„A szeretet az, ami a legtöbb örömöt adja”

Beszélgetés L. Ritók Nórával

L. Ritók Nóra neve az utóbbi időben fogalommá vált: ő az Igazgyöngy Alapítvány vezetője, aki harcol azért, hogy a mélyszegénységben élő túlnyomórészt roma gyerekek a művészeti nevelés segítségével feladatot, hosszabb távon megvalósítható célokat találjanak maguknak. De ennél ma már többről van szó: a mélyszegénységben élők ügyének felkarolásáról, az érdekükben végzett, óriási teherbírást és kudarctűrést is kívánó áldozatos munkáról Sokan ítélik reménytelennek ezt a vállalkozást, de igen sokan támogatják, és hihetetlen sok embernek ad erőt és reményt az ő tevékenysége. Menjünk vissza a kezdetekhez! Mikor és miért döntöttél úgy, hogy megalapítod az Igazgyöngyöt? Hogyan sikerült ehhez megteremteni a feltételeket?

Köszönöm ezt e megtisztelő és túlzó bevezetést. Hogy miért kellett az Igazgyöngy? A hátrányos helyzetű és roma gyerekek oktatása a kezdetektől fontos volt számomra, hiszen olyan területen élek és dolgozom, ahol sok ilyen gyerek él. Amikor általános iskolában tanítottam, akkor is izgatott a hátránykompenzálás, a fejlesztés, a motiváció kérdése. Akkoriban még nem nagyon tudtam, mi az az integráció, vagy a kooperatív tanulásszervezés, a munkámban sok ösztönös elem volt. A kísérletezésem szerencsés időben történt, ekkor jelent meg a Soros Alapítvány az oktatás területén, és kereste azokat az innovációkat, amelyek a gyakorlaton alapultak, és a cigánygyerekek fejlődését szolgálták. A támogatásuk megerősítést adott nekem, és lehetőséget, hogy tovább kísérletezzek, tanuljak. Aztán egy szerencsétlen igazgatóváltás, és egy fenntartóváltás rádöbbentett, nem fogom tudni tovább folytatni a munkát ott, ahol a vezetés céljai és az én céljaim pont ellentétes irányba mutatnak. A „rajzolni a hülye is tud” meg a „művészet nem része az életnek” irányvonal mellé nem tudtam, és nem is akartam berendeződni. Vettem egy nagy levegőt, és otthagytam az iskolát. Akkor már tudtam ugyanis, az alapítványi keretek nagyobb szabadságot adnak majd az alternativitáshoz. Létrehoztam az Igazgyöngy Alapítványt, és rá egy évre megnyithatta kapuját a művészeti iskola is.

Melyek voltak a kezdeti célkitűzések?

Kezdetben egyszerűen egy művészeti iskola fenntartása volt a cél. Azt szerettem volna, ha minél tökéletesebb vizuális nevelési módszertant dolgozhatunk ki. Tankönyveket írtam, módszertani segédanyagokat, tanár-továbbképzési anyagokat dolgoztam ki. Egyre több pályázati siker igazolta vissza a pedagógiánk helyességét, a mi eléképzelésünk, az önkifejezést fejlesztő, gyermekközpontú művészeti oktatás szerencsésen esett egybe ugyanis a nemzetközi trenddel.

Miért nem érted be annyival, hogy eredményesen tanítasz hátrányos helyzetű gyerekeket rajzolni, festeni, önmagukat ilyen módon kifejezni? Hiszen szép sikereitek vannak e téren nemzetközi viszonylatban is?

Nagy felismerés volt, mikor rájöttem, hogy ettől nem változik a helyzetük. A nálunk eltöltött órák pozitív hatása nem terjedt ki az általános iskolára, és az otthoni hatásokkal sem tudta felvenni a versenyt. Megértettem, hogy azért nem változik a helyzet, mert az oktatás önmagában már nem képes megoldani a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek esélyteremtését, talán még egy jó oktatás sem, pláne nem a magyar oktatás, a vele hozott poroszos tekintélyelvű beidegződéssel, a differenciálás hiányával, az elvárások hiú, a valóságtól elrugaszkodott rendszerével. Rájöttem, hogy ez az egész csak akkor lehet sikeres, ha kilépünk az iskolából, partnerré tesszük a családot, az intézményrendszert és egy összehangolt, stratégiaszerű munkába kezdünk. Aztán amikor az ember ebbe belekezd, és megpróbálja megérteni ezt az egészet, akkor olyan irgalmatlan nagy problémahalmazzal találja szemben magát, amit elképzelni is nehéz. És akkor rájön: a művészet csak eszköz lehet ebben a munkában. Ez csak egy elem lehet, ami mellé még sok-sok dolog kell, rendszerbe állítva, hogy tényleges eredmény születhessen. Nem lehet egyetlen célunk a sikeres művészeti nevelés biztosítása. Öncélú dolog lenne itt megállni, és hátradőlni. A siker fokmérője távolabb van, és ehhez a mi nevelésünket is sok dologhoz kell kapcsolni. Mivel ez a célkitűzés szerintem még ismeretlen a művészetoktatásban, kellett összekapcsolnunk ezt azzal a szociális munkával, amit az alapítvány végez. A mi modellünk a „szociális iskola”, hármas pilléren álló modell, oktatással, családgondozással-közösségfejlesztéssel, és intézményi együttműködésekkel.

Rengeteg írásod jelenik meg a nyomtatott sajtóban, a neten, rendszeresen olvashatók bejegyzéseid a HVG Nyomor széle című blogjában, az OFOE Esélyegyenlőségi naplójában, jobbnál jobb cikkeid bukkannak fel a Taní-tani portálon. Készült veled televíziós interjú, jelent meg könyved, elérhetők a tevékenységedről videó-anyagok, s folyamatosan frissül érdekesebbnél érdekesebb hírekkel a honlapotok is. Az Igazgyöngy önmagában akár sikertörténetként is értékelhető, téged személyesen is sokan szeretnek, sokra tartanak, ha tudnak, segítenek, támogatnak. Írásaidból, a veled készült interjúkból mégis határtalan keserűség árad. Mi ennek az oka?

Igen, sokan mondják, hogy nem vagyok elég optimista. Az ügy nem enged annak lenni. Mert sokkal nagyobb a probléma annál, mint ahogy ezt sokan, akik távolabb vannak tőle, érzékelik.

Azt hiszem, nem szabad egy álságos csapdába beleesni. Nem szabad, hogy az apróbb sikerek, egy-egy gyerek kitörése azt hitesse el velünk, hogy tulajdonképpen nincs itt semmi baj, hiszen sikert sikerre halmozunk. Úgy vélem, ha időben bevalljuk, hogy kudarcaink is vannak, hogy egy gyerek sikert ért el ugyan, de közben százzal nem történt semmi, ha ki merjük mondani, hogy ez most nem sikerült, ha képesek vagyunk időben segítséget kérni, akkor most nem itt tartunk. Gyakran csúsztatunk is: mi nem hibázhatunk, mert az ciki. Azért megszólhatnak, esetleg amiatt nem nyerünk el egy kinevezést.

Persze, sok kisebb siker kötődik hozzánk. S hogy ez hosszabb távon mit jelent, azt a jövő dönti el. Sok siker, de mihez képest? Ahhoz az irtózatos szakadékhoz képest, ami ma a társadalmi csoportok között van, ez kevés. A probléma nagyságához képest is. A kirekesztés növekedéséhez viszonyítva nem elég átütő. A leszakadó tömegekhez képest sem. Rengeteg a baj, és a tennivaló, amikkel naponta szembesülök. Ha ezt nem jelezném, asszisztálnék ahhoz a megtévesztő propagandához, hogy ma Magyarországon minden rendben van. Szerintem csak azért tűnök kirívóan keserűnek, mert viszonylag kevesen mutatják fel a valós problémát. A többség inkább sikerorientált. Persze lehet, hogy ez a normális, és velem van a baj.

Soha nem gondolsz arra, hogy feladod?

Feladni? Még nem. Nem tudom, meddig lesz erőm ismételten újrakezdeni, mert gyakran újra kell kezdeni a családokkal, a településekkel, az intézményekkel.. Sok kudarc ért már, amitől más már talán feladta volna. Aztán mindig túllendülök a dolgon. Egyrészt azért mert megpróbálom megfejteni a miérteket, amelyek egy-egy kudarc mögött vannak, hiszen akkor sok mindenre választ is kaphatok. Másrészt pedig azért, mert közben tanulom én is ezt az egészet, A legnehezebben azt viselem, ha az állam rendszerébe nem tudom magunkat, a munkánkat, a tapasztalatainkat beilleszteni. Ha azt érzem, hogy a rendszernek nem kellünk. Mert mindig az államon belül akartam állami feladatot megoldani, civilként is a része lenni a rendszernek, egy olyan rendszernek, amiben mindenki hozzáteszi a tudását az egészhez, ami ettől egyre jobban működik. A legnehezebb az egészben az állandó meggyőzés, bizonygatás a családok szintjén, az intézményrendszer szintjén és a döntéshozók szintjén is.

Ha fel kellene idézned a munkáddal kapcsolatos jó élményeket, melyik lenne az a három dolog, ami igazi nagy örömet okozott neked?

Azért az én munkám tele van ám örömökkel is, nehéz is választanom közülük. Apró örömök ezek, de ebből merítünk erőt a kollégáimmal együtt. Talán, most legutóbb, mikor egy mélyszegénységben élő cigányfiúcskánk kijuthatott Portugáliába egy nemzetközi versenyre. Olyan gyerek, aki sosem álmodozhatott volna repülőútról, külföldről. Vagy talán, amikor az egyik SNI tanítványom sikeres KRESZ vizsgát tett. Vagy, amit gyakran megélek, mikor egy-egy riport, film kapcsán beszélnek a gyerekeim egy idegen riporternek arról, mit jelent számukra a rajz, vagy mit gondolnak a jövőről. És ezt csak a felvételen látom, hallom, ott szembesülök azzal, hogy amit akarok, azt ők pontosan értik anélkül, hogy ezeket a mondatokat „direktben” valaha megfogalmaznánk.

Most eszembe jut, mikor egy tíz éves kis tanítványomtól, akit azóta egy tragédiában elvesztettünk, azt kérdezte egy újságíró: És mi akarsz majd lenni, ha nagy leszel? – Hát mi akarnék? Nórika néni…

Azt hiszem, a szeretet az, ami a legtöbb örömöt adja. Az odafordulás, a természetes pozitív emberi gesztusok, a bizalom megnyilvánulásai. Gyerektől és felnőttől, cigánytól és nem cigánytól, szegénytől és gazdagtól egyaránt.

Szekszárdi Júlia