Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2005. július 31. vasárnap, 23:59

Álmaink iskolája

Részletek a Világmegváltók Klubja iskolavitájából

Az alábbi írásban egy közel kétórás klubfoglalkozás magnetofonfelvétele
alapján készült jegyzőkönyv legeredményesebb részleteit adjuk közre.

A Világmegváltók Klubjának középiskolás tagjai és egyetemista vitavezetői egy
október közepi délután arra vállalkoztak, hogy álmaik iskolájáról
beszélgessenek, hogy megfogalmazzák azokat az igényeket, amelyek a ma iskolájában nem
teljesülhetnek. Az olvasót nyilvánvalóan meg fogja lepni az a komolyság és
pedagógiai szakszerűség, amely mindvégig sajátja iskoláról, pedagógusokról és
persze az őket körülvevő szűkebb és tágabb világról szóló magvas
gondolataiknak. Ez a csiszolt, szép és szakszerű nyelv legkevésbé sem a szerkesztői
munka eredménye. Tudomásul kell venni, hogy felnövőben van egy olyan középiskolás
nemzedék, amely több kedvező szocializációs tényező – családi miliő, elit
értelmiségi csoportokkal való interakciók, különböző kultúrahordozók könnyű
elérhetősége stb. – hatásaként képes gondolatainak olyan színvonalú
megfogalmazására, amely azt gyakorlatilag már középiskolásként az értelmiségbe
integrálja.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a Világmegváltók Klubjában összegyűlt fiatalok
látásmódja, fogalomalkotása, kommunikációs kódja korántsem tekinthető az egész
magyar középiskolás diákifjúságra jellemzőnek. Az itt közreadott vitarészlet azt
azonban feltétlenül bizonyítja, hogy a középiskolában, megfelelő feltételek
esetén, van mód egy minden elemében felnőtti vitakultúra kialakítására. Ennek
alapvetően két feltétele van: egyrészt a diákokkal való szimplifikálástól mentes
kommunikáció, másrészt minél több olyan alkalom megteremtése, amelyben sor
kerülhet az iskola mindennapi kódjaitól eltérő stílusú beszélgetésre, a
gondolatok minél szabadabb kifejtésére.

A magyar társadalom – ha ellentmondások, görcsök közepette is – elindult
afelé, hogy az elfojtások és elhallgatások korát végre felválthassa a ki- és
megbeszélések, a tisztázó viták körszaka. E közben a középiskolákban baljós
jelek tapasztalhatók. Számos helyen kísérletek történnek annak a szervezeti keretnek
– az osztályfőnöki órának – a felszámolására, amely az iskolák jó részében
szinte az egyetlen olyan lehetőséget biztosította, amelyben mód volt tanár és diák
nem iskolai kódokkal történő beszélgetésére, a szimplifikálástól, az
„iskolásítástól” mentes kommunikációra, a társadalmilag elfogadott módon
történő „felnőtt” gondolatcsere kultúrájának elsajátítására. Sokszor
mondtuk és írtuk: nem a szervezeti keretet, nevezetesen az osztályfőnöki órát,
különösen annak formális – sőt mi több, vulgáris – megvalósulási módjait
féltjük, hanem azokat a lehetőségeket, amelyek során a világról, a társadalomról,
a mindennapi jelenségekről történő vita képességeinek fejlesztése történik.

A Világmegváltók Klubja egy olyan kísérlet, amely az osztályfőnöki óra
helyett, talán hatékonyabban, talán vitavezető és diák számára egyaránt vonzóbb
formában ad teret a közéleti vitákban való részvétel összetett képességeinek
gyakorlására. Hogy ez mennyire fontos „hétköznapi” tudáselem, azt talán senki
előtt nem szükséges bizonyítani. Napjaink döcögő, elakadó, gyakorta kudarcba
fulladó közéleti vitái mindennél jobban igazolják e képességek minél szélesebb
körben történő fejlesztésének égető szükségességét. Vajmi kevés esély van
egy valóságos részvételen és véleménynyilvánításon alapuló demokráciára
addig, amíg néhány értelmiségi elitképző középiskola diákjainak privilégiuma az
a vitakultúra, amely ebben az írásban reprezentálódik.

Ma sokat idézik Bibó híres mondatát: „Demokrata az, aki nem fél.” Szinte
biztosak vagyunk benne, hogy Bibó ma ezt kiegészítené azzal: Demokrata az, aki képes
érvelve vitázni. A Világmegváltók Klubjának tizenévesei talán ilyen demokratákká
válnak majd.

Gábor – az egyik vitavezető – (21 éves, harmadéves angol-francia szakos
egyetemi hallgató): Amint azt a két héttel ezelőtti „Világmegváltón”
elhatároztuk, ma arról fogunk beszélgetni, hogy milyen iskolát tartanátok a magatok
számára jónak, milyen lenne álmaitok iskolája. Elöljáróban annyit mondanék el,
hogy én magam, noha egy „előkelő” belvárosi gyakorlóiskolába jártam 12 évig,
nem szerettem középiskolába járni. Ha megkérdezitek, hogy miért nem, csak olyan
közhelyeket tudok mondani, hogy nem tudtam igazán boldog lenni reggel nyolctól
délután kettőig. Szűknek, unalmasnak éreztem az iskolát. Néhány kivételtől
eltekintve a tanáraim zöme kötelességtudó, rendes, korrekt, de színtelen ember volt.
Én a magam képzeletbeli iskoláját csupa színes egyéniségből rendeztem volna be.
Persze nem tudom, hogy ez nem illúzió-e. Azért tartom ezt fontosnak, mert a színes
tanáregyéniségektől válik elviselhetővé, sőt élvezetessé az iskola.

Réka (18 éves, negyedikes gimnazista, a megelőző egy évet szülei hivatalos
kiküldetése révén az Egyesült Államokban töltötte, biológusnak készül,
tizenkét éve magas fokon zenél, egy kamaraegyüttes csellistája): Mint mindig,
rögtön vitatkoznom kell veled, Gábor, nem hiszek abban, hogy reális igény lehet az,
hogy egy iskola csupa színes egyéniségű tanárokból álljon. Gondold el, hogy milyen
kevés színes egyéniség van az életben. Az emberek általában szürkék, ha nem is
unalmasak, de élik az életüket, teszik a maguk dolgát, megpróbálnak megélni, nem
munkanélkülivé válni. Megpróbálják valamilyen szinten megőrizni a
becsületességüket, úgy, hogy közben jusson kenyérre meg esetleg néhány olyan
dologra, ami itt Kelet-Európában luxusnak számít: könyvek, egy-egy ruhadarab, esetleg
egy autó, ritkábban egy-egy külföldi út. A színes egyéniség az egy természettől
kapott, alkati adottság… nehéz megfogni, paraméterezni… mi az, hogy színes
egyéniség? Harsány, mindig a középpontban álló? Nekünk van egy kiváló
biológiatanárunk, K. tanár úr, aki olyan színtelen, visszafogott, aszkétikus ember.
Nagy szó, ha van egy mosoly az arcán, dermedt csend van, amikor belépünk a
biológia-előadóba. Teljesen sztereotip módon minden óra első percében csörgeti a
százötven kulcsból álló kulcscsomóját, hihetetlen tekintélyt parancsol a
szemeivel… és mégis, bárcsak tíz ilyen tanárom lenne! S nemcsak azért, mert
egyetemi szinten tud sejtbiológiáról beszélni, hanem azért is, mert gyermekien
csillog a szeme, ha valaki felvet egy problémát. Abszolút szobatudós, de mégis igazi
tanár, mert tud háttérbe vonulni, tud figyelni, hallgatni, képes arra, hogy tíz
perceken át engedje a hangos tépelődéseket, meditációkat egy-egy tudományosan
régen beigazolt probléma megértését segítő vitánkat. Tud örülni annak, ha a
fakultációs órán én vagy bárki közülünk rájövünk egy-egy problémára. Egy
iskola nem állhat csak show manekből – persze, nem baj, ha ilyenek is vannak. Kellenek
nagy számban a nagyon nagy tudású, de önmagukat háttérben tartani képes tanárok
is, vagy talán ők kellenek elsősorban.

Anna – a másik vitavezető – (23 éves, negyedéves magyar-filozófia
szakos egyetemista): Én nagyon fontosnak érzem, amit Réka mond, én is ismerem „K.” tanár urat, és épp ezért mindenben osztom Réka véleményét. Az énáltalam
elképzelt iskolában is az lenne a legfontosabb, hogy a tanárok tudjanak úgy hallgatni,
visszavonulni, hogy felszínre törhessen a diákok egyénisége. A mai iskolában azt
érzem a legnagyobb bajnak, hogy az esetek döntő hányadában tanárközpontú az
iskola. A szakdolgozatom miatt, nem olyan régen, hatvanas-hetvenes évekbeli pedagógiai
folyóiratokat olvasgattam. Döbbenten láttam, hogy akkor mindenki azt zengte, hogy a
pedagógus a kulcsfigurája az iskolának, ő az, aki mindent meghatároz. Hát ez sajnos
napjainkig így van. Szerintem az iskola kulcsfigurája a gyerek, az iskola azért van,
hogy ott a gyerek fejlődjön, az ő személyisége teljesedjen ki, s nem azért, hogy a
tanár színes egyénisége kapjon színpadot. Ettől persze nem baj, ha egy iskolában
sok színes, vidám tanár van.

Zsolt (17 éves gimnazista, évek óta elmélyülten foglalkozik matematikával,
informatikával, villamosmérnöknek készül): Én a tanári szaktudást előbbre
helyezem, mint a színes egyéniséget, s valóban Rékával értek egyet abban, hogy a
színes egyéniség helyett a háttérben maradási képesség a fontosabb. Szerintem az
iskolát egy kicsit oda kéne végre adni a gyerekeknek. Nem olyan akciókra gondolok,
mint ahogy az a „fordított” napokon évente egyszer történik. Ez semmi, ez nem az
iskola valóságos birtokba vétele. Arra kellene lehetőséget kapni, hogy a tanárok
szellemi partnereivé lehessünk. Tudom, ez nagyon nagyképűen hangzik, de én olyan
tanárokkal „rendezném” be az énáltalam megvalósítandó iskolát, akik be merik
vallani szakmai, szaktudományi és persze emberi bizonytalanságaikat. Olyan szakmában,
mint például az informatika nem az életkor, nem a diploma dönti el, hogy egy adott
probléma megoldása kapcsán ki is tud többet. Itt nem szabad egy tanárnak
szégyellnie, ha kevesebbet tud esetleg, mint a tanítványa, ez természetes dolog.

„Bevallani emberi bizonytalanságainkat”

Péter: (17 éves gimnazista, minden egyformán érdekli, történész, író
vagy szociális munkás szeretne lenni): Zsolt, te nem ezen a földgolyón élsz… Hol
van olyan tanár, aki nincs arról meggyőződve, hogy mindent ő tud a legjobban, a
tanári státus vagy identitás lényege ez az alapállás… Erre épül a tanári
tekintély, erre a mérhetetlen aszimmetrikus helyzetre, hogy én vagyok a nagy mágus,
minden titkok tudója, ti ott lenn harmincketten a padok között pedig a tudatlanság, a
balgaság megtestesítői. Ezen a nagyon is aszimmetrikus alaphelyzeten nem lehet
változtatni, legalábbis ebben a kelet-közép-európai kulturális régióban vajmi
kevéssé. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi ennek az oka, s arra a megállapításra
jutottam, hogy ez elsősorban a tekintélyelvűséggel, a demokratikus tradíciók
hiányával magyarázható. A tanár lényegéhez tartozik, hogy ő mindig mindenben
többet kell tudjon a tanítványainál. Ettől van önbecsülése, ettől bírja ki azt,
hogy bruttó tizennyolcezerért tengődik, szemben egy kft. ügynökkel, aki nyolcvanezret
keres… Itt az értelmiség nagy részében sem alakult ki az a fajta nyitottság, ami
tőlünk nyugatabbra megvan. Szerintem az igazi értelmiségi ember az a mindig
kételkedő, a maga gondolatvilágát, még inkább tudását sohasem lezártnak tekintő
ember. Ez nem azt jelenti, hogy semmiben nem biztos. Azt hiszem, van néhány fontos
érték, amit nagyon szilárdan vall, de sem maga, sem mások számára nem ismer
tekintélyelvűséget. Azaz, valami nem attól kérdőjeleződik meg a számára, mert egy
grádiccsal magasabban álló valaki kérdőjelezte meg, hanem attól, hogy az adott
elméletet, axiómát esetleg túlhaladta az idő…Szerintem ma éppen olyan világban
élünk, amikor számos dolog megkérdőjeleződik, ezért az lenne jó, ha a tanárok
bátran ki mernék jelenteni, hogy ők sem tudnak hova tenni egy csomó dolgot… Most
nemcsak a negyven évről van szó, hanem sok mindenről.

Gábor (a vitavezető): Szerinted a politikai-ideológiai vonzatú problémákon
kívül mi kérdőjeleződik még meg?

Péter: Hogy mást ne mondjak az egész materialista, racionalista
világszemlélet. A racionalitás túlburjánzása nem tette jobbá, hatékonyabbá a
világot. Betört a transzcendens, a keleti értékrend, a meditáció korában kezdünk
járni. Én olyan iskolában szeretnék tanulni, ahol egy tanár bátran ki meri
jelenteni, hogy ő a korábban beleivódott dolgokban kételkedik. Kételkedik például
abban, hogy a marxista filozófia alapján kialakított szemlélet olyan mértékben
megállja a helyét, mint ahogy azt akkor gondolta, amikor az kötelező volt…
Kételkedik abban például, hogy az őáltala elmondott tanári magyarázat helytálló-e
a legszűkebb szakmai, szaktudományi értelemben. A mi tanáraink zöme úgy hiszi, hogy
az egyetemen tíz-húsz évvel ezelőtt megszerzett tudás az örök, azt nem kell
állandóan felújítani. A tanárok leterheltsége, anyagi gondjai mellett persze
érthető, hogy nagyon nehezen tudnak a saját szakmájukkal lépést tartani. Amíg ez
így van, nagyon nem kell őket érte bántani, cikizni, de legalább érezzék ezt a
problémát. E helyett a sok magabiztos ember helyett szeretnék végre halk szavú,
szerény kételkedők között tanulni.

Kati (18 éves, érettségi előtt áll, irodalmárnak készül, sikeres
irodalmi színpadi estek rendezője, forgatókönyvírója): Én egyáltalán nem vagyok
abban biztos, hogy a tisztességes tanárok zöme nem kételkedik, nem bizonytalan, csak a
közeg, az elvárások miatt ennek nem mer a katedrán hangot adni. Úgy képzeli, hogy az
tekintélyromboló lenne, ha erről beszélne… Görcs van a tanárok nagy
többségében, de hát görcs van az emberek zömében is, itt évtizedeken át olyan
sziklaszilárdnak tűnt minden, most meg kiderült, hogy kártyavár volt az egész. Én
nem politikai okokból érzem fontosnak a tekintélyelvűségnek, a magabiztosság
látszatának a száműzését, hanem azért, mert így válna lehetővé az, hogy a
diákokban levő kreativitás kibontakozzon. Szörnyű az, amikor egy tanár csak azt
minősíti jó feleletnek, jó dolgozatnak, amiben a saját gondolatai, értékei
köszönnek vissza. Iskolai pályafutásom alatt szinte mindegyik magyartanárom számára
egy versnek egyetlen lehetséges olvasata, értelmezése létezett. Sőt itt, ebben a
nagyon előkelő gimnáziumban is volt olyan magyartanárom, aki csak a tankönyv
versértelmezését fogadta el, az ettől eltérő értelmezés azonos a tananyag nem
tudásával. Nyilván egy kételkedő, saját vívódását felvállaló tanár az nem
ilyen lenne.

Anna (vitavezető): Ahogy hallgatlak benneteket, azon jár az eszem, hogy
miközben ti olyan iskoláról álmodoztok, ahol a tanároktól részben vagy egészben
átveszitek az iskola szellemiségének az irányítását, addig a tanárok azt mondják
rólatok, hogy gyerekesek vagytok, állandó gyámolításra szorultok. Érzitek ennek az
ellentmondásosságát?

A valóságos élet iskolája

Róbert (17 éves, ökológusnak készülő gimnazista, két éve aktív
környezetvédő, számos környezetvédelmi tüntetés résztvevője. Szüleivel hat
évig Hollandiában élt és járt iskolába): Ez egy feloldhatatlan nemzedéki
konfliktus. A tanárok, a szülők szeretnek bennünket gyermekebbnek látni, mint
amilyenek valójában vagyunk. Épp ezért én olyan iskolát valósítanék meg, ahol a
diákokat – legalábbis középiskolásként, felnőttként kezelik. Ez nemcsak annyit
jelent, hogy partnerként kezelnek bennünket az iskola programjának kialakításában,
hanem azt is, hogy az iskola egy felnőtt világ szükségleteire készít fel…
Amerikában járva láttam azt, hogy ott az iskolák egy jó része mennyire a felnőtt,
valóságos élethez kapcsolódik… Ott az iskola egyik legfőbb célja, hogy a diákok
megismerjék a társadalom működését, kezdve a kisvárosi önkormányzattól az állam
parlamentjén át egészen a szenátusig és a kongresszusig. De ez ott nem elsősorban
tananyag, hanem valóságos társadalmi munkák sorozata. Tizenöt-tizenhét éves fiúk
és lányok tevékenyen részt vehetnek egy város közéletében, úgy, hogy ez maga a
tanagyag. Az iskolai munka a szerzett tapasztalatok megbeszélése. Az osztályzatot egy
csoportmunkában vagy egyénileg írott tanulmány, elemzés jelenti. Én kapcsolatba
kerültem olyan amerikai középiskolásokkal, akik Virginia állam parlamentje számára
iskolai dolgozatként írták le, hogy az állam egyik kisvárosában hogyan lehet a
veszélyes hulladékokat minden érdekelt fél számára megnyugtató módon elhelyezni.
Ehhez a velem egykorú srácok szenátorokkal, egyetemi tanárokkal, városi
hivatalnokokkal beszélgettek, ők rendeztek olyan lakossági fórumokat, ahol az
ellentétes érdekeket képviselő csoportok leültek egymással tárgyalni. Én csak
ámuldoztam, hogy ezek a velem egykorú gyerekek… vagy én már nem is merném
gyerekeknek nevezni őket, hogyan tudtak jogi, ökológiai meg közgazdasági
problémákról beszélni. Szerintem ha nálunk is lennének ilyen szemléletű iskolák,
akkor tömegesen felnőhetne az iskolában egy olyan ifjúság, amely a Fidesz típusú
politikusok utánpótlását jelenthetné. De ilyenre mi gondolni sem gondolhatunk. Mire
történelemben, irodalomban a mai korhoz eljutunk az iskolában, már mindenki a
felvételivel meg az érettségivel van elfoglalva. Évekig csak a régmúlt századok
történelmét és irodalmát tanuljuk, s nekem, ha azt akarom, hogy biztosan felvegyenek
az egyetemre, nem ökológiával, politológiával kell foglalkoznom, hanem szépen
tételesen végig kell tanulnom a tananyagot.

György (18 éves, műszaki pályára készülő gimnazista): Remélem, nem
komolyan gondolod azt, hogy egy általános gimnáziumban a hulladékelhelyezés meg a
világkiállítás ügye kellene legyen a fő tananyag… persze, ha rajtatok múlna,
minden óra helyett tüntetni mehetnénk. Ne mondd azt, hogy Amerikában nem tanulnak
matematikát, történelmet, irodalmat. Ahhoz, hogy valaki politikus lehessen, ahhoz is
kell általános műveltség, amit azért az esetek többségében csak az iskolában
lehet megszerezni. És itt jegyzem meg, hogy én nem szeretnék olyan tanárok
diákjaként tanulni, akik bizonytalanok, akik elvesztették a hitüket. Szerintem egy
tanár, az igenis a katedráról valami pluszt kell hogy adjon a diákoknak, s ez a plusz
az, hogy nagy szaktudása van, hogy a tanulmányai révén kialakult világnézete…
ilyenek teszik hitelessé a tanárt.

Róbert (indulatosan, szenvedélyesen fogalmaz): Én nem azt mondtam, hogy az
általam példának hozott iskolákban nem tanulnak irodalmat, történelmet, de az
iskolában tananyagként ott van a valóság, az a világ, amelyikben élnek, és egy
csomó tantárgy e köré a program köré van szervezve. A politológiai, jogi ismeretek
rögtön a gyakorlatban kipróbálódnak… Nyilván, ha az iskolákban nemcsak száraz
tananyag lenne az, hogy milyen jogai vannak az állampolgároknak, hanem ezt rögtön a
helyi politikában, a helyi társadalomban valóságosan is ki lehetne próbálni, akkor
több esély lenne arra, hogy az emberek ne ilyen közömbösen szemléljék néhány
száz vagy ezer profi politikus parlamenti vagy önkormányzati bokszmérkőzését.
Nyilván, ha nálunk is gyakorlati tevékenységben tanulhatták volna az emberek
diákkorukban a demokratikus közéletet, most nem kéne ötször szavazni egy
választókörzetben. Az a vélekedés pedig, hogy a tanár a számodra attól tanár,
hogy szilárd világnézete van, egy nézet, amit neked jogod van így látni, de erről
nekem az a véleményem, hogy ezt negyven év szabad, demokratikus életformája után
lehetne elvárni egy tanártól… Eddig ugyanis megmondták, hogy a tanároknak milyen
értékekben kell hinniük. Ez szerintem csak arra volt jó, hogy a tanárok álszentek,
képmutatók vagy jobb esetben közömbösek legyenek. Egyébként még erről annyit,
hogy pontosan a te gondolkodásod miatt – s most ne sértődj meg – tud állandóan
újratermelődni nálunk a tekintélyelvűségen, a rendiségen alapuló társadalom…
Azért kell tantárgyi vagy iskolai keretek közé tenni a demokráciát, hogy a fiatal
emberek lássák, hogy az ember életfilozófiája nemcsak készen kapható meg, hanem
vitákban, küzdelmekben, politizálásban – elsősorban kis ügyekben való
politizálásban – is kialakítható. Szerintem ez az értékesebb életfilozófia,
értékrendszer.

Anna (vitavezető): Róbert mintha a kelleténél erőteljesebben fogalmazott
volna, de én érzem a szavai mögötti indulat jogosságát, szavai azt hiszem, nem
annyira Gyurinak, mint inkább a magyar közállapotnak szólnak. Valóban nagy vitatéma
lehetne az, hogy az iskola milyen tevékenységeken keresztül tud felkészíteni a
közéletre, a demokráciára, egyáltalán az is vitakérdés, hogy beengedhető-e olyan
módon a politika az iskolába, ahogyan azt Róbert az amerikai példára hivatkozva
jónak tartaná.

Lelkünkkel is törődő iskola kéne

Gabriella (18 éves, érettségi előtt álló gimnazista, gyógyszerész
szeretne lenni): Anna kérdésére válaszolva, szerintem amennyire csak lehet, a
politikát, a pártharcokat távol kéne tartani az iskolától. Én annyira idegenül
hallgatom az eddigi vitát, mintha nem is a lényegről lenne szó. Azt mondtuk a
múltkor, hogy a mai Világmegváltón álmaink iskolájáról beszélgetünk. Szerintem
nem vagyunk őszinték. Mindenki olyan iskolát szeretne teremteni, amelyben őszintén
beszélhetünk önmagunkról, amelyben nem kell rejtőzködni, nem kell alakoskodni,
amelyben kellő idő van arra, hogy kiadjuk magunkból azokat a feszültségeket,
fájdalmakat, amelyeket a bennünket érő hatások – majdnem sérelmeket mondtam –
okoznak. Ebben a mostani iskolában abból, amit ti hiányoltok, szinte minden megvan, a
lelkünkkel foglalkozó iskolából viszont szinte semmi sem.

Péter: Mi az, hogy a lelkünkkel foglalkozó iskola, én ezt egyszerűen nem
értem. Az én lelkem az enyém, azzal egyedül nekem van jogom foglalkozni.

Réka: Jaj, ne legyél ennyire álracionális. Pontosan tudod, hogy miről
beszél a Gabi. Te vagy az, aki a keleti vallások problémái iránt érdeklődsz, tavaly
heteken át meditációs kazettákat hallgattál, zen buddhizmussal, taóval és ehhez
hasonlókkal foglalkoztál. Pontosan tudod, hogy ez az egész mennyire hiányzik az
iskolából. Ha önmagaddal vagy a szüleiddel valami bajod van, akkor az iskolában
szerintem nincs kihez fordulnod. Igenis kellene egy olyan embernek lennie, meg egy
iskolán belüli intézménynek, akinek csak az lenne a dolga, hogy ezen segítsen,
legalább meghallgasson.

Péter: Ha csak egy kicsit is tanulmányoztad volna például a taót vagy még
inkább a zen buddhizmust, tudnád, hogy ezekben a válságokban a ember csak önmagának
segíthet, de persze nem úgy, hogy ha bajban vagy, akkor fordulsz valamelyik keleti
gondolatrendszerhez, hanem úgy, hogy felkészülsz erre. Azért mélyedsz el ezekben a
tanokban, hogy legyen kellő önismereted, és akkor a válságos helyzetben magad
segítesz magadon. Az, hogy más segít, az alapvetően egy zsidó-keresztény, tehát
racionális felfogásmód.

Réka: Ez egy jó arisztokrata meg sznob szöveg. A világ tele van azzal, hogy
segítő csoportokat szerveznek, az emberek szövetkeznek arra, hogy segítsenek
egymásnak. A környezetemben, ha valakinek valamilyen problémája van – csalódik a
barátjában, a szerelmében, konfliktusba kerül a szüleivel, az iskolai környezetével
–, akkor igenis szüksége van arra, hogy elmondhassa, kibeszélhesse ezt a problémát.
Mint ahogy arra is szükség van, hogy valaki, egy pártatlan, külső személy segítsen
a megoldás megkeresésében.

Gabriella: Pontosan ezt értettem a lelkünkkel is törődő iskola fogalma
alatt. Ne mondjátok, hogy ez nem fontos egy problémákkal küzdő korosztály számára.

Áron (17 éves, nyelvekkel, diplomáciával akar foglalkozni, egy
középiskolás rockzenekar billentyűse): Az embernek ezeket a dolgait a családjában
célszerű megoldani, az iskola az egy olyan közintézet, amely nem hivatott erre. Ha
valaki, külső ember vagy intézmény illetékes erre, az jó esetben az egyház. Én
hívő embernek kezdem magam érezni. Két éve rendszeresen járok egy gyülekezetben,
ahol egy fiatal tiszteletessel időről időre mély beszélgetéseket szoktunk folytatni.
Ami már megbeszélhetetlen a szüleimmel, a nővéremmel, az vele mint kívülállóval
könnyen megbeszélhető. Lassan kezd kialakulni bennem az, hogy tudjak beszélgetni a
tiszteletessel lelki dolgokról. Olyanokról, amelyeket az iskolában egyszerűen ki sem
lehet mondani.

Anna (vitavezető): Megpróbálnád körülírni, hogy mi az, amiről ezzel a
fiatal pappal tudsz beszélni, de az iskolában nem?

Áron: Például a gátlásaim a lányoknál, szexuális gátlások,
szégyenkezések… aztán olyan dolgok, hogy én mélyebb vagyok, mint a velem egykorú
fiúk, nem tudok olyan könnyen átlendülni szerelmeken.

Péter: Jó, ez rendben van, de ezt miért kéne egy tanárral megbeszélni.
Egyébként én szívesen járnék olyan iskolába, ahol nem elrontott életű,
kiöregedett, válófélben levő, szexuálisan kiegyensúlyozatlan, álszent, prűd
tanárok vannak, hanem olyanok, akik számára a világ legtermészetesebb dolga a
nemiség. Amíg ez nem teremtődik meg, addig én ilyen dolgokról minek beszéljek.
Nagyjából így vagyok a szüleimmel is.

Gábor (vitavezető): Amikor én színes egyéniségekről beszéltem, akkor én
az egészséges ösztönvilágú, kiteljesedett szexualitású tanárokra is gondoltam.
Mindig furcsa volt számomra, hogy az elvált és tíz éve elfojtott vágyaktól
megterhelt osztályfőnöknőm beszélt a szerelem és a nemi élet felemelő
szépségeiről.

Mariann (17 éves, nyelvtanárnak készülő, évek óta versenyszerűen
ritmikus sportgimnasztikával foglalkozó gimnazista): Egyetértek Gabival és Rékával
abban, hogy egy ideális iskolában helye kell legyen az egyéni problémákkal való
törődésnek, de én azt nem tartanám jónak, ha erre egy orvoshoz hasonló, csak ezzel
megbízott ember, mondjuk egy iskolapszichológus állna csak rendelkezésre. Én azt
tartanám jónak, ha a tanárok döntő többségében meglenne az a nyitottság, amely
ahhoz kéne, hogy egy problémákkal küszködő ember odaforduljon hozzájuk. Az az
igazság, hogy nekem van egy olyan tanárom, akivel mindent meg lehet beszélni. Pedig nem
is ő az osztályfőnököm. Érdekes módon a lényéből sugárzik, hogy bizalommal
lehet hozzá fordulni. Nagyon nyitott, nagyon jól bele tudja élni magát egy magamfajta
tizenhét-tizennyolc éves helyzetébe. Arra egyébként nem lehet szabályt
felállítani, hogy az egyéni, intim szférából mi tartozik az iskolára s mi nem. Egy
melegszívű, megértő tanárra esetleg sokkal több, mint egy rideg lelkészre, de a
dolog fordítva is állhat.

Olyan iskola kéne, amelybe belefér a teljesség

Anna (vitavezető): Amint az várható volt, álmaink iskolája nagyjából
annyiféle lenne, amennyien vitatkozunk. A gond az, hogy mindezt hogyan lehet egy
iskolába belesűríteni, ennyiféle elképzelés, hogyan él meg békében egymás
mellett.

Róbert: Szerintem az igazán jó iskola az lenne, amiben különféle
szemléletű tanárok dolgoznak együtt. A sokféleség gazdagít, ezért nem lenne jó,
ha az állam szabná meg az iskola jellegét, mert akkor minden mindenütt egyforma lenne.
Nekem azért tetszenek a most alakuló magángimnáziumok, mert egyszerre sok jó
törekvést hoznak egy fedél alá. Ezekben szinte minden eddig megfogalmazott vágyunk
benne lehet.

Mariann: Én meg inkább úgy gondolom, hogy az a jó, ha egy iskola szemlélete
egységes, különben nem tudnak mihez igazodni a gyerekek. Hallottam a
Waldorf-iskoláról, meg hallottam tao iskoláról, ez mind egy-egy filozófián vagy
pszichológiai szemléleten alapul.

Róbert: Ez igaz, de ezekben egyszerre lehetnek színes tanárok és aszkéták,
egyszerre lehet olyan, aki a lelkekkel törődik, és lehet olyan, aki egy
egészségprogramot tart fontosnak.

Zoltán (17 éves, testnevelő tanár szeretne lenni, négy éve élvonalbeli
öttusázó): Sok mindenről volt szó, de arról nem, hogy egy olyan iskola is szép
lenne, amelyben a testkultúra elnyeri a méltó helyét. Persze, itt nem arról lenne
szó, hogy heti öt testnevelésóra, hanem a testkultúra mellett mentálhigiéne is
lenne, táplálkozáskultúra, s olyan biológiaoktatás, amely segítené az életmód
ésszerű megszervezését, az egészség feletti őrködést, megismertetne a keleti
testkultúra biológiai hátterével, az idegek feletti önuralom művészetével. Jaj de
szép lenne, de hát ahhoz aztán végképp nincs se épület, se tanár. Én igazán
akkor lennék boldog, ha sok-sok ember számára, test, lélek, tudomány, szellem
egyszerre, együtt lenne fontos. Ehhez olyan iskola kéne, amibe az élet teljessége
belefér.

Az eredeti magnófelvétel szövege
alapján szerkesztette: Schüttler Tamás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.11.22.
Digitális oktatás – áram és eszköz nélkül
Az őszi iskolabezárás sokak szerint borítékolható volt. Különböző pedagógus-szakszervezetek rendszeresen kérték a kormányt, hogy minél előbb zárják be az oktatási intézményeket. A...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Attól, hogy valami kényelmetlen, még nem trauma!
Valóban, változtatni a megszokott életformán kényelmeltlen: sok dolgot nem lehet rutinból csinálni, új szokásokat kell kialakítani, másféle kihívásokkal kell szembenézni. Kényelmetlen,...
(Forrás: alterkata)
--
2020.11.22.
Dacolunk a trenddel: maszkot erőltetnek a fogyatékkal élőkre is
Hiába sok esetben megoldhatatlan feladat számukra a kötelező maszkhasználat, az operatív törzs elutasította az autisták, illetve a súlyos értelmi fogyatékossággal élők hozzátartozóinak...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Csapó Benő: Évekig tarthat behozni a diákok lemaradását, amit a távoktatás okoz
Csapó Benő, az SZTE Neveléstudományi Intézetének egyetemi tanára szerint a tavaszi távoktatás miatt Magyarországon is van lemaradás, és bár pontos eredményeket csak 2–3 éve múlva kapnak...
(Forrás: szeged.hu)
--
2020.11.21.
Tantermen kívüli digitális oktatás. Braun József írása
2020. március 12-én az a sajátos és – csak különféle katasztrófák idejéről ismerős – helyzet adódott, hogy egyik napról a másikra, péntekről hétfőre sutba kellett vágni szinte...
(Forrás: Tani-tani online)
--
2020.11.21.
A gyermekeknek joguk van a szeretetteljes élethez
Az ENSZ Közgyűlése 1959. november 20-án fogadta el a Gyermekek Jogairól szóló Nyilatkozatot. A dokumentum megfogalmazta többek között az állampolgársághoz, a névhez, vagy az oktatáshoz...
(Forrás: Magyar Nemzet)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep