Ez történt a Digitális Nemzedék Konferencián

3. A digitalizáció madara

„Nem az a fontos, hogy a madár hányat csap a szárnyával,
hanem, hogy íveljen.”
(Pilinszky János)

Hitchcock madarai félelmet keltenek, rémisztenek, mégis feszült izgalommal követjük repülésüket, ijedünk és kerülünk, kapkodjuk fejünket, dobogó szívvel lessük mozgásukat. Kire csapnak le? Csak ne ránk! De látásukból kérünk. Fogyasztjuk a filmeket, „Hitchcock madarait”. Körülbelül így vagyunk a digitális léttel: látvány, borzalom, lendület, a digitalizáció madarai körbevesznek bennünket, fejünk felett csapkodnak, térülünk-fordulunk, kerülgetjük őket, lecsapunk rájuk, létünk immár közös velük, „benne-valók” vagyunk. Elszenvedjük, élvezzük – fogyasztjuk, a digitalizáció fogyasztói mi vagyunk.

Hogyan fogyasszunk, ha éppen magyartanárok vagyunk? Esetükben ez nem is így vetődik fel, a kérdés: mit kezdenek a digitálisan „sokoldalúan fejlett” tanulókkal? Egy világban két tábor néz farkasszemet – mire mennek egymással? Hogyan boldogul a digitális nemzedékkel a nem digitális iskola? És fordítva. Ki tűr többet? Mert egyelőre még ez is fennforog. De inkább az alapkérdés az: hogyan közelítsünk a problémához? Hogyan haladjon együtt tanár és diák? Hogyan fordítsa saját hasznára a két fél a kor felkínált lehetőségeit?

Csupa kérdés, bontakozik a válasz. Ezt szorgalmazta a „Digitális nemzedék konferencia 2013”, benne a Magyartanárok Egyesületének két szekcióban szervezett programja. Az egyiket, amelyet a látottak alapján műsornak, akár mozinak is felfoghatunk, legyen a címe: Eldorádo vagy kényszerzubbony? A prózaibb munkacím: „Magyartanítás a digitális korban”. Az első jelenet egy nagy fejlődéstörténet: a nyomtatott könyvtártól az elektronikus könyvtárig. Gyönyörködhetünk klasszikus épületekben, világos, tágas termekben elhelyezett, míves könyvrengetegben. Elfog a műveltség áhítata. Adatok sorjáznak, kötetekről, olvasókról. Változnak a képek, éveket ugrunk: szigorodik az építészeti stílus, merevednek a falak, eltűnőben a könyves dizájn. Egyenesek, derékszögek, párhuzamosok találkozása, mint később kiderül: a végtelenben. Az anyag vas, fém, üveg, eltűnt a papír. A merev formák növelik a tárolható tartalmat: az adatok megában, gigában szoronganak netes feldolgozásban. Valódi Eldorádo. Növekszik az adatmennyiség, fogy a hagyományos könyvtári látogató. Majd térkép e táj: digitális geográfia tárul elénk. Az információs lelőhelyek, a források, az elektronikus csomópontok, mint csillogó bolygók jelennek meg az égen. Mintha planetáriumban lennénk, vagy csillagvizsgálóban távcsöveznénk: színes gömbök úsznak, lebegnek, szállnak a magasban. Tágul az E-tudás horizontja. A Gutenberg-galaxis szemünk előtt változik át E-galaxissá: Szabadság és Rend, ahogy József Attila áhította. És Szép. Mert a rend szép, erősíti Hamvas Béla. Belátható, befogható a Mindenség, érzékelhető a távolság, mint üveggolyó, és így alakul, születik az Eszmélet, a táguló teljesség bővülő magyarázatával.

A néző a hálóra megy, látogat, böngészik. És olvas, mindenesetre kommunikál. Együtt az egyes, a rész és az egész. Megy ez, nem is olyan riasztó. Ellenkezőleg: vonzó. Csak meg kell tanulni a közlekedés nyelvét. Hogyan szólítsuk meg a mindenséget? Fokozatosan, megvan ennek a módja, a nyelve. Ezt mutatja be nyelvészek egy csapata: a digitális modernségben, klasszikus kutatásmódszertani fogással rendet vág, problémát megfogalmazva, a nem-tudás után ered, és új tudást mutat föl. Netnyelvek, digilektusok, netszótár a munka jutalma. Újfajta kommunikáció született, ami újmódi magatartásokat igényel. Változik a szín. Nyílik a tanterem ajtaja: projektmódszerekkel dolgozik tanár és diák. Elszánt, ambiciózus tanárok digitális tananyagot „bonyolítanak”, együttműködve, számítva a tanulók E-felkészültségére. Nem csalódnak. „Okos feleletek” közös alkotásokban öltenek testet. Megnyílnak a tanulók, „van hozzáférésük”, teret és alkalmat kaptak „középfokon”, de emelt szinten. A tanár, ezúttal mint előadó-szereplő bizonyítja rendszerező-feldolgozó képességét. Minden világos.

A közönség egészen felbátorodik, szinte belebódul: akkor hát le a kényszerzubbonnyal! Erről teljesen meggyőzi a hallgatóságot egy újabb szereplő, aki, az addig ismertetett világpontokat, mint témákat érintve, összekötve, szintézist teremt az egész és a rész között, integratív vonalat húzva a nagyvilágtól a kis tanteremig. Szavait gyakorlati és elméleti tapasztalatai, tankönyvei hitelesítik. Gutenberg megtette a magáét, ideje körülnézni Eldorádóban, ha meg akarjuk menteni a nyelveket, az irodalmat, a szavak közötti csendet.

A digitalizációs előadásnak több üzenete van. Mindjárt elsőnek: féleleműzőnek ott a tudomány. Ahelyett, hogy össze-vissza csapkodnánk a madarakat hessegetve, vagy klikkelnénk borzalmakat kreálva magunknak (és ami még rosszabb: az egészről felkészületlenül kommunikálnánk, a digitalizáció tanulmányozása helyett inkább a „tilitolizációt” gerjesztenénk), kutatással, méréssel keressünk bizonyosságot. Mert csakis ezek után és ezek nyomán jöhetnek a „digitanok”, az elméletalkotás, a tantervírás. Újraértelmeződnek a fogalmak, új köntösben jelennek meg, így „árnyaltabban” lehet közelíteni, magyarázni azokat, mint „szabadság”, „demokrácia”, amelyek szintúgy rászorulnak a körüljárásra. Aztán: az értelmezésre kaphatók a diákok, vágynak rá. Hálásak, ha kíváncsiak a véleményükre, a kifejezési módokat kell megtalálnia tanárnak. Ahogy egy fiatal tanárnő mondta: nem igaz, hogy a fiatalok nem érdeklődőek, nem igaz, hogy nem lehet velük mit kezdeni. Jó közelítés. De figyelmeztetett a digitális formák, eszközök, módok arányos adagolására, a mértékre. És megtoldotta: érezze jól magát a tanár az órán.

Meg vagyunk győzve: a digitális létmód nem távolítja egymástól a korosztályokat, összehoz unokát és nagyszülőt. (Saját tapasztalatból is tudjuk.) Már nem félünk a madaraktól. Megkomponált műsort kaptunk, íve volt, az átgondolt dramaturgia megjelent előttünk: látvány és hang együtt, a kép és a szó harmóniában. A háttérben, támasztékként fölsejlik a „kép és az idő” filozófiája, ahogy Nyíri Kristóf vázolta fel legújabb könyvében. Emberek, idősek, fiatalok mozogtak, nevettek, dolgoztak, alkotóan éltek digitális világukban. Alapos előkészítés, problémaérzékeny koncipiálás, találó, hiteles szerepválogatás – rendezte: Fenyő D. György.

De hol voltak a magyartanárok? A nagyelőadó szétnyíló tágasságában, úgy tűnt, nem voltak kevesen. Ám a működő tanári létszámhoz viszonyítva, már igen. (Még akkor is, ha másik szekció is vonzotta az érdeklődőket.) Noha, mondhatnánk: sem a digitális nemzedéktől, sem a digitalizációtól nem kell félnetek. Van útjelző muníció. Az előadások publikációs formákban is megjelennek: a kötet kiváló ismeretterjesztő, felvilágosító és továbbképző anyag. Élni kell vele, használni az iskolai terepen, a tudományos műhelyekben.

Konklúzió: A program megjelenítésben, összefüggéseiben, elméleti háttéralapozásában kitűnő, innovációs projektté szerveződhet.

Sz. Tóth Gyula

A szekció programja és prezentációi megtalálhatók a rendezvény honlapján.