Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2005. július 31. vasárnap, 23:59

Vörös Éva

Beszélgetés kamaszokkal életről és halálról

Önismereti és személyiségfejlesztő csoportokban gyakran vagyok együtt kamaszokkal, nagyon szeretem ezt a korosztályt. Okosak, nyitottak, van önálló véleményük, ugyanakkor keresik a válaszokat. Egy kamasszal megtalálni a hangot nem kis feladat. Szerencsére nekem általában sikerül.

2005. április 12-én részt vettem egy 11. évfolyamos osztály etikaóráján. Mint a tanáruktól előzetesen már tudtam, az emberi élet tiszteletének témakörén belül az eutanázia volt a fő téma.
Magam etika, ember és társadalomismeret szakos hallgató vagyok. Hiszem és vallom, hogy az emberről, a mindennapi, hétköznapi, esendő lényről gondolkodni, önmagunkat, saját egónkat feltérképezni egyfajta életstratégia.

Újra meg újra megdöbbent, hogy a gyerekek, kamaszok milyen „éhséggel” fordulnak olyan területek, témák felé, mint a barátság, az élet, a szeretet, a család… Csupa olyan fogalom, ami elméletileg mindenki ért, ám ha arra kerül a sor, mégsem tudjuk deffíniálni őket.

A tanóra után kerekasztal-beszélgetésre hívtam a diákokat, hangsúlyoztam, hogy ez a beszélgetés nem kötelező, akinek kedve van, jöjjön.
A 22 fős osztályból 16-an megjelentek, ketten pedig megkerestek, hogy különóra miatt nem tudnak maradni…

Míg a gyerekekre vártam, átgondoltam, hogyan kellene elindítanom a beszélgetést. Végignéztem az osztálytermen. Asztalok egymás mellett, sorban, aztán újabb sor… Hát milyen kerekasztal ez?! Először neki akartam állni a terem átrendezésének, aztán meggondoltam magam. Hogy miért? Az első diplomámat művelődésszervezésből szereztem. Meggyőződésem, hogy egy embercsoport nem attól válik közösségé, hogy egy helyen van, esetleg összezárva, hanem attól, hogy megismerik egymást, figyelnek egymásra, feladatokat osztanak meg egymás között, s így közös célokat valósítanak meg együtt. Az is meggyőződésem, hogy ezt az élményanyagot a mai gyerekek nem kapják meg, nem tanítjuk meg őket közösségi lényként működni. Miközben a globalizációval fenyegeti önmagát az emberiség, lassan, de biztosan lokalizálódunk!

S hogy mindez hogyan jön a teremrendezéshez? Gyerekeink manapság konzerveken élnek. Készen kapják az ételt, konfekció a ruha, leírjuk a könyvekbe, amit be kell magolniuk… Bemennek az iskolába, és megmondjuk, hova üljenek. Kész dolgok, amiket véleményezés nélkül, az alakítás lehetősége nélkül el kell fogadniuk. Ha egy átrendezett terembe jönnek be, csak újabb konzervvel szolgálok nekik, így gondoltam. Tehát mikor a srácok többsége megérkezett, megkérdeztem tőlük, mit szólnának hozzá, ha nemcsak egymás hátát látnák, no meg engem, magukkal szemben, hanem egymást, hisz egymásra kellene figyelniük. Tetszett nekik az ötlet, pillanatok alatt átrendeztük a termet.

Az első kérdésem az volt hozzájuk, hogy szerintük miért vagyunk itt. Jött néhány kamaszos, igazán pimasz válasz, mi szerint „mert ide hívtál minket”, meg „mert esik az eső”, aztán lassan átkanyarodtunk az órán elindított gondolatmenethez: ÉLET!

Úgy tűnt, kezdünk összehangolódni. Egymást utasították rendre, fegyelmeznem, figyelmeztetnem egyáltalán nem kellett. Arra kértem a gyerekeket, mondják el, élet és halál témakörében mi az, ami leginkább foglalkoztatja őket, akár az életük aktuális eseményei kapcsán, akár abból kiindulva, amivel etikaórán foglalkoztak. Feszélyezettek és zárkózottak voltak. Be kellett látnom, hogy ezek a gyerekek három éve úgy járnak egy osztályba, hogy még tán soha nem nyíltak meg egymás előtt. Tudtam, hogy nem túl szerencsés, amit csinálok, de nem jutott jobb eszembe: felajánlottam, hogy kezdem én a beszélgetést. Meséltem nekik a családomról, a nagypapámról, aki pár éve halt meg, és arról, hogy az évek múlásával mik azok a dolgok, amelyekről máshogy gondolkodom, vagy amelyekre keresem a választ. Figyeltek, kérdeztek. Kíváncsiak voltak a családomra, rám. Tudtam, hogy terelnem kell a beszélgetés menetét, mert így eltérünk a tárgytól is, strukturálatlanokká is válunk, ráadásul az idővel sem sikerül jól gazdálkodnunk. Ezért a mellettem ülő fiú felé fordultam, és megkérdeztem, az ő élet- és halálfogalmát vajon mi befolyásolta. Ákos, ez a mellettem ülő festett hajú, lógó nadrágos kamasz karbafont kézzel, keresztezett lábakkal ült mellettem, néha beszúrt egy-egy meglehetősen szkeptikus kérdést. Láthatóan igyekezett szeparálni magát, de ahogy egyre jobban előre dőlt, láttam, hogy érdeklődő. Nem tudtam, mire számíthatok.

Ákos válasza meglepett. Elmondta, hogy az osztálytársaival elment színházba, megnézték a Rómeó és Júliát, meg persze olvasta is, és az egészből a gyilkosság-öngyilkosság kérdése számára a legérdekesebb. A fiú mondataiból kitűnt, hogy azon szerencsés kevesek egyike, akik családjukban, környezetükben nem találkoztak még a halállal. Volt egy mondata, ami mélyen szíven ütött: „ha valaki öreg, és meghal, az tök normális…”. Vártam, hogyan reagálnak a többiek. Betartották a megállapodást, hogy csak akkor szólal meg valaki, ha az előző befejezte a mondatát. Ákos fő problémája a színházban látottak után az volt, hogy a halál, akármilyen is, nem lehet válasz, mert akik életben maradnak, ugyanúgy egy csomó kérdéssel küzdenek, és még lelkiismeret-furdalásuk is lesz. Arra a kérdésemre, hogy az eutanáziát ebben a gondolatkörben el tudja-e helyezni, nem volt válasza.

A mellette ülő fiú nem volt ott a színházi előadáson, és nem is nagyon akart hozzászólni a témához. Testbeszéde azt jelezte, hogy nyugtalan, van valami, amit nem tud kifejezésre juttatni. Úgy gondoltam, tiszteletben kell tartanom a hallgatását, bár szerettem volna, ha megnyílik. Ahogy Ákosnál a művészeti élmény megjelent konkrétan, úgy több kislány mondataiban is visszaköszönt a médiából csepegtetett, nem túl valóságos kép. A fordulat a beszélgetés felénél következett be. Az egyik lány elmondta, hogy a kutyája nagyon öreg volt, beteg, és a szülei elaltattatták. Ő azt mondta, ez is eutanázia. Nagy vita kerekedett. Tudattalanul, de a filozófia nagy kérdéseit kezdték feszegetni. Lehet-e egy állatról emberi módon gondolkodni? Milyen jogaink, kötelezettségeink vannak az állatokkal szemben? Hol helyezkedik el az ember a természetben?

Volt, aki tiltakozott az állat elaltatása ellen, volt, aki érvelt, hogy a nagyon beteg emberekkel szemben is ez lenne a jó megoldás… A beszélgetés elején passzivitást mutató fiú – Gábor – ekkor szólt hozzá a témához érdemben, először. Elmondta, hogy a kistestvére leukémiás, sokat van kórházban. A kezelések nagyon megviselik, az egész család élete megváltozott. Azt mondta, hogy ha valaki az ő testvérét el akarná altatni, hogy ne szenvedjen tovább, meggyűlölné. Nehéz pillanat volt. Az idő szorított bennünket, de tudtam, addig nem szabad befejeznem ezt a foglalkozást, míg ezt a kérdést s az itt felmerült traumát nem oldom fel. Arra kértem a gyerekeket, hogy mindenki vegyen elő egy papírt, és írjon rá egy gondolatot. Valamit, amit Gábornak szeretne mondani. Valami olyat, amire szüksége lenne, ha ő maga lenne ilyen helyzetben.

Természetesen nem láttam, hogy mi került ezekre a lapokra, hisz mindet odaadtam Gábornak.

Megilletődötten, csendesen mentek el a gyerekek, némelyikük zavartan „köszönjük”-öt mormolt elköszönésképpen.
Vannak kétségeim, hogy jól oldottam-e meg a helyzetet, hogy sikerült-e adnom valamit a gyerekeknek, hogy nem korbácsoltam-e fel olyan dolgokat, amelyekkel nem szabad magára hagyni sem egyént, sem közösséget, sem felnőttet, sem gyereket…

Az mindenesetre biztos, hogy a mai kamaszok ezekkel a dolgokkal, gondolatokkal meglehetősen egyedül vannak. Jó lenne, ha az etikatanítás – és egyáltalán, a pedagógia – teret kapna arra, hogy segítsen együtt gondolkodni…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.09.27.
Rétvári Bence a magyar oktatáspolitikáról dicsekedett, csak pár dolgot elfelejtett megemlíteni
Rétvári egy fontos dolgot elmulasztott megemlíteni: Magyarországon még így is igen keveset költ az állam az oktatásra. Ugyanebből az anyagból kiderül például, hogy az egy tanuló teljes (á...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.26.
MIT TEHETSZ, HA A MUNKAHELYED NEM BIZTONSÁGOS?
Sajnos a kormány és a felelős minisztérium magukra hagyta a munkavállalóit. Csak abban bízhatunk, hogy a nagy focimeccs végeztével talán hajlandóak lesznek szembe nézni a valósággal, és...
(Forrás: Ne dolgozz ingyen!)
--
2020.09.26.
Vajda Zsuzsanna: Az erő kultusza: gumibotos rendfenntartók az iskolában
Más országokban, ahol alacsonyabb a büntethetőségi korhatár (például Svájcban vagy Hollandiában) megfelelő infrastruktúra, a gyerekek és fiatalok korrekciós nevelését szolgáló intézetek...
(Forrás: mérce)
--
2020.09.26.
Ami az iskolákban történik, sokkal inkább emberkísérlet, mint a szuperkupadöntő
Mivel nem jelent meg egységes, minden iskolára kötelező előírás, zavaros helyzet alakult ki az oktatási intézményekben. Mindezt Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke egy...
(Forrás: 24.hu)
--
2020.09.26.
Fellépnek a homoszexuális Hamupipőke ellen
Petíciót kezdeményezett a CitizenGO érdekvédelmi szervezet a Meseország mindenkié címmel a Labrisz Leszbikus Egyesület kiadásában megjelent mesekönyv terjesztése ellen. Alig két nap alatt...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2020.09.26.
Meggyógyultak, mégsem engedik vissza őket az iskolába
Miközben a kormány, az operatív törzs, illetve a népegészségügyi központ is többször hivatkozott arra, hogy a járvány kezelésénél a WHO protokoll szerint járnak el, a lapunk által megismert...
(Forrás: Népszava)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep