Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2009. január 28. szerda, 5:59
Címkék:

„Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld”

Szili Edit

Ötvenéves pedagógus vagyok. Amióta az eszemet tudom, pedagógus szerettem volna lenni. (Úgy negyvenhat éve.) Hatodik osztálynak vagyok osztályfőnöke. A háttérből, személyes példával nevelést és a hitelességet nagyon fontosnak tartom. Ebből persze következik az, hogy a szakmai tudás is elengedhetetlen a hitelességhez.

Nálunk otthon a tanárnak nagy presztízse volt

Az ötvenes évek végén születtem, szüleim – akik egyszerű, fizikai dolgozók voltak – negyedik gyermekeként. Igazából mire én felcseperedtem, ők már megfáradt, reményt vesztett emberek voltak. Erről csak egészen röviden annyit, hogy bátyám 1956. október 23-án, Mosonmagyaróváron született. Agyonhallgatták a történteket, mint sok más korábbi eseményt, s ettől kezdve anyámék szinte csak a gyerekeik felnevelését tartották fontosnak.

Igyekeztek odahaza védett környezetet kialakítani nekünk. Apám rengeteg túlórát vállalt, hogy az anyagi biztonságot meg tudja teremteni, édesanyám pedig az érzelmi, szociális biztonságunkról igyekezett gondoskodni. Amíg kicsik voltunk, hajnalonként házmesteri takarítást vállalt, hogy mire mi felébredünk, otthon legyen velünk. Így nem voltam óvódás, napközis, hanem édesanyám mellett nőttem fel. Ő volt az első tanítóm, a logopédusom, a legjobb játszótársam. Visszagondolva, mesébe illően boldog gyerekkorom volt. Alig vártam, hogy én is iskolás lehessek, irigyeltem testvéreimet, hogy ők már iskolába járhatnak. Bánatom enyhítésére édesanyámmal gyakran játszottunk iskolást. Hol ő volt a tanító, én a diák, hol ő volt a diák, s én a tanító.

Hihetetlennek tűnhet, de soha meg sem fordult más pálya a gondolataim között, csak az, hogy tanár leszek. Nálunk otthon a tanárnak nagy presztízse volt. Édesanyám soha nem tűrte, hogy tiszteletlenül beszéljünk a pedagógusainkról. Nem szabadott kétségbe vonni, hogy nekik mindig igazuk van. Ha téved is valamiben, a szándéka mindig jó. Ha valamit nekem pillanatnyilag nehéz is elfogadnom, gondoljam végig a tanító, később tanár szemszögéből is az adott dolgot. Ennek eredményeként már kisiskoláskorom óta „tanárpárti” voltam. Ha valaki megkérdezte, hogy mi leszek, ha nagy leszek, mindig azt válaszoltam, hogy tanár. Ha azt is megkérdezték, hogy milyen szakos, akkor azt válaszoltam, hogy azt még nem tudom.

Ezekből az évekből az egyik legfájóbb „élményem”, hogy hatodikos koromban a matematikatanárom felfigyelt nyiladozó matematikai képességeimre, és invitált, hogy járjak a Kis Matematikusok Baráti Körébe. Heti egy délután, havi 80 Ft. Én – felmérve a család anyagi helyzetét – meg sem mertem ezt kérdezni otthon. Amikor néhány nap múlva tanárom újra megkérdezte, hogy volna-e kedvem járni a szakkörre, azt hazudtam, hogy nem. Inkább a nyelvemet haraptam volna le, mint hogy elmondjam, hogy családom ezt anyagilag nem engedheti meg magának. Ekkor jött a még nagyobb tőrdöfés. „Kár, pedig elintéztem volna, hogy az iskola fizesse a díját.” Azt hiszem, sikerült pókerarccal végighallgatnom, és talán máig sem tudja a tanár, hogy kimondhatatlanul szerettem volna menni, de szegénységünket még annál is kimondhatatlanabbnak éreztem. Máig érzem azt az érzést, ahogy égetett a gondolat, hogy árulónak éreztem volna magamat, ha kibeszélem családunk anyagi helyzetét.

Bizonyára ebből fakad, hogy amikor tanítványaim között észreveszek olyanokat, akik anyagi segítségre szorulnak, nem várom meg, hogy kérniük kelljen. Magam jelzem az ifjúságvédelmi felelősnek, hogy ingyen ebédet vagy kirándulási támogatást kérek valakinek ilyen és ilyen indokok alapján. S ha sikerül megkapni, akkor odamegyek a gyerekhez, és elmondom neki, vagy aláíratva az átvételt szó nélkül odaadom neki a pénzt. Kisgyerekkorom óta úgy gondolom, hogy a segítséget nem alamizsnaként kell adni, nem szabad cserébe a gyerek önérzetét csorbítani.

Egy életre meghatározó volt, amit az osztályfőnökömtől kaptam

Hetedikes koromra alakult ki bennem először, hogy magyart és matematikát szeretnék tanítani. Ezért mentem a híres tatai Eötvös József Gimnázium matematika tagozatára. Itt a matematika–ábrázoló geometria szakos Kálmán Attila lett az osztályfőnököm. Azt hiszem, egy életre meghatározó, amit tőle kaptam. Mind szakmailag, mind osztályfőnökként csak a legnagyobb elismeréssel tudok gondolni rá. Még a „legvadabb kamaszkor” idején is tisztelettel fogadtuk szavait, és hiteles volt számunkra. Rengeteg időt töltött velünk. Havonta legalább egyszer kirándulni, moziba vitt minket, író–olvasó találkozókat szervezett, megismertetett bennünket sok kiváló emberrel.

Nyaranta kéthetes körutat szervezett Szlovákiába, Erdélybe. Mindig volt gondja rá, hogy a lehető legolcsóbb módon oldja meg a szállást, utazást. Ezeket a programokat mindig jó előre megtervezte, lelevelezte és óriási pontossággal beosztotta a napokat. Felejthetetlen utak voltak! Annyi kulturális programot és természetjárást préselt be abba a pár napba, hogy utólag – tanárként – visszagondolva elképesztőnek tűnik, hogyan tudta megszervezni.

Akkor ezt olyan természetesen tudtuk elfogadni. Még azt is, hogy este korán lefeküdjünk, ha másnap hajnalban kellett kelni ahhoz, hogy ne csússzon a program. Ilyenkor kárpótlásul megnéztük a napfelkeltét. Emlékszem, egyszer borzasztó dühösek voltunk rá valamiért egy kirándulás során – az okát már régen elfelejtettem –, és jó félórán át harsányan énekeltünk a buszban egy akkori divatos pol-beat éneket, aminek egyik sora így hangzott: „A mérges kígyót is meg kell, hogy értsed, csak megértő szemszögből kell, hogy megnézzed!”. Hagyta, hogy tomboljunk, úgy tett, mintha nem is hallaná, ami persze képtelenség volt, aztán amikor már kiment a gőz, hátrajött hozzánk és beszélgettünk. Elmondhattuk, hogy mi fájt nekünk, s hogy ő miért döntött úgy az adott helyzetben, ahogy. El tudtuk fogadni. És ezzel az ügy le volt zárva. Utána még szép népdalokat énekeltünk együtt, amivel aztán végleg kisimogatta a tüskéinket. Ezzel – úgy érzem – elismerte, hogy a diáknak is van joga haragudni, dühöngeni, de ő ebbe az indulatoskodásba nem elegyedik bele.

Egy másik alkalommal a biciklitúrán valaki az élbolyban hirtelen lelassított, s vagy nyolcan beleszaladtak és elestek. Én voltam az első, aki egy hirtelen kormányrándítással ki tudtam kerülni a kupacot, és sikerült elmennem mellettük. Izgatottságomban elordítottam magam, hogy „Ki volt az a hülye az elején?”. Ekkor az osztályfőnök zavartan válaszolta a kupac aljáról: „Bocsánat, én voltam, figyelmetlen voltam, lesodródtam az út széléről, és ahogy vissza akartam jönni, elvesztettem az egyensúlyomat. Elnézést kérek.” Én is hebegtem valami bocsánatfélét az előző indulatos kérdésemért, és kész, az ügy le volt zárva. Legfeljebb egy-egy osztálytalálkozón kerül szóba az ügy, nagy derültség közepette.

Úgy tudott köztünk lenni, hogy sosem telepedett ránk, de egyenként ismert bennünket, s mindenkire volt ideje, próbált megérteni minket. Ezek után nem meglepő, hogy a gyerekkori álmom, hogy tanár legyek, megerősödött, s a választott tárgy a matematika lett. A választott életkor pedig a középiskolás korosztály. Bármennyire is ódivatú manapság ilyet mondani: példaképemnek tartottam, s tartom ma is őt, s a módszereiből sokat átvettem.

Osztályfőnökünket, dr. Kálmán Attilát, azóta mi, volt tanítványai felterjesztettük a Rátz Tanár Úr életműdíjra1, és az idén meg is kapta ezt. Ott lehettem a díjátadó ünnepségen, és szívmelengető volt hallani, érezni az ottani légkört. Hiába árad a médiából, a hétköznapi életből a pedagógus presztízsvesztése, értékfosztottsága, ezen az ünnepségen az őszinte elismerés hangjait hallhattuk a hivatásukat szenvedélyesen szerető tanítókról.

„…a jó tanító a tanítványaiban esmértetik meg”

Mivel a matematika szak a magyarral nem volt egyetemi képzésen párosítva akkoriban, s a magyar szaknál félő volt, hogy a kötelező demagógiákat kellene tanítanom (hetvenes évek közepe), a sokkal objektívebb fizikát választottam. Ott csak a könyvek bevezetője volt tele szocialista demagógiával, a belső oldalak ideológiamentesek lehettek.

Az ELTE TTK-n tanultam, harmadévtől fölvettem az ábrázoló geometria szakot is. Az egyetem elvégzése után visszamentem szüleimhez a kisváros gimnáziumába tanítani. Második tanévemtől kezdve osztályfőnök is voltam. Tanári pályám során végig gyerekpárti maradtam. Jelenleg a hatodik osztályban vagyok osztályfőnök. Ők hatosztályos képzés során tizenkét évesen kerülnek hozzánk, és szemünk előtt érnek férfivá és nővé. Sokat változott a világ, az iskola, a gyerekek és jómagam is ezek alatt az évek alatt. De az, hogy olyan hiteles emberekre, akik nem telepszenek rá a diákokra, de jelen vannak a háttérben, és mindig érezhetik a tanítványok, hogy ugyanazon az oldalon állnak, mindig szüksége van a középiskolás korosztálynak. Ha újra kezdeném az életemet, azt hiszem, nem sok dolgot csinálnék másként. Számomra Baranyi Ferenc Esőveréssel című verse jól megfogalmazza a jó osztályfőnöki magatartást:

„Keménységnél nem hangerő a mérce,

nem csak a szúrós szemek vádolók,

legszigorúbb a csöndes hang erélye,

s meleg tekintet a legáthatóbb.

A jóság soknak elviselhetetlen,

elismerni, hogy ember az a másik,

a jégverés csak kárt tehet a kertben,

de az esőtől mag fakad, virág nyit.

S te így növelsz: esőveréssel engem,

kérlelhetetlen, komoly szeretetben.”

Ha ezt érzi tanítványaim nagyobbik fele, akkor nem fáradtam hiába.

A másik meghatározó gondolat, amellyel azonosulni tudok, s amely mértékadó volt számomra, Bod Péter, 18. századi református lelkésztől származik : „A jó tanítómester hol esmerszik meg? A nap az ő sugáriban fényeskedik, a tüz szikráiban láttatik, a rózsa illatjában éreztetik, a jó tanító a tanítványaiban esmértetik meg.”2

A másik fontos gondolatát már alig merem e mai modern „értéktelenségi” rendünkben elmondani: „Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek.”3

Mintha megkoptak volna ezek a fogalmak, érzések. De azért remélem, hogy nem felejtődnek el egészen.

„Vadócba rózsát oltok…”

Az első osztályom tizenöt éves osztálytalálkozóján beszélgetés közben az egyik fiatalasszony azt mondja nekem: „Azt tudod-e, hogy neked köszönhetem, hogy nem váltam el a férjemtől?” Csodálkozva nézek rá, hiszen a gimnáziumi évek óta alig váltottunk pár szót. Meglepődve hallgattam a folytatást. „Amikor tanítottál bennünket, mi, lányok, időnként piszkáltunk, hogy miért nem mész férjhez. S te azt mondtad, hogy jól meg kell azt gondolni, mert te a házasságot egyszeri dolognak tartod, meg akarod várni az igazit. Ha jó akar jönni, jó lesz később is, ha meg rossz, akkor ráér később is elkezdődni. Volt egy időszak, amikor köztem és a férjem között – akivel már tizennégy éves koromtól ismertük egymást, és úgy éreztem, hogy ő az igazi – komoly problémák voltak. Felvetődött a válás is mint megoldás. Akkor eszembe jutott, amit mondtál, és ez arra ösztönzött, hogy újrakezdjem a férjemmel. Azóta minden rendben van köztünk, és örülök, hogy együtt maradtunk. Ezt szeretném megköszönni neked.”

Elképedve hallgattam. Emlékeim között kutatva eszembe jutott, hogy kezdő tanárként milyen tapintatlannak éreztem ezeket a magánéletemre vonatkozó faggatózásokat. Igazából én csak arra emlékeztem, hogy valamiféle kitérő választ adtam a lányoknak. Nem megbántani, hanem leszerelni akartam őket, amikor jeleztem, hogy nincs ínyemre ez a téma, ne feszegessük tovább. Jó érzés volt több mint tíz év távlatából visszajelzést kapni arról, hogy olykor akaratunkon kívül is milyen mély nyomot hagyunk a tanítványainkban. S ha hiteles az életünk, akkor nem kell ettől félnünk, nem kell, hogy ez nyomasszon minket. (Utána gondoltam végig, hogy a találkozón szinte mindegyik öreg diák a családjával dicsekedett leginkább. Nem a kocsijával, állásával, házával. S egy asszony volt mindössze, aki elvált. Kíváncsi leszek majd a húszéves találkozóra!)

A következő történet egy későbbi osztályomból származik. Egy hat évfolyamos osztálynak a matematika–fizika szakos osztályfőnöke másik munkahelyre ment, amikor az osztály elvégezte a kilencediket. (Éppen félidőben.) Tanítványaival és kollégáival az utolsó pillanatig nem közölte döntését, s az iskolavezetést – akit tájékoztatott – titoktartásra kérte. Így az utolsó tanítási napon megdöbbenve hallottuk, hogy ősztől nem jön.

Az osztályát nem nagyon ismertem, mivel magam is matematika–fizika szakos vagyok, s ezeket a tantárgyakat a saját osztályának ő tanította. Mikor elment, az itt maradó osztályának kellett valaki, aki a matematikát, fizikát tanítja és egyúttal az osztályfőnökük lesz. Rám esett a választás.

A diákokkal ősszel találkoztam először, ők is csak akkor tudták meg, hogy ki lesz az új osztályfőnökük. A tanár úr, aki az osztályfőnök volt, egy közel félórás beszélgetésben „mutatta be” az osztályt. Nem volt könnyű a helyzetem, de nagy kihívás volt számomra, azt akartam, hogy jól sikerüljön a váltás. Úgy tűnt, hogy a tanár úr rendkívül udvarias, előzékeny, tartózkodó magatartást tanúsított a lányok iránt, következetes szigorral volt a kamasz fiúk felé. Ennek eredményeképpen a fiúk első szóra tettek mindent, ahogyan kérte, a lányok pedig egymás között forrongtak, dacoltak, lehetőleg úgy, hogy az osztályfőnök ne vegye észre.

Próbáltam elképzelni magamat az ő helyzetükben. Azt hiszem, nehezen fogadtam volna el, hogy nem tudom, miért ment el az osztályfőnökünk, s miért jött most egy idegen. Ugyanakkor a helyzetben benne rejlett a lehetőség, hogy újra lehet kezdeni sok mindent, ami az előző években rosszul alakult. Ebbe próbáltam kapaszkodni. Előszedtem minden tartalékolt kellékemet a tarsolyomból. (Az előző években részt vettem Csendes Évánál az „Életvezetési ismeretek és készségek” című továbbképzésen és Farkas István – akkor még kecskeméti lelkész-tanár – által szervezett „A család és az iskola” című továbbképzésen.) Végigolvastam Champbell nevelést segítő könyveit a kisgyermekkortól kezdve a kamaszkoron át egészen a dühöngő ifjakig. No és eddigre már saját családomban három fiatal felnőtt gyerek volt, akik hétköznapjaiból és iskolai életéből tapasztalatokat gyűjthettem.

Első nap három osztályfőnöki órával szokás kezdeni az évet. Ez alkalommal röviden bemutatkoztam, majd kiosztottam mindenkinek egy teljesen üres, nagyméretű (A/3-as) lapot. Elmondtam, hogy most mindannyian ilyenek számomra. Mindenki teljesen tiszta lappal indul. Ez jó is, meg rossz is. Kértem, hogy hosszában hajtsák ketté a lapot, s a bal alsó sarokba jól látható, nyomtatott betűkkel írják fel rá a saját nevüket, majd írjanak a baloldalra magukról néhány jellemző információt, amit jó, ha tudok.

A jobb oldalra pedig bármi szubjektív érzést, véleményt önmagukkal kapcsolatosan. Azután le fogjuk hajtani a lapot, és továbbadjuk. Senki nem nézheti meg az alatta rejlő szöveget, csak az alsó sarokban lévő név van előtte, s most arról a társáról kell baloldalra valami objektív információt írnia számomra, jobb oldalra pedig bármilyen szubjektív jellemzőt. Egyetlen kérésem van csak: negatívumot ne írjanak. Ha valaki nem tud jót írni a társáról, akkor ne írjon semmit. Azt is elmondtam előre, hogy a lapokat csak én fogom elolvasni, aki még nem ismerem az írásukat, és ígérem, hogy senkinek nem fogom megmutatni. Ha beleegyeznek, akkor majd nekik felolvasom. Jó volna, ha minden lap eljutna legalább négy-öt gyerekhez.

Azt akartam elérni, hogy tíz-tizenöt percig csöndben dolgozzanak, ne kelljen megszólalnia senkinek. Feszélyezettség nélkül eldönthessék, mit akarnak megosztani velem, miután tiszta lappal történő kezdést ígértem. Amikor kicsöngettek, össze akartam szedni a papírokat, de kérték, hogy folytathassák a szünet után. Hadd írjon mindenki mindenkiről! Persze örömmel beleegyeztem. A végén az volt az egybehangzó kívánságuk, hogy olvassam fel az írásokat.

A baloldalon összegyűlt egy sereg hasznos információ. Pl.: ki volt a menzafelelős, a diák önkormányzati képviselő, ki szeret kosarazni, focizni, hegedülni, citerázni. Kit tartanak a legjobb matekosnak, ki nyert szavalóversenyt, ki a legjobb kémiából, ki lakik vidéken. Megtudtam több gyerek becenevét, s hogy melyik megszólítást szereti, melyiket nem stb. A jobboldal kissé foghíjas maradt, de azért sokan vállalkoztak arra, hogy legalább egy jó tulajdonságot keressenek a másikról. Az volt igazán nagy élmény, amikor valakiről négy-öt társa ugyanazt a pozitívumot említette meg. Máig őrzöm odahaza ezeket a lapokat, több másikkal együtt, mert egy-egy kirándulás után vagy év végi értékelés során később is olykor írásban kommunikáltak velem. Akadnak köztük sablonos, semmitmondó írások, de vannak egészen bensőséges megnyilatkozások is.

Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy – főként a lányok – nem tudtak jól kommunikálni az előző osztályfőnökükkel. Nem igazán volt módjuk sem magukról beszélni, sem véleményt nyilvánítani. A matematika tantárgy kevéssé alkalmas arra, hogy a vitakészséget fejlessze, mert olyan objektív, hogy 10. osztályos szinten nem sok lehetőség van érvelések ütköztetésére, hacsak nem a dolgozatok értékelése kapcsán.

Meggyőződésem szerint csak a megfelelő kommunikáció adhat esélyt a felnőtt társadalom számára is, hogy előbbre jusson. Tudom, hogy mindaz, amit mi itt a középiskolában elkezdtünk, nem nagy dolog, de ez lehet az a biztos alap, amelyre tanítványaink fiatal felnőtt korukban építkezhetnek.

„Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a Föld.”4 Azt remélem, hogy minden fontos „szemet” beléjük oltottam, s lesznek majd, akik a virágokban és az illatokban gyönyörködhetnek.

Szili Edit

Jegyzetek

1 A Rátz Tanár Úr-életműdíjat nyolc éve hoztak létre, és évente két-két matematika- fizika-, biológia-kémia szakos pedagógus kapja a természettudományos oktató, nevelő munkájáért.

2 Bod Péter: Szent Hilárius (485.) (Megjelent a Bod Péter Társaság gondozásában a Püski kiadónál 2000-ben a Bod Péter írásaiból, írásairól című könyvben.

3 Részlet Bod Péter Magyar Athenas című művéhez írt ajánlásából. In: i.m.

4 Mécs László: Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.

2 üzenet

  1. béééyla szerint:

    szar vagy

  2. D. szerint:

    Nekem viszont igazán tetszett, tanulságos cikk!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2023.11.21.
A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21.
Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg...
(Forrás: Eduline)
--
2023.11.21.
Státusztörvény: nem taníthatnak óraadóként tovább a felmondó pedagógusok?
Szeptember 29-ig kellett nyilatkozniuk a pedagógusoknak, hogy elfogadják-e a státusztörvény alapján írt munkaszerződésüket. Rétvári Bence államtitkár úgy nyilatkozott, hogy 1205 pedagó...
(Forrás: Eduline)
--
2023.07.17.
Oszkó Péter: Nagyon nagy bajban vagyunk, ha saját pedagógusaink bérét sem tudjuk kifizetni
ZÁMOMRA A LEGBOSSZANTÓBB ÁLLÍTÁS, HOGY A SAJÁT OKTATÁSI RENDSZERÜNK FOLYAMATOS MŰKÖDÉSI KÖLTSÉGÉNEK FINANSZÍROZÁSÁHOZ UNIÓS ADÓFIZETŐK PÉNZÉRE VAN SZÜKSÉGÜNK, miközben vannak...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
„Egy mérhetetlenül szelektív törzsi társadalom öngyilkos reflexiója saját magára” – Lannert Judit oktatáskutató a státusztörvényről
Miért beszél mindenki tanárhiányról, amikor átlagosan tíz általános iskolás gyerek jut egy pedagógusra? Mi a tanárok és mi a megrendelő, a lakosság felelőssége a magyar oktatás szétes...
(Forrás: szabadeuropa.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógia pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus ünnep