Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2005. július 31. vasárnap, 23:59

Ady András

Egy elmérgesedett konfliktus

Nem dolgozom az oktatásügyben, így nem számolhatok be olyan konfliktusos esetről, mellyel mint tanár kellett szembenéznem, megküzdenem. Beszámolómban arról lesz inkább szó, miként duzzadhat egy rosszul kezelt, pontosabban kezeletlen problémahelyzet fokozatosan olyan méretűvé, hogy az érintett felek egyike mind a mai napig érzi utóhatásait.

Nem lezárt, megoldott konfliktusról írok, hanem olyanról, mely a késői felismerés és a még későbbi, helytelenül kiválasztott meg-, illetve feloldási próbálkozások miatt túlságosan elhúzódott és veszélyessé vált számomra, ugyanis rólam lesz szó. Kölcsönösen félreértett, hibás következtetésekkel, sztereotípiákkal ellehetetlenített, éppen ezért kontrollálhatatlan helyzetről számolok be, olyan problémákról, melyek végül krízissé nőtték ki magukat.

Nem állítanám, hogy példás magaviseletű tanuló lettem volna, mindig is akadtak konfliktusaim mind a tanáraimmal, mind pedig az osztály- és iskolatársaimmal. A negyedik osztály elvégzése után az akkori tanítónőm a majdani osztályfőnöknőmnek írt jelentésében-jellemzésében „megkülönböztető figyelmet, néha speciális fegyelmezési eljárásokat igénylő, problémás gyerek”-ként tüntetett fel. A leírás évekkel később a tudomásomra jutott, s a „problémás gyerek” valóban hozzáidomult a megbélyegzéshez. A történethez tartozik kiskoromban diagnosztizált hiperaktivitásom is. Mozgékony, izgága gyermek voltam, akit képtelenség volt ötven perc nyugalomra, figyelmi és akarati erőfeszítésre rávenni.

Az órákon való részvétel számomra kínszenvedés volt, ösztönösen kiválasztottam néhány tantárgyat, amelyet szívesen és könnyen tanultam, a többi témát vagy teljesen hanyagoltam, vagy csak a legszükségesebb minimális teljesítményt nyújtottam. A kedvencként elkönyvelt tantárgyak esetében a kiválasztás kritériuma a sikerélmény volt. Voltak tehát kiemelkedő teljesítményeim, de voltak (túlsúlyban) igencsak szerény eredményeim is. Tanítónőmnek is el kellett könyvelnie örökösen nyugtalan, szétszórt, szerényen tanulgató, annál többet „szórakozó” kisdiákként. Így váltam tehát problémás gyerekké, s a pejoratív címkének voltak igencsak negatív következményei is. A nehezen kezelhető diák egyre bonyolultabb fegyelmezési, fenyítési technikák bevetését igényelte, s ezeknek a büntető eljárásoknak az alkalmazásával arányosan a „rossz diák” ellenállása is nőtt.

Dacossá váltam. Megtanultam közben ügyesen lavírozni, figyelmet kijátszani. Amikor már az osztályközösség előtt való megszégyenítés is megtörtént, rájöttem a „partizán harcmodor” ízére: az osztály hivatalos bohóca, a tanítói tekintély rendszeres gyengítője lettem.

Ötödik osztályban megváltoztak a követelmények. Minden komolyabb, szigorúbb lett. Az osztályfőnöki fellépés is. A tanítónő stigmájával a homlokomon szinte semmi esélyem sem volt pozitív, bizalomteljes kapcsolatot kialakítani az osztályfőnökkel, „tiszta lappal” indítani. Pedig próbáltam. Elég hosszú ideig. Nem sok reménnyel.

Nem tudhattam, hogy az új osztályfőnöknő tekintélyelvűsége szinte határtalan, ezért a legkisebb fegyelmezetlenséget is személye elleni vétségként kezelte. Nem tudott és nem is akart erről a merev látásmódról lemondani, ez a szemléletmód viszont meggátolta őt abban, hogy a rábízott osztályban a diákok bizalmasa, megértője legyen. Összetűzéseink az első pillanattól kezdve az osztály előtt, „nyílt színen” zajlottak, s én hirtelen alapjaiban megváltozott légkörben találtam magam. Míg a régi tanító néni inkább szemet hunyt rendetlenkedéseim felett, az új osztályfőnök azonnal és maximális szigorral torolt meg minden kisiklást, az általa kialakított és megkövetelt fegyelmi szabályoktól való eltérést.

Egy alkalommal, szünetben véletlenül befociztam egy osztály ablakát. Annak ellenére, hogy magának az igazgatónak és a karbantartónak jelentettem, hogy mi történt, egy jóakaróm sietve beárult az osztályfőnöknek, még mielőtt én magam személyesen beszélni tudtam volna vele. Konkrét okot szolgáltattam végre, hogy bosszút álljon. Kiállított az osztály elé és részletesen kifejtette, hogy szerinte huligán vagyok, aki éppen ilyesfajta indíttatásaim miatt soha semmire sem fogom vinni az életben. Megígérte, hogy a magamfajtáknak kijáró bánásmódban fogok részesülni, és újabb rendetlenkedések esetén lemond a nevelésemről, és hozzáfog az „idomításomhoz”. Befejezésképpen gyűrűs kezével barackot adott a fejemre, amitől fejbőrömön kiserkent a vér.

Anyám tudomást szerzett a dologról, és felment az iskolába. Az osztályfőnök és közte kialakult veszekedésből csak a kölcsönös fenyegetőzések voltak kivehetőek. Ekkor értesült a tanárnő arról, hogy korábban huzamos ideig foglalkoztak velem pszichológusok a hiperaktivitásom miatt. Az a tény, hogy orvos anyám elmondta neki, hogy a diagnózis milyen tüneteket takar, nem változtatott eredeti álláspontján. Az akkori szülői kirohanás csak rontott a helyzetemen. Az osztályfőnököm és a tanáraim egy része egyre nyilvánvalóbban „pikkeltek” rám. A bizalmatlan légkörben aztán egyre rosszabbul viselkedtem, rendre megbüntettek, válaszként dacoltam az autoritással, ezt megtorolták… így tovább. Kész állóháború alakult ki.

Nem minden tanár szemében voltam azonban ilyen menthetetlen. Kedvenc tantárgyaimat és az azokat tanító tanáraimat imádtam, teljesítményeim ezeken a területeken kiemelkedők voltak. Versenyek, olimpiászok, sikerélmények követték egymást, és ezekkel természetesen együtt jártak „hivatalos” elismerések is. Így oszlott meg a tanári kar engem illető véleménye: fenegyerek versus tehetséges tanuló.

Az osztály szemében valódi hőse voltam az – amúgy ténylegesen eltúlzott – osztályfőnöki szigor elleni harcnak. El kell azonban mondani, hogy éppen olyan örömmel fogadták azt is, ha engem büntettek, mint azt, amikor nekem sikerült borsot törni az osztályfőnök orra alá. Ez a kétes értékű hírnév még imponált is nekem.

Ennek ellenére voltak pillanatok, mikor őszintén igyekeztem fékezni magam, mert kezdtem belátni, hogy kettőnk harca egyre inkább eldurvul. Ilyenkor tisztán láttam annak a reménytelenségét, hogy dacommal valamilyen pozitív változást idézzek elő kettőnk kapcsolatában. Ilyen alkalmakkor igyekeztem másként viselkedni, bizalommal fordulni – tanácsért, útmutatásért – az osztályfőnökhöz.

Többször indítványoztam, hogy beszélgessünk nyíltan a problémáinkról, és félretéve a nyilvánvaló kölcsönös ellenszenvet, próbáljunk kompromisszumra jutni. Legalább valamiféle közös megegyezésen alapuló tűzszünetet szerettem volna elérni.
Ilyenkor igyekeztem a legjobb eredményeket kisajtolni magamból és várakozásainak megfelelően teljesíteni az általa leadott tantárgyból (magyar nyelv és irodalom) remélve, hogy ezzel jobb belátásra bírom. Olimpiászra mentem, versenyekre. Elég jó helyezéseket értem el, dicséreteket kaptam. Ideig-óráig sikerült némi elismerést kicsiholnom belőle… Aztán elég volt egyetlenegy büntetés, és kezdődött minden elölről.

Az osztályfőnökömről azért nem mondható el, hogy – bár hite szerint problémákat csak kemény fellépéssel lehet megelőzni – ne próbálkozott volna a közeledéssel, békekötéssel. Néhányat megemlítek az általa alkalmazott konfliktusmegelőző, –elkerülő stratégiák közül:

  • Négyszemközti beszélgetések, melyek során arról igyekezett meggyőzni, hogy ténylegesen olyan hibákat követek el (pl. óra alatti fegyelmezetlenség), melyek megzavarják mind a kettőnk közötti kapcsolatot, mind az osztály tanulási ritmusát.
  • Osztályközösség előtti megbeszélések, melyekre rendszerint osztályfőnöki órákon került sor. Ilyenkor kiállítottak vagy felállítottak a padban, és kikérték osztálytársaim véleményét az éppen adott ügyemmel kapcsolatban. Szinte tárgyalás jellegű folyamat volt. Védhettem magam, miután végighallgattam a felszólalókat. Ezt az eljárást tartottam a leginkább megalázónak. Gyökeres ellentéte volt azon törekvésemnek, hogy kettesben (face to face) tárgyaljuk át bajainkat. Ugyanakkor ez a „debate” jellegű módszer hozzásegített ahhoz, hogy a későbbiekben képes legyek hallgatóság előtt érvelni igazam, vagy az általam képviselt ügy mellett.
  • Családlátogatások, melyek során az osztályfőnöknő szüleim tudomására hozta egy-egy csínytevésem, és kérte büntetésem családi körülmények között való alkalmazását is.
  • Meghívott szülői értekezletre is olyankor, mikor verekedéseim miatt a sértett fél szüleit már csak nagyon nehezen tudta megnyugtatni. Ilyenkor szüleim és a sérelmezett is jelen voltak, és az osztályban folytatott nyilvános megbeszélésekhez hasonló helyzet alakult ki. A beszélgetés általában a gyerekeiket védő szülők veszekedésébe torkollott. Az igazi célt, hogy tisztázzák az incidens körülményeit, okait, végkifejletét, és levonják az előbbre vivő tanulságokat, nem lehetett elérni.

Hetedik és nyolcadik osztályban kerültek igazán előtérbe a pubertással kapcsolatos nehézségek. Sorozatban következtek be olyan események, melyek között nem volt nehéz kapcsolatot találni. Hetedik osztály végén sorozatos verekedésekbe bonyolódtam, elkezdődött a „bandázó” korszak. Problémáim eleinte csak az iskolán kívüli életvitelemre voltak jellemzőek, később aztán begyűrűztek az iskolába is. Ekkor már azonban az iskolai „hatóságoknak” is közük lett az ügyhöz.

A hetedik osztályban elkezdődött „lecsúszás”, mely nyolcadik osztályban tetőzött. 1989-ben figyelmeztettek először (szóban, majd később írásban is) sorozatos fegyelmi kihágásaim miatt. Az eljárások lavináját maga az osztályfőnök indította el. Úgy találta helyesnek, hogy ha szélesebb fórum elé tárja ügyemet, a probléma kezelését a továbbiakban nem korlátozza az osztály előtti, illetve négyszemközti megbeszélésekre.

A problémák valóban egyre bonyolultabbak voltak, hiszen szinte hetente törtem be ablakot vagy rongáltam meg ajtót, nem is szólva az osztályban, az iskolaudvaron történő verekedésekről. Társaimmal ezeken kívül is számtalan csínytevésben vettünk részt, illetve kezdeményeztünk ilyeneket az iskolában.

Fegyelmi bizottsági ülések, felszólítások, fenyítések következtek. Majd megszületett egy határozat, melyben két hétre kitiltottak az iskolából éppen a dolgozatírások periódusa alatt. Az iskolából való végleges kiutasításra csak azért nem került sor, mert akkoriban a Ceausescu doktrínának megfelelően íratlan szabály volt, hogy nem buktatnak, és nem rúgnak ki diákokat. A dolgozatokat tehát később kellett megírnom, mialatt zajlott körülöttem a tanítás.

1989. Az első évharmad végén – akkor még harmadokra osztották az iskolai évet – decemberben kirobbant a forradalom. Ekkor más prioritások merültek fel, a velem kapcsolatos fegyelmi szankciók háttérbe szorultak. Szerencsémre, hiszen ha a folyamat továbbhalad, nem tudom, hogyan sikerült volna eljutnom a záróbizonyítvány megszerzéséig. Az igazgatóság feltett szándéka volt, hogy példát statuál velem, s egyszer és mindenkorra elrettent mindenkit a hasonló viselkedéstől. Az én figyelmemet is lekötötték a történelmi léptékű fejlemények, egyre jobban érdekeltek az országban történő események. Egyfajta kezdetleges diáktanács alakult, amelyben végzősként úgy éreztem, részt kell, hogy vegyek. Sikerült is bekerülnöm. Akkoriban volt tennivalónk, s ha éppen ihlethiányban szenvedtünk, a zajló politikai élet szolgáltatott ötleteket. Sztrájkokat, felvonulásokat, összejöveteleket és nyilvános tiltakozásokat szerveztünk. Közös szavazással, aláírásgyűjtéssel járultunk hozzá, hogy leváltsák a régi igazgatóságot, vezetőséget.

Az osztályfőnök attitűdje is megváltozott. Nem oldódott fel a köztünk lévő feszültség, de részemről nem szolgáltattam több okot a támadásra, ő meg nem kereste mindenáron a megtorlást. A látszólag normalizálódó kapcsolatokra magyarázattal szolgálhat az, hogy a tanügyi személyzet állományában is változások következtek be. Voltak elbocsátott, áthelyezett tanárok. Osztályfőnököm pozíciójának, valamint katedrája sorsának konszolidálásával volt elfoglalva. Engem lefoglalt a diáktanácsi tevékenység – mely kielégítette tettvágyamat, lekötötte energiámat –, valamint a líceumi felvételire való készülés.

Az újonnan megválasztott igazgatóság, az intézmény – legalábbis részleges – átszervezésével, különböző belső reformokkal volt elfoglalva. Ebben a forgatagban az én ügyem aktualitását vesztette, feledésbe merült, lekerült tehát a terítékről.

1990-ben abszolváltam, és sikeresen felvételiztem az akkor frissen „profilt” váltott (előzőleg reál beállítottságú) Márton Áron elméleti líceum filológia–idegennyelv szakára.

A mostani ismereteim birtokában állítom, hogy jobbára nem léteznek megoldhatatlan konfliktusok, csak hibás megoldási stratégiák vagy a konfliktusban implikálódott felek érdektelensége, esetleg rosszakarata. Ilyenkor a probléma megoldása vagy sikertelen, vagy halasztott, esetleg végleg elmarad. A megoldás halasztása szintén negatív konnotációjú, hiszen ilyenkor az eredeti problémának van ideje kifejlődni, változni, bonyolódni, így megoldása egyre növekvő erőfeszítést fog igényelni. Az elmaradt konfliktusmegoldások esetében túl sok elvarratlan szál maradhat, s ennek következtében egyik fél sem érzi biztonságban magát. Hiszen semmi sem lezárt, feldolgozott, sok minden függőben marad.

Visszatekintve tisztán látom, hogy a fentiekben leírt esetben – az én esetemben – a szinte bekövetkező, számomra katasztrofális végkifejlet tulajdonképpen a résztvevő felek sorozatos hibáiból ered.

  • Hibáztam, mikor nem tudván uralkodni izgágaságomon zavartam az órákat.
  • Hibáztak ők is, mikor nem véve figyelembe konkrét diagnózisom, egyszerűen rosszalkodásként könyvelték el nyugtalan viselkedésem.
  • Hibáztam, mikor a fenyítéseket nem próbáltam elkerülni, vagy jóvátenni, sőt provokációnak, veszélyes-izgalmas, folytathatónak és folytatandó játéknak fogtam fel őket.
  • Hibáztak a tanáraim, amikor más pedagógusok véleménye alapján, kritikai felülvizsgálat nélkül tovább örökítettek, illetve átvettek címkézéseket, és ezek alapján ítéltek meg engem az okok elmélyült feltárása, a miértek megválaszolása nélkül.
  • Hibát követtem el, mikor a már kialakult konfliktust, nem próbáltam azonnal és minden rendelkezésemre álló eszközzel oldani-feloldani. Az én rovásomra írható az a diadalérzet is, melyet akkor éreztem, mikor az autoritással dacolhattam, harcolhattam.
  • Az viszont megint csak a tanáraim hibája, hogy nem vették észre azokat a próbálkozásokat, melyeket a megoldás érdekében tettem. Kapcsolatunk normalizálására tett kísérleteimet vagy félre értették, vagy elégtelennek ítélték.
  • Nagy hiba volt a konfliktus kiterjesztése a felsőbb fórumok elé (igazgatósági tanács, fegyelmi komisszió, szülői kollektíva), hiszen a következményeket előre borítékolni lehetett. A problémát eltúlozták, túlreagálták, olykor eltussolták, de meg nem oldották. Minél magasabb szinten foglalkoznak egy konfliktussal, az annál inkább elszemélytelenedik.

A bűnök nyilvános számonkérése, „tárgyalás”, vagyis a megszégyenítés, igencsak rossz lépés volt. A kipellengérezés kétélű fegyver, hiszen a megszégyenített kétféleképpen reagálhat ilyenkor. Előfordulhat, hogy megtörik, feladja álláspontját, s megtapasztalja, hogy veszélyes kiállni a saját meggyőződés mellett. De az is lehetséges, hogy az érintett renitensen, dacosan – csak azért is – reagál: provokálásra provokálással felel, szinte kötelességének érzi, hogy ellenálljon. Partizán legyen és szabotáljon. Velem például ez történt.

Konfliktusom, azaz konfliktussorozatom osztályfőnökömmel és az igazgatósággal végül is nem nyert megoldást, csak úgymond befulladt. Hiszem, hogy a felek közös megelégedésére lehetett volna megoldani problémáinkat, lehetett volna találni olyan kompromisszumokat, melyek meghozták volna a várt eredményeket. Nem így történt. Most is vannak feldolgozatlan, tisztázatlan élményeim, érzelmeim ezzel az időszakkal és ezekkel az emberekkel kapcsolatban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.09.29.
\"Mindenki felkészült\" - mi vár a diákokra és a tanárokra október 1-től?
Nem csak a diákoknak, hanem a tanároknak is kötelező a lázmérés az iskolába való belépéskor. Így nem először merül fel a kérdés: \"ki fogja reggel a közel 500, de máshol akár 1500...
(Forrás: eduline)
--
2020.09.29.
Harmincperces koronavírusteszttel szűrik az iskolásokat Bécsben
Új koronavírus-gyorstesztet fejlesztett ki a bécsi Donaustadt Klinika (Klinik Donaustadt), ami már 30 perc alatt kimutatja a fertőzést – közölték a módszert kidolgozó illetékesek. Az Armin...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.27.
Rétvári Bence a magyar oktatáspolitikáról dicsekedett, csak pár dolgot elfelejtett megemlíteni
Rétvári egy fontos dolgot elmulasztott megemlíteni: Magyarországon még így is igen keveset költ az állam az oktatásra. Ugyanebből az anyagból kiderül például, hogy az egy tanuló teljes (á...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.26.
MIT TEHETSZ, HA A MUNKAHELYED NEM BIZTONSÁGOS?
Sajnos a kormány és a felelős minisztérium magukra hagyta a munkavállalóit. Csak abban bízhatunk, hogy a nagy focimeccs végeztével talán hajlandóak lesznek szembe nézni a valósággal, és...
(Forrás: Ne dolgozz ingyen!)
--
2020.09.26.
Vajda Zsuzsanna: Az erő kultusza: gumibotos rendfenntartók az iskolában
Más országokban, ahol alacsonyabb a büntethetőségi korhatár (például Svájcban vagy Hollandiában) megfelelő infrastruktúra, a gyerekek és fiatalok korrekciós nevelését szolgáló intézetek...
(Forrás: mérce)
--
2020.09.26.
Ami az iskolákban történik, sokkal inkább emberkísérlet, mint a szuperkupadöntő
Mivel nem jelent meg egységes, minden iskolára kötelező előírás, zavaros helyzet alakult ki az oktatási intézményekben. Mindezt Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke egy...
(Forrás: 24.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep