Egy különleges filmélmény – Ben X

A belga-holland filmdrámának főszereplője Ben, egy Asperger-szindrómában szenvedő középiskolás fiú. Kiindulópontként ennyit tudtam a filmről és azt, hogy az iskolai erőszak és zaklatás témáját érinti. A kezdő képkockákon azonban az Archlord nevű számítógépes játék avatara futott óriási karddal egy fantasy-birodalomban, miközben az on-line szerepjáték menüsorban megjelennek a készítők, szereplők nevei és egy mondat: „megtörtént események alapján”. Ezzel párhuzamosan egy nő arról beszélt, hogy egy problémát csak akkor vesznek komolyan az emberek, amikor már késő. Mikor már meghal valaki.

A főcím befejeztével, megismerhetjük Ben, a játékban BenX különleges világát, amelyre a pontosság, rituálék és az állandóság jellemző. Minden reggel ugyanabban az időben, ugyanakkor játszik. Ő Chantrában (a játék helyszíne), a legmagasabb szinten álló játékos, aki óriási kardjával, Scarlite nevű partnernőjével vándorol, harcol, hajózik, kalandozik. A játékban sikeres és magabiztos, az offline élete azonban szorongással és megaláztatásokkal teli. Csakhogy a nehézségeket nem betegsége okozza számára, hanem társai, akik kinevetik, bántalmazzák, levetkőztetik, videóra veszik. Benben érlelődik egy szabadulási terv: kilépni az életből. A történet végét Ben, a szülei és egy „virtuális barátnő” teszik „halálosan kreatívvá”.

A film legmegrázóbb része a közösség kegyetlenül kiközösítő uralma, mely ellen sem gyerek, sem felnőtt nem tud kellőképpen fellépni. A csordaszellem átható ereje, a részvétlenség, a gyávaság és a felelősség megoszlása mind hozzájárulnak a kilátástalan helyzet fennmaradásához és elvadulásához.

A filmben szakmai segítők, pszichiátriai szakemberek is megjelennek, de inkább karikatúráknak hatnak, mint valódi segítőknek. Különböző vizsgálatok, beskatulyázó analízisek megoldást nem kínáló sorozatával mintha a társadalom (és a nagyrészt jó szándékú, de eszköztelen pedagógusok) tehetetlenségét is tükröznék. A megcímkézés után zárt dobozba kerülő fiú minden perce a magányos túlélésről szól.

Bennek az anyja által nyújtott háttér mellett az igazi támaszt a virtuális játékban megélt hős szerepe ad. A fiú minden reggelt az internetes játékkal kezd. A játékban kifejlesztett tulajdonságai által megélheti azt a sikert és elismerést, ami a hétköznapi életben nem adatik meg számára. Így válik túlélését segítő támasszá a játékban felépített idealizált képe önmagáról.

Ben meg nem értettségét, tehetetlenségét, fokozódó feszültségét jól érzékeljük képek virtuális világba való átúsztatásával. A valós megküzdés kudarca miatt az elméje a játék képi világát hívja segítségül.

Ha kívülről nem jön a megmentő, belülről kell megteremteni azt – akár az élni akarás, akár a halál a cél. Így hát a mérhetetlen érzelmi űrt valamiképpen betölti az elme. A lány (Scarlite), – aki a játékban küzdő társa – lesz a saját belső hangja, az őt elfogadó szerető lény. Mintegy megkettőzve önmagát képzeletében elválaszthatatlanul összeforr a félig valós félig elképzelt lénnyel. Az immár benne élő lány válik saját gyógyítójává, szüntelen bátorításával, támogatásával. Úgy táplálja a benne élő hőst, hogy az önpusztítás helyett egy elégtételt vevő életigenlő megoldás felé vezeti.

A vetítés utáni beszélgetésben felmerült gondolatok és kérdések:

Ben a film végén a saját világába zárva él tovább, és az édesanyja szerint boldog. Annak idején az apja ragaszkodott ahhoz, hogy „normál” osztályba járjon. Nem lett volna jobb meghagyni őt a saját zárt világában, ha egyszer a valódi világ nem képes integrálni őt?

Az integráció, az SNI probléma kezelése fontos, de – legalábbis hazánkban – megoldatlan feladat. A filmhez kapcsolódóan felmerült a kérdés, hogy minden esetben megvalósítható-e az eltérő értelmi szinten élők integrációja.

Milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy az integráció a mindennapok szintjén megvalósuljon? Meddig tarthat a pedagógus, az iskolaigazgató morális kötelezettsége? A filmbéli igazgató szerint az ő iskolája vállaltan az élet valóságára nevel. Hol a tanári felelősség határa?

Megoldást jelenthetnek-e a szerepjátékok (amelyeknek már a virtuális formái is elterjedtek), a bizonytalansággal teli kamaszkorban? Hol a határ, meddig segít, mikor válik veszélyessé? Segítséget jelenthet-e a játékban elért siker, ellensúlyozhatja-e a valós élet kudarcait? Ben számára a lovasterápia mutat megoldást – legalábbis a filmen (a valódi történet nem végződött ilyen szerencsésen, hiszen a film alapötletét adó történetben az érintett fiú valóban öngyilkos lett).

Az interneten átélhető anonimitás vajon fokozza-e az erőszakra való hajlamot? Az internetes kommentekben gyakori verbális erőszakot érzékelhetően felerősítheti-e a névtelenség.

Ben osztálytársai elvetemülten viselkednek a fiúval, egyetlen lány arcán látszik ugyan a részvét, de ő sem tesz semmit a fiú védelmében. Mit lehet, mit lehetett volna kezdeni a különösen kegyetlen hangadókkal? Vajon valóban megrendültek, amikor szembesültek a filmre vett tetteikkel?

Miben és milyen mértékben változott meg a világ, és a gyerekek, a fiatalok viselkedése az utóbbi évtizedekben? Mit jelent ez a pedagógusok számára? Igaz-e az, hogy a deviáns viselkedés vált a mai fiatalok számára normává? Valóban veszélyesebb, elvadultabb lett a világ, nőtt az általános intolerancia?

Hogyan védhető meg, illetve hogyan kaphat elégtételt az, akit bántalmaznak, kiközösítenek? Elvárható-e tőle, hogy erőfeszítéseket tegyen önmaga elfogadtatására? Ben erre – önhibáján kívül – nyilván képtelen. Segíteni kellene neki, de a körülötte lévők, még a legjobb szándékúaknak (az anya, a tanárok) képtelenek erre. A film befejezése azt a megoldást sugallja, hogy a legjobb egy ilyen fiúnak, ha a saját zárt világában marad, és annak a zavartalanságát őrzik meg az érte felelősséget vállalók, amennyire csak lehetséges.

Domonkos Katalin – Mildner Katalin