OFOE Filmklub – Nader és Simin – Egy elválás története

A Budapest Film Zrt és az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete szeretettel várja az érdeklődőket a Felnőtteknek gyerekekről című sorozatának következő vetítésén. Ez alkalommal a Nader és Simin – egy elválás története című, 2011-ben készült iráni filmet nézzük meg.

Időpont: december 3. 17:30
Helyszín: Kino Café, 1137 Szent István krt. 16. 
Jegyár: 700 Ft

Nader és Simin egy középosztálybeli házaspár a mai Teheránban. Simin válni akar a férjétől, mert az nem hajlandó elhagyni az országot és Alzheimer – kóros édesapját. Simin elköltözik, lányuk, a 11 éves Termeh Naderrel és az állandó gondozásra szoruló nagyapával marad. Nader felvesz egy gondozónőt, Razieh-t, aki mély hite miatt először nem akarja elvállalni a munkát, de körülményei mégis rákényszerítik. Egy nap Nader a sötét lakásba tér haza, ahol apja magatehetetlenül fekszik az ágya mellett. Az ügyből per kerekedik, ami fokozatosan bontakozik ki a néző szeme előtt. A szereplők céljai, szándékai állandó változásban vannak, talán még saját maguk előtt is. A tettek mögött feltételrendszerek és motívumok egész sora húzódik meg, aminek felfejtése a vizsgálóbíró feladata. (Forrás: port.hu)

Részletek a kritikákból

A Nader és Simin rendezője a jelenkori iráni film egyik legelismertebb alkotója: Ashgar Farhadi. A filmben élesen ütközik a viszonylag szabadabb életfelfogású, a vallási előírásokat csak lazán betartó középosztálybéli miliő a bejárónő által képviselt konzervatív, vallásos szemlélettel. Részlet-gazdag képet kapunk a különböző szintű családi és családon kívüli kapcsolatokról. Farhadi filmjében gondosan ügyel, mit, meddig és milyen mélységben mutathat meg, tudva jól, az iráni iszlám rendszer nem viccel azokkal, akiket ellenségként jelöl meg. A rendszert ekképpen nem kritizálja, csakis emberi problémákról, ezúttal is egy majdnem-bűnügyről beszél …ahogyan az ügy fokozatosan bomlik ki előttünk, ahogyan ezzel összefüggésben folyamatosan változnak a történet szereplőinek motivációi, indokai, és nemcsak előttünk, nézők előtt, de szinte önmaguk előtt, a filmben is, ahogyan egymás után feslenek fel a valóság "héjai"; úgy bontakozik ki a tűpontos, finoman raszteres kép a modern Teherán társadalmának egy jellegzetes rétegéről. (Családi kör Teheránból)

Súlyos kérdések vonzzák a súlyosabbakat, de a feszültség ellenére is különös, konstans nyugalom uralja a vásznat. Talán a fárszi nyelv teszi, hogy a hangos szó is olyan hangtalan. A fájdalom az arcokon ül, de nem a torkokból szakad fel. Pedig az apró mozaikok lassan csordultig töltik a poharat, ami némán tűr, néha megremeg.

A tizenegy éves Termeh (Sarina Farhadi) még nem döntött. Pedig neki is döntenie kell. Eleinte gyermeki őszinteséggel száll szembe mindennel, amit nem ért, vagy nem akar megérteni. Ám az ő igazi problémája az, hogy észreveszi a félelmet. Azt, ami ott ül minden tárgyalóteremben, minden lépcsőházban, sőt, még a fürdőkád mellett is. A kislányból eltűnik a racionalitás,és egyszersmind előtűnnek az érzelmek: ütős és feszített 120 percet adnak. (Medve, nyúl)

Farhadi bizonyos szempontból Nader és Simin kislányát, a tizenegy éves Termehet teszi meg a film főszereplőjévé: rajta keresztül modellezi a (nemcsak) gyermeki, naiv egyszerűség-eszmény összeomlását. Szép jelenet, amikor Termeh először szembesül azzal, hogy néha az igazmondásnál erkölcsileg elfogadhatóbb a hazugság: miután – felismerve, hogy a kimondott mondatok között taktikus válogatásra van szükség – a bíróságon apja érdekében nem az igazat mondja a bírónak, elsírja magát. A legszebb a film utolsó jelenete: Termeh a válóper végén a bíró kérdésére válaszolva fel kell, hogy fedje a döntését: melyik szülővel akar maradni? A két szülő a folyosón várja a döntést, de a lány csak nem lép elő a teremből – aztán megindul a stáblista, és elsötétül a kép. Mert a Nader és Simin csupa olyan kérdést vet fel, amelyre nincs egyértelmű – vagy talán semmilyen – válasz, és amelyeket ennek ellenére mégis muszáj valahogy megválaszolni. Nem csoda, hogy hihetetlenül hosszúnak tűnik a várakozás a gyerek döntésére: a kislány ezzel végérvényesen elhagyja a gyerekkort, ahol a jó jó, a rossz rossz, és ahol az erkölcsök és tanítások mindig iránymutatással szolgálnak, és belép abba a világba, ahol magára utaltan percenként kell az életéről döntenie.

A Nader és Simin okos, elegáns, profi, hatásos, izgalmas és megindító film – két óra után olyan érzéssel állunk fel, mintha Thomas Mann legjobb követőjének vaskos kötetét olvastuk volna ki. (Ön dönt)

A Nader és Simin még a nemzetközi trendbe is belesimul, mivel az utóbbi időben több stúdió- és független film is készült, amely a családok szétesését állította középpontba, keserédes – (Őrült, dilis, szerelem., A gyerekek jól vannak), húsba vágóan realista – (Blue Valentine, Winter’s Bone), vagy bizarrul szívmelengető (The Beaver – A hódkóros) formában. Mintha a személyes párkapcsolati válságok vizsgálatával is a gazdasági válságra rezonálna Hollywood, de nyilván egy teheráni középosztálybeli családról szóló filmnél sokkal komplexebb a helyzet.

Ne szépítsük: a Nader és Simin kifacsarja az embert, mégis gyönyörű film a maga módján, a színészi alakítások pedig letaglózóak. A Berlinalén rendhagyó módon nem is csak a két főszereplőt díjazták, hanem a komplett színészgárdát, mivel ennek a darabnak rengeteg egyenrangú hőse van – a kisgyerekek, a felnőttek és az öreg… mindenki hatalmasat alakít, figuráik komplexek, mégis olyanok, mintha a szomszédunkban laknának. A morális térkép nagyon összetett, mindenkinek van vaj a fején, mégsincs köztük bűnös, hogy a Megáll az idő szlogenjét vegyük kölcsön: „Mindenkinek igaza van. Még a szar is le van szarva.”(Mindenkinek igaza van)