilága a fenntartó egyház nézeteivel, nagyon kevesen mentek át másik iskolába.

Az én 41 fős művészettagozatos osztályomból csak egyetlen diák döntött úgy, hogy szeptembertől egy másik intézményben folytatja a tanulmányait (a létszám azonban nem csökkent, mivel egy új lányt érkezett hozzánk). Mindenki tudta, hogy a létszám rendkívül magas. Én mindenképpen szeretném mind a 41 gyereket elvinni az érettségiig, hiszen rengeteg munkám/ munkánk volt abban, hogy jelen pillanatban ott tartanak a tanulmányaikban és az osztályközösség építésében, ahol kell. Az elmúlt két évben több olyan kolléga volt, akik folyamatosan szóvá tette a gyerekek előtt, hogy ebből az osztálylétszámból bőven lehetne lefaragni, és majd ők eldöntik, hogy kinek van itt helye és kinek nincs. Szerencsére nem történt „lefaragás”, a gyerekek még a 11. év végéhez közeledve is mind együtt vannak.

Az első két évben egy fiatal kolléga tanította az osztályt magyarra csoportbontásban és epochális rendszerben1. Minden epocha végén produktumot kellett készíteniük, ami a művészettagozatos gyerekek számára nem jelentett gondot, hiszen ott megfelelően érvényesíthették a fantáziájukat és tehetségüket. Szeptemberben sajnos megszűnt a csoportbontás és az epochális oktatás, ráadásul új magyartanárt kapott az osztály.

Ezt a kollégánkat az két évvel korábban előző vezetés szakmai mulasztások miatt elbocsátotta, az új vezetés azonban úgy döntött, hogy ad neki még egy lehetőséget, és újra alkalmazta. Mélyen sértett ember volt, aki megbántottságát nem tudta palástolni, és a gyerekekkel is éreztette. Elkövette – többek között – azt a hibát, hogy megjegyzéseket tett az elődjére, akit az osztály nagyon kedvelt. A feszültség a gyerekek és a tanárnő között folyamatosan nőtt, ezt a gyerekek azonnal jelezték is. Az első szülői értekezleten a problémát a szülők is felvetették, és benyújtottak egy kérelmet az iskola vezetőségének, amiben kérték a tanár lecserélését. Az igazgatóság ettől a megoldástól mereven elzárkózott arra hivatkozva, hogy mindössze egy hónap telt el a tanévből, és a gyerekek amúgy sem illetékesek annak az eldöntésében, hogy ki a jó tanár, és ki nem.

Később más osztályok is jelezték, hogy problémájuk van ezzel a kollégával. A saját osztályommal sokat beszéltem erről, igyekeztem a felmerülő gondokat kezelni. Kértem a tanárnőt, hogy legyen tekintettel például az egyik diák diszgráfiájára, és ne kizárólag az írásos munkája alapján minősítse, illetve hogy egy másik gyerek, aki annyit „zavarja” az órát, hiperaktív, megkülönböztetett bánásmódot igényel. Azt válaszolta, hogy 41 diákkal ő nem tud differenciálni, és különben is milyen alapon várom én ezt el tőle. Mivel nem vagyok magyarszakos, a kolléganő ráadásul idősebb és tapasztaltabb is, mint én, nem akartam vele szakmai vitába keveredni.

Egy hónap múlva, miután hetente jeleztem a gondot az igazgatóságnak, a vezetőség úgy döntött, hogy kivizsgálja az ügyet. Az igazgató úr meglátogatta osztályom egy délelőttjének minden egyes óráját, köztük a magyarórát is. A gyerekek viselkedését egy osztályfőnöki óra keretében értékelte, amikor is 45 percen keresztül részletezte, hogy mit tapasztalt, és mit gondol minderről. A gyerekeket azonban nem kérdezte meg arról, hogy ők hogy élték meg az adott helyzeteket, és hogy tulajdonképpen miből is fakad a problémájuk. A gyerekek és én is értetlenül álltunk a dolog előtt, hiszen az iskolavezetőben egyáltalán nem tudatosodott, hogy mi okoz gondot, és érzékelhetően nem is volt kíváncsi rá.

Csak két példát említek, ami világossá teheti a probléma mibenlétét.

Az osztályomba több tehetséges gyerek jár, akik között volt olyan diák, aki novellapályázatokat nyert, sőt a kerületi újságban is megjelentek cikkei. Szeptemberben elindult az iskolaújság. A szerkesztő kolléga megkeresett, és érdeklődött a tehetségesen író diákom felől. Mondtam neki, hogy mint testnevelés szakos nem tudok erről megalapozott véleményt mondani, kérdezze meg a magyaros kollégát. Mondta, hogy már megtette, de abból a véleménnyel nem tud mit kezdeni, a magyartanárnő szerint ugyanis ezzel a gyerekkel nem érdemes foglalkozni, hiszen rosszak a magyardolgozatai. Ő egyáltalán nem tartja alkalmasnak arra, hogy az iskolaújság írásokat közöljön tőle. Ennek ellenére megjelentek a lány novellái, és nagyon jó visszhangjuk volt. Az irodalom tantárgyból azonban továbbra is alulteljesít, s bár igyekszik, rendszeresen készül az órákra, az érdemjegyei nem igazán jók,.

A második történetben szereplő fiúnak meglehetősen hányatott az élete, de ő nagy erőfeszítéssel próbál a felszínen maradni. Kiemelkedően jó a kézügyessége, nagyon szorgalmas. (Otthon önszorgalomból rajzokkal illusztrálta a biológia füzetét. Ezt megmutatta a biológiatanárnak, aki igen elismerően nyilatkozott róla.) A tavalyi év során az epochában készült produktumai is jól sikerültek, és akkor még nagyon szerette az irodalmat. Sajnos ez a szeretet erre az évre heves utálatba és ellenállásba fordult át. A tavalyi dicséretes ötös érdemjegye után most a bukás határán van. A mentorával együtt kértük, hogy próbáljon meg felülemelkedni az érzelmein, és saját jövője érdekében javítani a teljesítményén.

A helyzet a félévi osztályozó értekezleten éleződött ki. Az osztályomban 16 tantárgyi bukás volt magyar nyelvből és irodalomból, a tantárgyi átlag nyelvtanból 2,63, irodalomból 2,34. A kollégák tisztában voltak avval, hogy a gyerekek nem teljesítenek egyenletesen a különböző tantárgyakból, de ezen az eredményen mégis meglepődtek. Értetlenül állt a helyzet előtt az értekezletet vezető igazgatóhelyettes is. Kérték a tanárnőt, hogy bírálja felül a döntését . Gondolja át, hogy vajon megfelelő pedagógiai módszereket alkalmaz-e, mert a gyerekek eredménye ebből a tárgyból az előző évekhez képest drámaian romlott. Arra is felhívták a figyelmét, hogy utolsóelőtti évfolyamról lévén szó az évvégi jegyek a gyerekek továbbtanulási pontszámába is bele számítanak majd. A kollégát nem győzték meg az érvek, nem volt hajlandó változtatni a jegyeken.

A félévi szülői értekezleten a szülők „fellázadtak”, ezért az igazgató helyettes segítségét kértem. (Az igazgató úr és a helyettese sok dologban nem ért egyet, az együttműködésük nem zavartalan. Ezért bíztam abban, hogy a helyettes segít nekem megoldani a problémát.) Az igazgatóhelyettes egy hónappal későbbre rendkívüli szülői értekezletet ígért, és jelezte, hogy addig ő is kivizsgálja az ügyet. Az új vizsgálat keretében újabb óralátogatások kezdődtek az osztályomban, amelyeken ezúttal én is részt vehettem. A gyerekeket megkértem, hogy gyűjtsék össze gondolataikat a problémával kapcsolatban, és ha megkérdezik a véleményüket, mondják el azt világosan és kulturáltan.

Az igazgatóhelyettes asszony is egy osztályfőnöki órán mondta el, hogy ő mit tapasztalt, majd megkérdezte, hogy a gyerekeknek mi a problémájuk a tanárnővel. A diákok határozottan, de udvariasan elmondták, hogy mi bántja őket. Nem értik a számonkérés menetét, nem kapnak megfelelő tájékoztatást az éves követelményekről, és hosszadalmas (olykor 40 percen át tartó) felelések után sorra kapják az egyeseket. Az egyik diák jelezte, hogy a tanárnő a múltjával kapcsolatban tett bántó megjegyzést a többiek előtt, és ez neki nagyon rosszul esett. („Nem csodálom, hogy kirúgtak az előző iskolából, meg is érdemelted! Milyen szüleid vannak neked, és belőled is milyen felnőtt lesz, ha már most ilyen vagy?”) Egy másik diák megemlítette, hogy a tanárnő folyamatosan a bátyjával példálózik, aki kitűnő tanuló volt, bezzeg ő milyen „csökkentértelmű”. Egyesek ugyanakkor megemlítették, hogy némi pozitív irányú változást vélnek felfedezni a tanárnő viselkedésében, ami ugyan rendkívül lassú, de valami mintha elindult volna. Az igazgatóhelyettes asszony megígérte, hogy beszélni fog a tanárnővel. Ugyanezt még aznap: a rendkívüli szülői értekezleten a szülőknek is jelezte.

A kollegával történő megbeszélésen részt vett két igazgató helyettes és rajtam kívül három másik kolléga is, akiknek az osztályában hasonló problémák merültek fel. A vezetőség arra kérte őt, hogy ne feleltessen annyit, inkább írasson több olyan dolgozatot, amiket gyorsan és könnyen ki tud javítani, illetve hogy tisztázza a gyerekekkel a követelményeket. Én a magam részéről arra kértem, hogy legalább egy pici szeretetet mutasson a gyerekek iránt, próbálja meg elnyerni a bizalmukat. Kértem, hogy ne kezelje előítélettel az osztályomat a magas osztálylétszám és a művészettagozat miatt (ezekért a dolgokért korábban többször, fennhangon marasztalta el az osztályt a tanáriban is). Jeleztem, hogy megértem: nem könnyű ilyen körülmények között harmadikban átvenni egy osztályt, de gondoljon arra, hogy ennek a társaságnak minden tagja értékes ember.

Ezek után mindenki: a gyerekek, a kollégák és én is nagy reményekkel vágtunk neki az új időszaknak. Ez az új időszak azonban nem tartott sokáig. Körülbelül egy hónap múlva újra kezdődött minden elölről. Ismét beindultak a 40 percen át tartó feleltetések, sorjáztak az elégtelenek, jöttek a megalázások, az egész osztály előtti megszégyenítések, napirenden volt az osztály negatív minősítése osztálytermen belül és kívül.

A gyerekek végül beletörődtek a helyzetbe, hiszen az igazgató úr már a legelső alkalommal kijelentette, hogy nem tartja jó ötletnek az év közbeni tanárváltást, kizárt tehát, hogy ez bekövetkezzék. Ehhez a véleményhez annak ellenére is ragaszkodik, hogy egy másik évfolyamról a második félévben eddig öt diákot vittek el – kifejezetten a magyartanár miatt – másik iskolába.

Közeledik a tanév vége, a vezetőség a szülői értekezlet és a beszélgetés óta nem tett semmit a probléma megoldása érdekében. Kérésükre az osztályfőnökök, közöttük én is folyamatosan jelezzük a problémáinkat a tanárnővel kapcsolatban. A gyerekek nagy része megint bukásra áll magyarból, és a lehetőséget sem kapják meg arra, hogy javítsanak. A feleltetések továbbra is hosszú időt vesznek el a tanórákból, és az érdemjegyek igen rosszak.

Biztos én is követtem el hibákat a probléma kezelése során, s mialatt igyekszem a gyerekek érdekeit képviselni, – ha indokoltnak tartom – védem a tanárnőt is velük szemben. Tisztában vagyok a kollegialitás fontosságával, de az igazságtalanságot nehezen viselem. Még ha gyerekeknek esetenként nincs is igazuk, nem találok mentséget a megalázásukra, megszégyenítésükre.

Hiába fogalmazták meg diákjaim őszintén és kulturáltan a sérelmeiket, lényegében semmi sem változott. Az igazi megoldás csak a tanárváltás lenne, de ezt a vezetőség eddig nem támogatta. A gyerekek saját bevallásuk szerint még egy sokkal szigorúbb tanárt is szívesen fogadnának, csak közölje velük világosan és egyértelműen a követelményeit, legyen következetes és igazságos.
Most abban a reményben várjuk, a tanév végét, hogy mégsem buknak sokan, és hogy szeptembertől végre más tanítja majd az osztályt.

1A szerző nevét kérésére nem közöljük.

2Pedagógiai értelemben az epocha-rendszer lényege, hogy az egyes logikailag összetartozó témakörök (pl. kémia-fizika-biológia tantárgyban) egy-egy epochán belül, tömbösítve kerülnek tárgyalásra: egy ideig nagy óraszámban van napirenden a téma, majd utána a következő időszakban a tantárgy szünetel, és más tárgy témakörére, például a művészetekre kerül sor egy másik epochában. Az epochális oktatást magyarul tantárgytömbösítésnek nevezik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.07.10.
Maruzsa: Sikeres volt az idei tanév, hatalmasat csökkent a bukások száma
Sikeresnek értékelte a koronavírus-járvány miatt tantermen kívüli, digitális munkarendben befejezett elmúlt tanév lezárását a köznevelésért felelős államtitkár csütörtökön sajtó...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.07.09.
SZAKKÉPZÉS – TE MÁR MEGKAPTAD A VÉGKIELÉGÍTÉSEDET?
Mivel a továbbfoglalkoztatást nem vállaló közalkalmazottak jogviszonya 2020. július 1. napjával, automatikusan megszűnik, így a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a...
(Forrás: Ne dolgozz ingyen!)
--
2020.07.09.
Klebelsberg Központ: álhír, hogy fejenként 1000 forintos jutalmat kaptak a pedagógusok, mert az intézmények 1000/fő pluszjuttatást kaptak
Fejenként kerek ezer forinttal honorálta pedagógusai egy jelentősebb csoportját a veszprémi tankerület pedagógusnap alkalmából, szemléztük mi is tegnap a magyarnarancs.hu cikkét. Bár a Narancs...
(Forrás: 444.hu)
--
2020.07.09.
Tanárokéval vetekedő fizetést és cafetériát ígérnek Baranya megyében a leendő iskolaőröknek
Iskolaőröket toborzó hirdetést szúrt ki a Magyar Hang a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság Facebook-oldalán, amely alapján 220 ezer forintos bruttó havi munkabérrel és bruttó 200 ezer...
(Forrás: 444.hu)
--
2020.07.08.
Felbukkant a koronavírus egy sátoraljaújhelyi táborban
Két koronavírusos beteget találtak a Rákóczi Szövetség sátoraljaújhelyi táborában, tudta meg a hvg.hu. A lap egyik, a táborban résztvevő olvasója elmondta: körülbelül 250-en vannak a...
(Forrás: 24.hu)
--
2020.07.08.
A Fidesz oktatáspolitikájában csak a szegény gyereknek jár a bilincs
A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete szerint elképzelhető, hogy rövidtávon, néhány esetben valóban megoldást nyújt majd az iskolaőrség, ugyanakkor emellé muszáj lenne a problémák...
(Forrás: mérce)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep