Holokauszt emlékműsor 2013 áprilisában a mezőtúri Teleki Blanka Gimnáziumban ¹

Előzmények. Az iskolai történelmi megemlékezések általános kérdései, iskolánk gyakorlata

Az évfordulókhoz köthető iskolai műsorok sok fejtörést okozhatnak a felkészítő tanároknak. A megemlékezés módszertana alig szerepel a pedagógusképzésben, így aztán emlékeinkhez fordulunk, ha ránk kerül a sor: ünneplőbe öltözött gyerekek mappából olvassák föl a tizenkét pontot, Nagy Imre beszédét, a Nemzeti dalt, a Mennyből az angyalt.

Márpedig a megemlékezésekre nagy szükség van: a kiemelt pillanatok jelentősek lehetnek az identitás erősítésében, a közösségért való felelősség növelésében, a közügyek iránti érdeklődés felkeltésében.

Ha valaki komolyan veszi a lehetőséget, néhány kérdést föl kell tennie magának:

Mi a célunk a műsorral? Ismeretátadás? Vagy inkább az érzelmekre hatni, ünnepélyességet előidézni? A színházi formában az a jó, hogy komplex megközelítés, egyszerre hat az értelemre és az érzelemre is, de az arányokat nagyon tudatosan kell tervezni.

Mit mutassunk meg? Milyen nézőpontot válasszunk? A drámában ismert a kerettávolság fogalma. A történetnek nem mindig a középpontját érdemes megmutatni. Mondjuk nem a rádió ostrománál levő fiút, hanem az otthon aggódó szüleit. Vagy nem október 23-át játsszuk, hanem 58-at, a kivégzések idejét.

Tudunk-e elegánsan utalni a mára? Egy igazi mű mindig az olvasó, néző koráról, életkérdéseiről szól. A direkt aktualizálás szörnyű is lehet. Tilos például napi pártpolitikai kérdéseket diákokkal egy megemlékezés ürügyén tárgyalni. De kellenek olyan pontok, amelyek személyesen megszólítják a közönséget, amelyek értékrendbeli állásfoglalást adnak.

Hogyan tudjuk mozgósítani a szereplő diákokat? Hogyan tudjuk elérni, hogy közük legyen az egészhez?

Iskolánkban néhányan elkezdtük a „kötelező” műsorok izgalmasabb formáit kitalálni. Az első újszerű műsorom a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjára készült. A gulágok világát dolgoztuk fel. Akkor nem tudtam eldönteni igazából, mit akarok: erősen keveredtek benne az ismeretterjesztő, történelemóraszerű és a színházi elemek. A hatás azért lehetett mégis erős, mert ez a téma is, forma is teljesen új volt a közönség nagy részének. Az október huszonharmadikai előadásunk már egységesebb, kiforrottabb lett. (Ennek sikerét az is mutatja, hogy az ország más táján is előadták a videomegosztón látható felvétel alapján… És erdélyi tanárok továbbképzésén beszélhettem az ünnepi műsorok dramaturgiájáról.)

Logikusan következett, hogy a holokauszt témáját is fel kell dolgoznunk. Erre készülve részt vehettem a Jad Vasem intézet továbbképzésén, amely nagyon sok új ismeretet is adott, és megerősített abban, hogy az iskolában a személyes, „átlagemberi” történeteket kell megjeleníteni. Ahogy ők mondták: a sokkoló számadatok, sokkoló filmbejátszások már az ottani iskolásokat is hidegen hagyták. A személyes sorsok, az élet (és az elpusztított élet) bemutatása viszont megrendítő lehet.

Ezen előzmények után készítettük el színpadi előadásunkat.

A programterv

Meggyőződésem, hogy jó munkát mindenki csak a saját maga által kiküszködött forgatókönyvből végezhet, nem is írom le részletesen, hasznos ötleteket inkább az adhat, hogy mire figyeltünk az előadás megtervezésekor.

Nézőpont: Az előadást a gyermekek, kamaszok szemszögéből építettük fel.

Források: A Jad Vasem intézetből hoztam egy könyvet a holokauszt gyermek szemtanúinak visszaemlékezéseivel. Ezeket a néhány soros szövegeket dolgoztuk fel az előadás nagy részében. Felhasználtuk még annak a Jeruzsálemben élő idős hölgynek a visszaemlékezéseit, akivel a továbbképzésen találkoztunk. Egy-egy mondatát emeltük ki, pl.: „egyszer csak Szalai néni nem adott virágot” (azaz előtte még adott…), vagy „október hatodikán nem mondhattam verset, pedig Petőfi volt a mindenem”. És elhangzik Sempruntól a zsidó gyerekek halálát leíró rész is. Tény, hogy a szövegek egy része nem Magyarországgal kapcsolatos, de semmivel sem kisebbíti a mi áldozataink emlékét az egy-két német, litván, lengyel vonatkozású mondat.

Fókuszálás: Elsősorban a folyamatot szerettük volna megmutatni a békességtől a gyűlölködésen majd a transzportáláson át a szelekcióig, a gyerekek kivégzéséig. A folyamatban megjelennek az áldozatok és a hol félrenéző, hol a saját gyávaságukat szégyellő, hol a boldogan közreműködő kortársak is.

Módszer: Húsz-harminc másodperces mikrojelenetekből építkeztünk. Éltünk az ismétlésben levő variáció módszerével: Szalai néni először ad virágot, másodszorra nem. A lány először átül a zsidók padjára ülő fiú mellé, másodszorra nem. A szülők először nem engedik játszani a gyereket az iskolában kapott szörnyű társasjátékkal, másodszorra már igen. Ahogy halad az idő, egyre inkább szövegek, szövegtöredékek veszik át a helyet.

Kapcsolódás a mához: Néhány kicsi jelenetet betettünk az elejére (és a végére) a mi korunkból is, kerülve az antiszemitizmus – nem antiszemitizmus dimenziót, inkább a bennünk levő hajlamokra összpontosítottunk. Így került bele a gyerekek életéből az alsóbb évesek „csicskáztatása”, az A és B osztályosok agresszív szurkolása, saját élményeimből az, amikor a szülőkből álló zsűri azzal a mondattal szavazta le a legjobb táncost, hogy „nem látod, hogy cigány?” (Természetesen a műsorban a „nem látod, hogy ki ő?” mondat hangzik el, még ha gyengébb is lett a jelenet, de semmiképpen sem szerettem volna ezt a csatornát is megnyitni.) És a legvégén nem volt szívem kihagyni azt a beszélgetést, amelyben a repülőtéren volt részem közvetlenül a megérkezés után.

Felépítés, kohézió: Egy műalkotás alapja a szerkezet, az, hogy a végére egységgé álljon össze. (Mindig izgalmas számomra, ha az előadásnak van olyan pontja, ahol visszamenőlegesen nyernek értelmet az eddigi, különálló, összevisszaságnak tűnő elemek.) A szilárd szerkezetet több elemmel igyekeztem megoldani. Az egyes részeket például egy visszatérő, különös kép választja el: négy gyerek áll be mindig ugyanabba a testtartásba, úgy mondja el a fejezet bevezető mondatait, először még a békés életről, aztán az egyre újabb szörnyűségekről. A motívum jelentése a végén lesz világos: a szelekció közben kivetítünk az Auschwitz-albumból egy képet, amelyből fokozatosan kiemelkedik négy gyerek a közönség által már ismert testtartásban. Erősítik a kohéziót az ismétlések, hogy a kezdő jelenetek visszatérnek a végén, hogy négyszer is előfordul a kicsi variációs jelenetismétlés. Vissza-visszatér Petőfi egyik versének egy-egy versszaka is. Hozzájárul a szerkezet feszességéhez a történelmi rész linearitása és az, hogy az utolsó zenét leszámítva ugyanaz a zene választja el, köti össze az egyes fejezeteket, jeleneteket, egyre rövidebb, egyre töredékesebb formában.

A program leírása

A közönséget egy állókép fogadja: a négy említett gyerek előtt egy kokárdás lány áll. A műsor azzal kezdődik, hogy elmondja a Nemzeti dal első versszakát, majd az anyukájával elteszik a kokárdát jövőre.

Ekkor a képből egyesével kilépnek a szereplők, egy-egy rövid jelenetet improvizálnak mai verbális és viselkedésbeli agresszióval.

A kép visszaáll, kezdődik a történelmi rész, először a békesség mondataival, pl.: „Anyukám megkérdezte, szeretnék-e idén is zongorázni járni. Persze, mondtam, ma már meg is volt az első órám.” Ebben a fejezetben három rövid improvizáció van, az is, amikor Szalai néni boldogan ad virágot, sütit a szomszéd gyerekeknek…

Újabb kép: „Attól a naptól kezdve, hogy Hitler hatalomra került, nem tudtam úgy az iskolába menni, hogy ne éreztem volna a félelmet a gyomromban.” Ebben a részben van a legtöbb improvizációra épített jelenet: a gyerekek nem kapnak virágot, a fiú zavarban van, mert nem ülhet az árjáknak szánt padra, az anyuka arról beszél gyerekének, hogy az emberek olyanok, mint a gombák: vannak köztük halált okozóak… stb. Itt láthatjuk azt, amikor a kislánynak nem engedik, hogy verset mondjon október hatodikán. A letiltott gyerek önkéntelenül is elkezdi mondani: Sehonnai bitang ember… és beletalál a tanítónő lelkébe. Rábíztam: meggyőződéses náci, vagy csak saját magát féltő, de a kislányt szerető tanítónő szeretne lenni? Ő az utóbbit választotta, hál´Istennek.

Képváltás: „Ági azt mondta: örülhetünk, hogy csak az eszközöket vitték el, nem az embereket.” Innentől felgyorsul a tempó, jelenetek helyett kavargás közben elmondott szövegek lesznek. Először még a lakóhelyen. (- Hé, zsidó! Hozd a táskámat! Megtagadtam. Azonnal feltűnt egy SS. „Azt teszed, amit mond!” üvöltötte. „Majd mi megtanítunk tisztességre!”) Aztán gettóba kell költözni. („Megtanultam becsülni a hétköznapi dolgokat. Azokat az apróságokat, amelyeket a szabad életünkben észre sem vettünk: Utazni a buszon vagy villamoson, szabadon sétálni az utcán, a vízparton, fagyit enni.” „A közkonyha dolgozói elmondták, hogy az összes óvodás gyereket felrakták egy teherautóra, és ismeretlen helyre vitték.”) Aztán kezdődik a deportálás. („A deportálás pillanatában meggyőztük magunkat arról, hogy az élet fog várni bennünket ott, ahová a nácik visznek minket. Az élet!”)

A hosszú vonatút után sípolás, kiabálás lökdösődés várja őket: „Férfiak balra! Nők jobbra!”, ekkor jelenik meg a kivetített kép a falon, s amíg el nem halványul, monoton halljuk: jobbra, jobbra, jobbra, jobbra. Ekkor lép ki az a szereplő, aki Semprun szövegét mondja a kegyetlenül kivégzett kisgyerekekről.

Az utolsó mondatot többször is megismétli: „De az úttest ma kihalt az áprilisi napsütésben.” Közben idéződnek fel a mai történetek elemei, ekkor hangzik el az utolsó Petőfi-idézet, és egy-egy szereplő beáll a kezdő képbe. Ebbe a képbe lép be a két repülőtéri ember, egyikük kicsinyítené holokauszt áldozatainak számát. Párbeszédük végén szólal meg a záró zene, közben a szereplők némajátékban fejezik be a darabot.

A mezőtúri két előadásra meghívtam egy drámatanár kollégámat, akit kisgyerekként Sztehlo Gábor mentett meg. A mi megemlékezésünk után ő beszélt fél órát. Ami érdekes volt, hogy ugyan nem ismerte az előadásunkat korábban, ugyanazok a motívumok szerepeltek nála is, amelyeket mi is fontosnak tartottunk.

A program körülményeinek tervezése

Az előadást Mezőtúron kétszer tartottuk meg az egykori zsinagógában. Társszervezőként felkértem a városi önkormányzatot és a helyi közösségi házat. A helyi és a megyei sajtót értesítettem, a helyi televízió és a helyi újság tudósított is az eseményről. Számtalan meghívót küldtem helyi és távolabbi iskolákba, magánszemélyeknek. (A meghívóra annak a kislánynak a képét tettem, akit a magyarországi emlékeket összegyűjtő izraeli múzeumban láttam.)

Az előadás előkészítése

2012 októberében az osztályom még nem tudta, hogy mire készülünk, de csupa olyan improvizációs témát adtam fel drámaórán, amely előkészítette a munkát (valakit lehagynak, valaki körül megfagy a levegő, valaki azt hiszi, hogy vele biztosan nem történhetnek meg szörnyűségek, valaki fél, valaki nem akarja észrevenni a másik baját stb.)

Második lépésként, amikor már elmondtam a tervet, ismerkedtünk a korral. Kértem családi emlékeket, történeteket: ez bizony nem járt sikerrel, talán egyetlen gyerek hozott egy nagyon foszlányos történetecskét. A történelem szakos kollégától sok segítséget kaptam: bár a tizedikes anyagban nem szerepel, ő több órán is foglalkozott a témával. Filmeket néztünk, a gyerekek által ajánlott játékfilmtől kezdve a Jeruzsálemből hozott Legyen emléked szeretetté! című nagyon szép, pont egy tanórára való dokumentumfilmig. Végignéztük a mezőtúri áldozatok nevét, voltunk a Páva utcai kiállításon.

A próbák következtek. Akkor lehet igazán elérni valamit, ha a gyerekek nemcsak a tanári akarat végrehajtói, hanem hozzá is tehetnek valamit. Történelmi műsornál nem könnyű ez. Úgy próbáltuk megoldani, hogy az adott szituációt a lehető legrövidebben adtam meg, és kiscsoportos improvizációkat kellett készíteni rájuk. Például elmondtam, hogy a könyvben az egyik fiú beszél arról, milyen nehéz volt a helyzet a padoknál. Aztán a megoldások közül kiválasztottuk a legjobbat.

Kicsit lassan haladtunk, de az iskolától kaptunk egy teljes napot próbálni az előadás előtti héten, ekkor éreztük először azt, hogy kész lesz.

Az iskolától, kollégáktól sok támogatást kaptunk. Tartalomban főleg a történelem és a dráma szakos kollégáktól, szervezésben, érdeklődésben másoktól is.

Visszajelzések

A legfőbb visszajelzés a hallható mély csend volt előadás alatt, sajnos egyre kevésbé van részünk hasonló csendben…

Általában jó visszhangot kaptunk akár a hivatalos vendégektől, akár a szülőktől, akár a messziről ideutazó barátainktól, akár a tanítványoktól (volt, aki háromszor is végignézte, mert már egy próbánkra is bejött).

A résztvevő diákok igazi visszajelzéseinek nem is a műsorról megfogalmazott véleményüket tartom, hanem azt, amikor néha megszólalnak hónapokkal később: tegnap a tévében láttak a témához kapcsolódva valamit. Azaz nyitottabb szemmel járnak azóta.

És rajtam is változtatott a munka. Gyakran hivatkozom rá más osztályokban is, a jövőbeli terveimet még nem tudom, de remélem, sokáig tudok élni ebből a több hónapos munkából.

A műsor utóélete

Az összeállítást Mezőtúr után Budapesten is előadtuk a Holokauszt Emlékközpontban. A Jad Vasem munkatársa mintaszerűnek nevezte az előadást, azt mondta, meg fogja hívni a kerek évfordulós ünnepségre. Ebben most, egy évvel később nem vagyok biztos, de az biztos, hogy az ott jelen levők közül másnak is megtetszett, így meghívtak bennünket az ausztriai Strasshofba, ahol az egykori tábor előtti megemlékezésen adtuk elő. És hiába a szabad tér, ami nagyon veszélyes lehet egy diákprodukcióra, hiába a jelenetek életszerűségét tönkrevágó mikrofonadogatós forma, a hosszú ünnepség után éppen egy kicsit mozogni, megmozdulni vágyó közönség fokozatosan visszaült a helyére, és nagy figyelemmel, sírással jutalmazta előadásunkat.

A gyulai Erkel Diákünnepeken a témából adódóan versenyen kívül mutattuk be, a zsűri így is sokat foglalkozott vele, és különdíjban részesített bennünket.

Azóta egyszer adtuk elő. Októberben a Határtalanul pályázatával a székelyföldi Szentegyháza középiskolájában töltöttünk egy hetet, bemutatkozó műsorunknak ez a munkánk is része volt.

A legkedvesebb visszajelzések

„Két csatornán volt megrendítő a műsor. Tartalmában is, és abban, hogy mit lehet elérni gyerekekkel!”

„Látszott, hogy a gyerekek nem egyforma tehetségűek, de ebben a műsorban egyáltalán nem számított ez.”

„Tanár úr! Hogyan tudta elérni, hogy ezek a gyerekek ennyire komolyan vegyék ezt a munkát?”

Dolgozni kell továbbra is.

Mezőtúr, 2014. március 3.
Achs Károly
Teleki Blanka Gimnázium, Mezőtúr

¹A magyarországi deportálások hetvenedik évfordulójára több pályázatot is kiírtak a holokauszt iskolai feldolgozásának lehetőségeiről. Az alábbi anyagot az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet felhívására állítottam össze. Az anyag a többi pályázattal együtt olvasható az http://www.ofi.hu/hirek-aktualitasok/holokauszt-emlekev címen.