OFOE Filmklub

A Bélier család

A BudapestFilm Zrt-vel közös filmklubunk következő vetítésén Eric Lartigau, francia rendező 2015-ben készült filmjét nézzük meg.

A filmet követő beszélgetés vendége Gyevi-Bíró Eszter rendező, koreográfus, drámatanár, moderátor: Kovács Gellért.

Időpont: április 5. 17.30
Helyszín: Kino Café Mozi
Jegyár: 700 Ft

Részletek a filmről készült írásokból

Eric Lartigau rendező két fontos döntést hozott Paula történetének elmesélésekor: egyrészt a felhőtlenebb, de bárgyúbb humor helyett a drámai ívre helyezte a hangsúlyt, másrészt főhősének nem kizárólag a lányt tette meg, hanem annak egész családját. Különösen fontos, hogy a polgármester választáson történő indulási szándékkal a szülőket nem pusztán karakterrel, hanem célokkal és motivációval is felruházták. Ráadásul az apa nem az ezredforduló környékére jellemző politikai korrektség mintapéldánya, sokkal inkább mondanám rá, hogy egy bárdolatlan gazda, mint süket polihisztor (amilyen egy azonos műfajú amerikai filmben lenne). Az anya (Karin Viard) szintén esendő, nárcisztikus alkat, mégis szeretjük őket, mert ők is teljes szívükből szeretik egymást és a gyerekeiket (Tóth Nándor Tamás: Jelbeszéddel énekelni. Filmtekercs).

A Bélier család meglepő könnyedséggel emeli be a történetébe a jelnyelven beszélő család keserédes megpróbáltatásait és az ebből fakadó konfliktusokat. Mindehhez elemi segítséget jelentenek a kivételesen jó érzékkel összeválogatott színészek: a szülőket alakító Karin Viard és Francois Damiens nem siketnémák ugyan, de laikusok számára annak ellenére hitelesen játsszák el szerepüket, hogy épp miattuk érte kritika a filmet, mondván, miért nem siketek játsszák a szerepeket, és miért nem pontosabb a jelbeszédük. A bizonyos szempontból feltétlenül érthető észrevételek mellett azért fontos leszögezni, A Bélier családban nem a szereplőkön, hanem a szereplőkkel nevetünk, és ebben hatalmas szerepet játszott a profi színészek filmes alakítása (Kgy: Keserédes komédia szívvel és humorral. Magyar Nemzet).

A szép az egészben az, hogy a franciák saját pályájukon verik meg Hollywoodot. A megszokott patetikus, pityergős, hepiendes családi vígjáték ez, de épp amerikaiatlanságuk miatt működnek nagyon jól az ismerős amerikai sablonok: elég pár együtthatót kicserélni az egyenletben, máris izgalmasabbak lesznek az ezerszer látott toposzok, helyzetek és dramaturgiai csavarok, amik a filmet összetartják. Persze a rafináltabb néző már az első negyedórában rájön a turpisságra, de egy kis jóindulattal akár legyinthet is és megadhatja magát az elkövetkező pátosz-özönnek (…)a filmet viszont megmenti két dolog: a humor és a színészek. Utóbbiak közül főleg a kis pacsirtát alakító Louane Emerat kell kiemelni, aki maga is valamiféle tehetségkutató felfedezettje, így aztán tökéletesen passzol a szerepbe, és a hangja tényleg gyönyörű – s a megfelelő pillanatokban ez tényleg elegendő a captatio benevolentiae-hez; de az apuka (François Damiens) és az anyuka (Karin Viard) is nagyszerűek, egy-egy percre tényleg elhisszük a veterán francia színészeknek, hogy süketnémák (Sotto Voce, Filmtett).

A Bélier család tavaly decemberben érkezett a francia mozikba és minden csúcsot megdöntött, egészen addig az áprilisban bemutatott Bazi nagy francia lagzik vitte a pálmát. A két film a fesztiválokon is megmérkőzött egymással, a Lumiere-díjból előbbi a legjobb forgatókönyvnek járót hozta el, utóbbi pedig a legjobb színésznőnek és a legígéretesebb fiatal színésznőnek járó díjakat. A Bélier családot hat kategóriában jelölték a francia Oscarra, a César-díjra, ebből egyet ugyancsak Louane Emera, mint a legígéretesebb fiatal színésznő nyert el. A lány a The Voice zenei tehetségkutató műsorban az elődöntőig jutott, ahol szintén megkönnyezte a közönséget (Gy. Hujbi: A Bélier család. 7.sor közepe).

Hús-vér szereplők, egyszerűség, igaziság, tisztaság, effektek a szívben a szem helyett – A Bélier család valami olyasmi, amiért anno feltalálták a mozit. (…) Olyan báj árad ebből a filmből, ami majdnem sok lenne, ha nem lenne olyan pofátlanul professzionálisan kimérve: az idill nem mézesmázos, a bénázás nincs túltolva, a romantika nem csap át sziruposságba. És, ami egy ilyen témánál a legfontosabb, nem vonták be a fogyatékosságot egyik irányba sem valami álságos maszlaggal: a film nem kesereg a siketség tragikus voltán – minthogy nem az – de nem is állítja szappanoperai fordulattal, hogy akinek valamely érzékszerve nem működik, azt automatikusan makulátlan lelkű szentté emeli, hogy képes sorsával együtt élni – minthogy ez nincs így (Lola: Minden, amiért az európai filmgyártást szeretjük, Mozi 24.hu).