Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2013. január 19. szombat, 21:10

Virtuális szülői értekezlet 3.

Nagyon aggódom az unokámért

Igen, nagyon aggódom az unokámért. Egészséges, vidám és normálisan rakoncátlan kisfiú. Néha meghökkentő, máskor bugyuta kis kérdésekkel és válaszokkal éli, élte a maga aprócska életét. Van, amibe órákig képes beletemetkezni, van, amit türelmetlenül félredob. Szerintem ez így van rendjén.

Szeptemberben kezdte az első osztályt. Akárhányszor találkozunk, mindig ugyanazt kérdezem tőle: „Hogy érzed magad a suliban? Mi újság a suliban?” Egy ideig tetszettek a válaszai: „Nagyon jó! És képzeld, nagyi…” és mesélt, mesélt mindenféléről. Megmutatta azt is, mi mindent tud már elolvasni, leírni, kiszámolni; milyen játékokat játszottak, kik a barátai… ami éppen eszébe jutott. Örültem a válaszainak, de különösen annak, hogy jókedvvel, szívesen jár iskolába.

Egy ideje azt vettem észre, nem szereti, ha az iskoláról kérdezem. Válaszainak tartalma is beszűkült: „Ennyi pirosom van, de kaptam feketét is…” vagy: „Sajnos a magatartásom csak változó lett.” A válaszaimra igencsak kikerekedett a szeme, pedig megszokhatta már: „Nem igazán érdekelnek a pontjaid, az embernek hol sikerül valami, hol nem. Nincs ebben semmi érdekes.” Vagy játszom a hülyét: „Mi az a ’csak változó’?” „Mit jelent az, hogy változó magatartás?” Meg is kapom a magyarázatot: „Jaj, nagyi! Hát néha jó vagyok, máskor meg rám kell szólni… mert rosszalkodok.” „OK. És ezzel mi a baj? Ilyen vagy, nem?” „De nekem jónak vagy példásnak kéne lennem!” – és már görbül szája. „Igen? Akkor én is szégyellhetem magamat ám! Mert én is néha jó vagyok, máskor meg dilis. Nem?” Végre földerül a kis arca: „Igen, néha dilis vagy.” Jót nevetünk együtt… Feloldódott a feszültség… végre!

Csakhogy ez nekem nem tetszik. Mármint az, hogy egy kicsi emberben ez a fajta feszültség, a megfelelési kényszer feszültsége megjelent…

A helyzet pedig – ahogy azt A tanú óta tudjuk – fokozódik. Kérdi a fiam, mit tegyenek: a gyerek teli van piros pontokkal az órákon (először azt hittem, kiütései vannak), amikor úgy érzi, hogy nincs igazi tétje a dolognak. Elmélyülten és gyorsan dolgozik, többnyire hibátlanul. Ugyanezt tapasztalja otthon is, amikor a házi feladatokat oldják meg. Sőt! Már magától vesz könyvet a kezébe (fél év telt el!), és olvasgat… Nem értem. Akkor mi a gond? Hát az, hogy a felmérői, témazárói rendre rosszabbul sikerülnek… hármasokra. Fél és ilyenkor nem tud koncentrálni. És emiatt a kisgyerek el van keseredve, és már előre fél a felmérőktől. Mert, hogy stresszhelyzetekben leblokkol… És most ők, a szülei, hogyan segítsenek?

No, itt dobtam először hátast. Hogy micsodái és micsodától?! Felmérők, témazárók?! És hogy hányasra? Osztályzat? Elsőben? És mi az, hogy stresszhelyzetekben?! És mi az, hogy az iskola stresszhelyzetet teremt egy elsős kisgyereknek?! És mi az, hogy az iskolában okozott stresszt otthon a szülőknek kellene feloldaniuk?! De hát ez a kisgyerek nemrég még vidáman, jókedvűen ment az iskolába!

Nem igazán értek az alsós korosztályhoz, gondoltam, kicsit utána olvasok a neten.

És akkor dobtam másodszor is hátast. Kérdésemre – „kisgyermekkori stressz okai és oldása” – különböző szülői fórumokat is feldobott a Google. Kétségbeesett szülők adogatják át egymásnak a várható témazárók és felmérők anyagát, linkjeit, hogy otthon előre fölkészíthessék rájuk – és most tessék figyelni! – a pici elsős és második osztályos csemetéiket… Ez agyrém! Esküszöm, egy lovardában jobb helyzetben vannak a versenylovak is.

Félreértés ne essék! A tanító néni jó. Nem kiégett, nem hisztérika, nem túl szigorú. Kedvesen, játékosan tanít, a gyerekeket is szereti. De pontosan azt teszi, amit egy rossz rendszer megkövetel tőle: bizonyos szakaszokban felmérőket, témazárókat írat. Még ezzel sem lenne különösebb gondom, ha mindez azért történne, hogy ő maga, a tanító lássa, ki hol tart, kinek miben és hogyan kell segítenie, kinél és mit kell fejlesztenie. De azonnal súlyos gondjaim támadnak, ha ezek a mérések, különösen az osztályzatok arra irányulnak, hogy „bedobozolják” a gyerekeket, hogy rangsorokat állítsanak fel, és – főleg! – ha kicsi gyerekeknek ezzel felesleges feszültségeket, stresszeket, mi több: önértékelési zavarokat okoznak. Van fogalmuk arról, hogy a kisgyermekkorban okozott értelmetlen stressz elkísérheti őket egész életükben? Annak minden területén?! És miért jó, ha a szüleiket belekergetik ebbe az őrült hajszába a netes fórumokon és otthon… Mert elképzelem ezeket a családokat, amint hullafáradtan nekiesnek apró csemetéiknek esténként, hogy akkor most oldjuk meg a holnapi felmérő feladatait. És minden porcikám tiltakozni kezd. Mert én egy egészséges, derűs, igazi kiskölköt akarok látni, aki örömmel megy az iskolába, és nem egy jövendő idegroncsot, aki szorongásokkal, nem neki való stresszekkel és félelmekkel küszködik.

Még valami! Hogy van az, hogy a pedagógusok a rajongásig szeretik Poppert, Ranschburgot és Vekerdyt, akikről köztudott, hogy életükben és mindmáig azért harcoltak és harcolnak, hogy ne tessék már tönkretenni a (kis)gyerekeket! Hagyják őket megélni a gyermekkorukat! Ha – elvileg – elfogadják őket, ha igazat adnak nekik, akkor miért teszik pont az ellenkezőjét a mindennapokban?

És végül. Magam is pedagógus vagyok, magyar-történelemszakos tanár. Nagyon jól tudom, hogy a gyerekeket föl kell készítenünk a stresszhelyzetekre is. Hogy meg kell tanulniuk a sikert is, a kudarcot is elviselni. A kudarcból (és néha a sikerből is) felállni, és megküzdeni az eredményekért. Nem a jobb jegyekért – az csak hozadék, ha már osztályzatokban mérik az ember fiát-lányát –, hanem önmaga, és a saját küzdeni tudása, a saját akaraterő győzelmének öröméért.

Olyan nehéz ez?

Tőkés Hédi

14 üzenet

  1. Erika ttneni szerint:

    Kedves Hédi!
    Én is aggódom. Minden kis elsősért, aki szorongva lépi át az iskola kapuját, vagy bármi miatt menet közben szorongani kezd. Tanító vagyok. Évtizedek óta. Első osztályban mindig azt tartottam legfontosabb feladatomnak, hogy az iskolába lépő gyerek jól érezze magát abban, amit csinál. Kitűzött céljainkat csak úgy érhetjük el, ha az azokhoz vezető út örömteli az „egészséges, vidám és normálisan rakoncátlan” kisiskolás számára. Nagyon bízom benne, hogy ezt legtöbb tanító kollégám is így gondolja.
    Az, hogy az első hónapok beszámolói örömteliek voltak, szintén erre enged következtetni. A „hármasok” kissé megdöbbentenek engem is, hiszen a jelenleg érvényben lévő törvény szerint első osztályban félévkor és év végén, valamint második osztály félévének végén csak szöveges minősítéssel lehet értékelni a gyerekeket. Érdemjegyeket csak a második osztály második félévétől kaphatnak(nának).
    Oktatási kormányzatok jönnek-mennek. Egyik abszolút megengedő, másik vasszigort erőltet. Az iskolák gyakran szélsőségesen ellenállnak, vagy szélsőségesen mellé állnak egy-egy újabb „áramlatnak”. Esetleg éppen a szülői nyomásnak engedve alakítják versenyistállóvá második otthonunkat. A gyerek viszont a miénk! Elsősorban a családé, annak szeme-fénye, másodsorban pedig akikre a család rábízza őt, akivel(akikkel) közösen terelgetik őt az emberi kapcsolatok kialakításában, az iskolai léthez való alkalmazkodásban, közösen tanítják meg arra, hogyan élje meg a sikereket és hogyan azt, ha valami nem sikerül úgy, ahogy eltervezte. A család szerepe kell, hogy meghatározó legyen! A család nem engedheti meg, hogy a kisgyerek számára szorongást jelentsenek az iskolai mindennapok. A családban tanulja meg, hogy a külvilágtól érkező „hármasokat” hogyan kell okosan kezelni, javunkra fordítani. A családnak kell mérlegelnie, hogy az az iskola, melyet választottak valóban megfelel-e az elvárásaiknak, és a tanító nénivel együtt gondolkodva orvosolni tudják-e a felmerülő problémákat úgy, hogy mindenkinek megelégedésére szolgáljon.
    Az unokádért – talán nem haragszol meg a tegezésért – már nem aggódom. Mert olyan nagymamája van, aki okosan tompítani tudja, feloldja a keletkező feszültségeket.
    Sokkal inkább aggódom azokért a kisiskolásokért, akik elé éppen a család állít túlzott elvárásokat. Ahol csak azt kérdezik meg, hányast kaptál, arra pedig nem kíváncsiak, hogy „ Hogy érzed magad a suliban?” Pedig ez a legfontosabb kérdés! Minden más csak utána következhet!

  2. Tőkés Hédi szerint:

    Kedves Erika! Köszönöm a leveledet. Igyekezni fogunk oldani a "fiatalúr" fölösleges feszültségeit. Valamennyien pedagógusok vagyunk, a kisember nagybátyja pszichológus… majd csak összehozzuk valahogy 😉
    Komolyra fordítva: pedagógus pályám során mindig külön megpróbáltatás volt számomra az osztályozás. Csattant, mint az ostorcsapás. Amikor csak lehetett, igyekeztem elkerülni, és mégis! Számtalanszor magam is elcsodálkoztam, hogy a gyerekek (felső tagozat 7-8.o.) milyen hibátlanul – és milyen szigorral! – értékelik a saját teljesítményüket.
    Ebben a történetben valójában az a legrosszabb, ha/hogy elmegy a gyerek kedve a tanulástól. Pedig éppen ezt a "kedvet" kéne fenntartanunk, sőt – lehetőség szerint – a lehető legmagasabb szintre emelnünk.

  3. Erika ttneni szerint:

    Kedves Hédi!
    Éreztem én egyből, hogy hasonlóan gondolkodunk. Amit pedig a gyerekek saját értékelésében felsőben tapasztalsz, az a kicsiknél ugyanúgy megvan, nagyon hamar kialakul. Nekem most másodikosaim vannak. Ha egy felelet, versmondás, feladatmegoldás után megkérdezem őket, hogyan értékelnék osztálytársukat, néha szinte az az érzésem, felesleges vagyok, annyira pontosak az észrevételeik.
    A magatartásértékelés nálam azt jelenti, hogy aki négyest kap, az azért kapta, mert jelezni szeretném a szülő felé, nem lenne baj, ha beszélgetnénk kicsit. A többieknek ötöst adok, hiszen csak kicsi gyerekek, akiknek a magatartása legnagyobb részben attól függ, hogy megtaláltam-e azt a formát, amiben alkotó módon, "rosszalkodás" nélkül tudnak boldogulni.
    Kívánom, hogy minél több örömteli időt tölthess az unokáddal. Hiszen minden kapcsolatok közül talán ez a legbensőségesebb.

  4. Dóri szerint:

    Nagyon sok negatív információt rejt az a tény, hogy az elsős/másodikos gyerekek nem érzik jól magukat az iskolában.
    A kicsik alig várják, hogy iskolába kerüljenek, aztán fokozatosan elmegy a kedvük.
    El kellene gondolkozni az okokon.
    Tanári és szülői szemmel is!

  5. Edit szerint:

    Én azért aggódom az unokáért.
    Ahogy a saját gyermekemért is (2. osztályos)
    Első osztályban hasonló problémákkal találtuk szembe magunkat, mint a kedves Nagymama. Igyekeztünk mi is okosan oldani a gyerekben a feszültséget, megértetni vele, hogy nem várjuk el, hogy mindig példás legyen a magatartása. Szerencsére sikerült a lelki békéjét egyensúlyban tartani.
    Aztán jött a második osztály. Ahol a frusztráció mértéke akkorára nőtt, hogy már nem tudjuk semlegesíteni. Túl sok. Az órákon már pisszenni sem lehet. Az angol tanár minden alkalommal elmondja, hogy a gyerekek magatartásával gond van, de hogy mit szándékozik tenni, azt nem.
    A most félévi szülői értekezleten kicsúszott az osztályfőnök száján, hogy azért javulnak a magatartás jegyek, mert félnek a gyerekek. Félnek? 8 évesen félelemben tartással képesek csak fegyelmezni? A gyerekem már arról beszél, hogy inkább öngyilkos lesz, mint hogy iskolába menjen.
    A napközis tanítónő egyébként kis gyerekes anyuka is. 1. osztályos a fia. Saját elmondása alapján este 22-23 óra között tudja letenni aludni a 7 éves gyerekét, miközben 5.30-kor kelnek reggel.
    Mit várok akkor én, hogyan tudja akkor kezelni a 20 gyereket a napköziben?

  6. kati tanító néni szerint:

    mindenki aggódik. okkal, joggal. frusztrált, megfelelni akaró tannővel van tele a pálya. bizonytalan jelen, kilátástalan jövő, kevés pénz, sok gond… verd le a gyereken. aki szerencsés, és pedagógus, az a másén.
    eddig a cinizmusom.
    a probléma kétségbeejtő. másodikos gyerek, és már az öngyilkosságot fontolgatja? és ezért még fizetést is kap a kolléga? persze, fejétől bűzlik a hal. valószínű, ebben az iskolában elvárás a csend, rend, fegyelem. (ha már másodikban van nyelvoktatás, elitiskola lehet)a tanító néni kompetenciája eddig terjedt, nem szállhat szembe a központi direktrívákkal. a napközis párja meg nem társa, neki a saját gyerek meghaladja az erejét.
    hogy mit tennék? annak idején pszichológushoz vittem az enyémet, és közösen ápoltuk a lelkét. ha másik iskola nem jöhet szóba, akkor marad az alkalmazkodás. az élet is ilyen, csak nagyban. és ott még anyu sincs, hogy megpusziljon.
    esetleg, bár félve ajánlom, ki lehetne puhatolni, hogy áll a kérdéshez a tanító néni. lehet, hogy csak szövetségest vár, egyedül nem mer fellépni angolt oktató kollégájával szemben. vagy kérhetnének a szülők engedélyt az angol órák látogatására. (ezt nagy valószínűséggel felháborodottan fogja kikérni magának az angol tanár) lehetne rendkívüli szülői értekezletet összehívni, és beszélgetni a tanárral. mi a problémája az osztállyal? biztos van egy diplomata-véna szülőtárs, aki képes lenne kommunikálni vele.
    sír a lelkem ennyi probléma láttán. és csak remélni merem, az én szülőim nem egy másik portálon zokognak.

  7. Tőkés Hédi szerint:

    Több mint egy hónap telt el a cikk megírása óta. Tegnap fölhívott a fiam, és elmesélte Anyuka és a Tanító néni találkozását, amelynek eredményeként, Anyuka azonnal elkezdett volna alkalmazkodni, a gyerek átalakításában segédkezni, ha a fiam agya nem robban be (a fiam – unokám Apája – filozófus, egyetemi tanár… úgyhogy nem barbár)…
    SZÓVAL: a múltkor még azt írtam, hogy "nagyon aggódom az unokámért". Elsős. Fél év telt el, és a kisgyerek már NEM lelkesedik a suliért. Ma már érdektelenné, közönyössé vált. Dicséretet soha semmiért, mindig csak elmarasztalás minden apró-cseprő dologért. Mielőtt azt gondolnátok, "biztosan azért, mert rossz kisgyerek", megnyugtatok mindenkit, nem az. Olyan, mint bármelyik 7 éves…
    Az iskola is olyan, mint bármelyik magyar közoktatási lidércnyomás…
    A tanító néni is olyan, mint a nagy magyar átlag (kibírásra játszik, ezért – is – rossz)…
    Ma ott tartok, hogy Frici fejezze be ezt az osztályt (tanulja meg az írás-olvasás-számtan alapjait), utána felajánlom a szüleinek a "nagyi-sulit". Mindent meg tudunk neki tanítani, ami addig, amíg nem találnak valami egészséges szellemű alternatív lehetőséget, megtanítható… Nekem ezzel kezdődnek a gondjaim: 32 kicsi elsős egy teremben, a székhez szögezve, három padsorba beslichtolva. Elkezdődött az "egységsugarú kockagyerekek" legyártása. Sőt! Már azt is tudják – folyik a dobozolás is – melyik kocka lesz kiváló, melyik közepes és melyik a selejt… És ebbe akar segíteni Anyuka. Mert fél, mert félti a kisfiát, ezért öntudatlanul tönkreteszi… Talán lehetne ezzel kezdeni (hogy ne hirtelen rontsunk rá a berögzött ostobaságokra és hiedelmekre): létszám osztva 2-vel… Lássuk, ilyen feltételekkel képes-e a gyerekre figyelni (mindegyikre külön-külön!) a tanító.

  8. Juli szerint:

    Ide kapcsolódik az a vita, ami a Gyomorgörcsös gyermekeink bejegyzéshez érkezett a csak az olvassa portálon. Felmerül a kérdés, hogy rászorítsa-e a szülő a gyerekét a maximális teljesítményre akár "gyomorgörcs" árán is. Jönnek vélemények azután pro és kontra. Itt van például egy dilemmázó anyuka: "ugyanakkor az ember tudja, sajnos, hogy nem veszik fel a gyermeket ha szarok az osztályzatai, a kutyát sem érdekli milyen jó a humora, milyen intelligens, vagy szociálisan érzékeny, mélyen érző, mennyire segítőkész, mennyi pluszt vihet a saját motiváltságával abba amibe. alig látszik, akkora az osztálylétszám. hogy muszáj plusz leülni vele minden délután, mert akkor is frusztrált ha valamiből folyton hármas.
    a melyik kezembe is harapjak? mivel teszek jót vele? fogalmam sincs, csak reménykedem hogy megkapom a kettest. anyaságból…" Jó, ez nem kisiskolás, de a görcsölés már az alsóban elkezdődik. Tragikus, ha egy okos kis elsős idő előtt megutálja az iskolát (mi lesz itt később?).

  9. taninéni szerint:

    Egyszer egy egyszerű anyuka "Érezd jól magad!" mondattal engedte iskolába gyermekét reggel. Akkor ezt érdekesnek találtam. Jobban szerettem volna, ha "Figyelj jól!" mondattal búcsúzott volna. (Visszagondolva:jól tette.)
    Most pedig egy nem egyszerű anyuka "Megérdemelted?" kétkedő kérdéssel fogadta kisgyermeke piros pontját délután. Gyomorgörcs; és nem egyedül a gyermeknek okozta.
    Szeretném, ha mindkét gyermekből egészséges felnőtt válna. Szerintem a teljesítményt a tudásvágy viszi maximumra az iskolában. A kötelesség teljesítése pedig elsajátítható és elvárható. De miért kellene kitűnővel végezni, ha megbetegít? Eljut így a diplomáig a gyermek? Vagy később, pl. az egyetemi évek alatt derül ki évente valami új baj?
    Erika ttneni helyettem is szóltál.

  10. Szabó T. Anna szerint:

    Egy vers ugyanebben a témában az iskoláról:

    http://irocimborak.blogspot.hu/2012/09/szabo-t-anna-iskocka.html

  11. OFOE szerint:

    Kedves Szabó T. Anna! Nagyon szépen köszönjük a verset

  12. Szabó T. Anna szerint:

    Én köszönöm. Azért írtam (az Írócimborák felkérésére), mert nekem is elsős a fiam, és minket is megviselt ez a hirtelen átmenet – amikor a nagyobbik volt elsős négy éve, még nem kapott jegyeket, a kicsinek meg simán beírják akár az egyest is. A hat éves kori iskolakötelezettség még tovább rontja majd a dolgokat. (A nagyobb fiam hét és fél volt, amikor iskolába ment, de ő is csak nyolcéves korára tört bele az intézményes életbe.) Amíg ekkora a nyomás a tanítókon, hogy leadjanak és számonkérjenek, és ilyen nagy az osztálylétszám, én nem is várom el reálisan, hogy ne iskola legyen az iskola, olyan, amilyennek én is megszoktam: kicsit poroszos, kicsit gépies. Nem az egyén számít, még csak nem is a közösség, hanem az eredmény – már ilyenkor is. Mindegy, mi az ára.
    Igyekszem otthon ellensúlyozni ezt a feszültséget, amennyire lehet. A szabad és végtelen fantáziájú gyerekeknek úgyis rabság minden intézmény. Kosztolányi Óvoda című novellája jut eszembe erről, ahogy első intézményesített napján a gyerek kétségbeesik: "Leroskadtam a földre. Tehetetlen dühömben verni kezdtem a homokot. Vertem, vertem, egyre vertem a kis, ötéves öklömmel a földet, mely tart minket, toporzékoltam, hogy csak ennyire vagyunk méltók, mi, gyerekek, és hogy már soha többé nem lehetek olyan, mint annak előtte. Mert most már mindent láttam. Szemem alá sötét árnyék szállt. Egy perc alatt megvénültem ebben a sokablakos, elfalazott óvodában. Fuldokolva, jajgatva átkozódtam (…): Verje meg az Isten az óvodát!" (Kosztolányi Dezső összes novellája, szerk. Réz Pál, Helikon, 1994, 581. o.)

  13. Dóri szerint:

    „Szerintem a teljesítményt a tudásvágy viszi maximumra az iskolában.” (Taninéni írta)
    A tudásvágyat a kíváncsiság és a megismerési vágy hajtja (belső motiváció).
    Egy kisgyereknél ez a természetes állapot.
    Nos, ha az iskola kezdő szakaszában ezeket kiölik a gyerekből, már csak a megfelelni akarással próbálja teljesítményét fokozni, szinten tartani. És jöhet a gyomorgörcs, a szorongás, a félelem.
    Mégegy!
    Gyakran láttam (főleg szülőknél), hogy gyerekük teljesítményét külső eszközökkel is fokozni akarják pl. csokit, egyéb jutalmat kap, ha jól teljesít. Nagyon káros!!!! Kiöli a meglévő természetes érdeklődést. Eddig örömmel tevékenykedett, eztán már csak a jutalomért fog teperni.
    Legalább mi ne rontsuk el gyermekeinket!

  14. vabor szerint:

    Kedves Dóri! Én ugyan középiskolásokkal foglalkozom, de a dicséret/jutalmazás – kontra szidás/büntetés probléma engem is érdekel. Szerintem bizonyos jutalom hasznos. Szülő esetén nem konkrétan tárgyi, mert az személytelenné teszi az örömöt. A legjobb valami közös program. Az egyik családban például egy közös pizzázásra vitték el két gyereküket, akik önmagukhoz képest jól teljesítettek az iskolában. A sikerélményt – úgy láttam – nem vette el a gyerektől, és remélem, most már tudom arra biztatni, hogy még jobb eredményt érjen el, kis korholással, sok biztatással és dicsérettel.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2023.11.21.
A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21.
Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg...
(Forrás: Eduline)
--
2023.11.21.
Státusztörvény: nem taníthatnak óraadóként tovább a felmondó pedagógusok?
Szeptember 29-ig kellett nyilatkozniuk a pedagógusoknak, hogy elfogadják-e a státusztörvény alapján írt munkaszerződésüket. Rétvári Bence államtitkár úgy nyilatkozott, hogy 1205 pedagó...
(Forrás: Eduline)
--
2023.07.17.
Oszkó Péter: Nagyon nagy bajban vagyunk, ha saját pedagógusaink bérét sem tudjuk kifizetni
ZÁMOMRA A LEGBOSSZANTÓBB ÁLLÍTÁS, HOGY A SAJÁT OKTATÁSI RENDSZERÜNK FOLYAMATOS MŰKÖDÉSI KÖLTSÉGÉNEK FINANSZÍROZÁSÁHOZ UNIÓS ADÓFIZETŐK PÉNZÉRE VAN SZÜKSÉGÜNK, miközben vannak...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
„Egy mérhetetlenül szelektív törzsi társadalom öngyilkos reflexiója saját magára” – Lannert Judit oktatáskutató a státusztörvényről
Miért beszél mindenki tanárhiányról, amikor átlagosan tíz általános iskolás gyerek jut egy pedagógusra? Mi a tanárok és mi a megrendelő, a lakosság felelőssége a magyar oktatás szétes...
(Forrás: szabadeuropa.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógia pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus ünnep