Azonosság – másság, avagy mindenki másképpen egyforma 3.

Sztereotípiák, előítéletek, diszkrimináció

Háttérszövegek

Gordon W. Allport: Az előítélet (Részlet)

Egy fehér gépkocsivezető Rhodesiában tétlenül lődörgő bennszülöttek mellett hajtott el, és közben ezt mormolta magában: „lusta barmok.” Néhány órával később más bennszülötteket látott, akik ritmikus munkadalt énekelve mázsás gabonazsákokat hordtak egy teherautóra. „Vadak – dörmögte magában –, mit is várhat az ember tőlük?”

Az egyik nyugat-indiai szigeten egy időben szokásban volt, hogy ha a bennszülöttek megláttak egy utcán arra járó amerikait, tüntetően befogták az orrukat. Angliában a második világháború alatt ez a szólás járta: „Pusztán az a baj a az amikkal, hogy túl sokat keresnek, túl sokat törődnek a szexszel, meg az, hogy itt lebzselnek.”

A lengyelek gyakran „csúszómászóknak” nevezték az ukránokat, hogy kifejezésre juttathassák megvetésüket ezzel a csoporttal szemben, melyet hálátlan, bosszúálló, ravasz és árulásra kész népségnek tartottak. Ugyanakkor a németek keleti szomszédjukat, „lengyel marháknak” nevezték. A lengyelek a „porosz disznó” kifejezéssel vágtak vissza, ez a sértés a németek feltételezett faragatlanságára és becstelenségére vonatkozott.

Egy magas rangú római katolikus pap egyszer Bostonban, a város egyik elhagyatott külvárosi útján hajtatott. meglátva egy halálra fáradt néger kisfiút, a főpap megállíttatta a kocsiját, és felvette a gyermeket. A gyerek a kocsi hátsó ülésére, a főpap mellé ült be, aki, hogy beszélgetésbe elegyedjen vele, megkérdezte: „Kisfiam, te katolikus van?” Mire a gyermek a félelemtől halálra válva ezt válaszolta: „Nem, uram, éppen elég nekem, hogy színes bőrű vagyok, minek növeljem a bajt.”

Amikor egy kínai diákot hossza rábeszélés után rá lehetett venni, hogy mondja el, a kínai emberek valójában mit is gondolnak az amerikaiakról, a diák vonakodva kijelentette: „Nos, úgy hisszük, hogy az amerikaiak a legjobb idegen ördögök.” Ez az eset még a kínai kommunista forradalom előtt történt. A kínai ifjúságot ma arra tanítják, hogy az amerikaiak a legrosszabb idegen ördögök.

Magyarországon az a szólás járta, hogy „az számít antiszemitának, aki az abszolút szükséges mértéken felül is gyűlöli a zsidókat.”

Nincs a világnak olyan sarka, ahol a csoportok közötti gúnyolódás ne fordulna elő.

„A cél inkább a mimegvalósítás lenne”

„Lehet, hogy a társadalom nem ad teret az igazi egyéni kezdeményezéseknek. Az is igaz, hogy abban a fene nagy szabadságban, amit a városi lét ad az embereknek, fantasztikus, szélsőséges egyéniségek is teremnek. Kérdés persze, hogy ezeket a szélsőségeket még valódi egyéniségeknek nevezhetjük-e. Nem tudom.

(…) Arra a jelszóra, hogy »valósítsd meg magad« én kifejezetten haragszom. Ez az ellenérzés pedagógiai gyökereimből fakad. Olyan családban nőttem fel, amely körül sok pedagógus megfordult, és amelyben például Karácsony Sándor pedagógiai nézetei jól ismertek voltak. Az ő tanításaiból sok mindent már az anyatejjel szívtam magamba például azt a gondolkodási módot, hogy az emberi lélek társas lélek, és az ember mindig más emberhez viszonyulva valamilyen. Az »önmegvalósítás« szó számomra mindig valamilyen perverziót jelentett. Az embernek sosem saját magát kell megvalósítania, hanem a környezetével, a másik emberrel, a fűszállal, a csillagos éggel kell rendeznie a kapcsolatát. A cél inkább a mimegvalósítás lenne.

(…) Ha azt akarjuk, hogy javuljon az ember és környezete kapcsolata, akkor javítanunk kell az ember kapcsolatát a másik emberrel. Mi komolyan hiszünk abban, hogy emberei viszonyaink rendezése… kihagyhatatlan lépés.

(…) Az embernek társai vannak. Az ötmilliárd ember különböző szintű rendszerekbe rendeződik. De minden rendszer csak akkor élő egység, ha azokat az alrendszereket, amelyeket magába foglal nem beolvasztja, hanem szintetizálja egy magasabb egységben, A multikulturális jelleget én nagyon fontosnak tartom (…) Sokféle kultúra nagyon bonyolult egymásra hatására van szükség, így egészséges a rendszer.

Részletek Végh Attila Victor Andrással folytatott beszélgetéséből.
Cédrus, 1998. március, 20–21. o.

A társadalmi szerződés jelentősége

A közösségek fontos szerepet játszanak a felgyülemlő feszültségek levezetésében, a kudarcok enyhítésében, az emberi érdekek, törekvések megfogalmazásában, a nyilvánosság szintjén való ütköztetésükben. Ha egy társadalomban nem jön létre s nem működik a legkülönfélébb közösségek gazdag hálózata, ha az emberek magukra maradnak feszültségeikkel, nem találnak biztonságot és megerősítést egy­egy közösségben, ha érdekeik beléjük fojtódnak, s csak sunyin érvényesíthetők, s ha körülöttük mindenki ugyanilyen bizonytalanságban s kiszolgáltatottságban érzi magát, akkor lábra kap a társadalmi együttélés egyik legpusztítóbb betegsége, amelynek főbb tünetei a következők: kisebb­nagyobb mértékben mindenki kielégületlen, mindenki bizalmatlan, türelmetlen s ingerlékeny mindenkivel szemben, s végül is kialakul az az állapot, amelyet Széchenyi 150 évvel ezelőtt így jellemzett:
„Agyarkodunk egymás ellen, mint tehetetlen sajtférgek.” Tehetetlenségünkben egymásba, lehetséges szövetségeseinkbe harapunk. Megint csak Széchenyit idézve: „Valóban szomorú eset… mert gyűlölségi hajlama nem egy magyarnak koránt sincs kimerítve azon antipátia által, mellyel az arisztokrácia iránt viseltetik, de midőn con amore gyűlöli ezt, nem kevésbé gyűlöli a kormányt, gyűlöli az egyházi rendet, gyűlöli a katonákat, gyűlöli a németet, gyűlöli a horvátot, gyűlöli a tótot, gyűlöli a görögöt, gyűlöli a városi polgárt, gyűlöli a kereskedőt, gyűlöli egyik a másikat stb., szóval gyűlöl mindent…” Csak használjunk a „gyűlöli” helyett egy valamivel enyhébb kifejezést, s helyettesítsük be a németet, tótot, a polgárt, kereskedőt mondjuk ilyen maibb kategóriákkal, hogy a „vásárló”, és az „eladó”, az „ügyfél” és a „hivatalnok”, a „mi” és az „ők”, (…), az „urbánus” és a „narodnyik”, a „csöves” és a „smasszer”, a „megalkuvó” és a „hőbörgő” – s itt vagyunk máris a kutyakomédiánál. Az általános bizalmatlanságnak, rosszindulatnak, acsarkodásnak ez a légköre, bár önmaga is következménye valaminek, ma már okká, a közösségek létrejöttének önmagában is fontos akadályává vált.

Egy országos vizsgálat során világosan kirajzolódott az, hogy nálunk az emberek jelentős hányada úgy érzi, ő többet ad a társadalomnak, mint amennyit kap a társadalomtól. Kevesebb jómódot, megbecsülést, lehetőséget kap a társadalomtól, mint amennyit munkájával, magatartásával létével ő ad a társadalomnak. A mérlegnek ez a megbillenése, a miért mit adok és kapok társadalmi elszámolásnak ez a kiegyensúlyozatlansága súlyos zavarokat okoz vagy okozhat a társadalmi együttélésben. Egyfelől, mert állandó sérülések, sértődések forrása, s így ingerültté, indulatossá teszi egymással szemben az embereket, s az indulatosság, agresszivitás a pszichológusok szerint a bűntudatnak egyik fő forrása. Másfelől, mert fokozza a társadalmi kapcsolatokban a súrlódást, amelyet a közgazdászok a gazdasági folyamatokban már régen számon tartanak mint gazdasági tevékenységet és fejlődést fékező egyik fontos tényezőt, s amely nálunk többek között oka a hiány állandó újratermelődésének. A „nem kapom meg azt, ami kijár nekem, s ezért nem is adok vagy csak kénytelen­kelletlen adok annyit, amennyire képes vagyok” tudata s gyakorlata is állandóan növeli a társadalmi együttélés, együttműködés belső súrlódását, s ezzel fékezi a társadalmi együttműködés hatékonyságát.

A társadalmi szerződés hiányának vagy torzulásának egyik kóros tünete a korrupció is.

Hankiss Elemér: Diagnózisok I. (Bp.,Magvető, 1982.)

Bűnbakok

A bűnbakképzés csoportdinamikai határeset. Sajátos feltételek közt jön létre: a frusztráció következtében eltorzult csoportélet megnyilvánulása. Mégis kiemelkedő jelentőségű a mikroszociológiai történések értelmezésében. Megmutatja ugyanis azt a folyamatot, ahogyan az indulatátvitel a valóságtól elszakadt társas képleteket hozhat létre. A szerepképződés típusos folyamatában, mint láttuk, a csoport elvárásokat támaszt, s a csoportélet igényeiből keletkező különféle pozíciókhoz (játékmester, totótanácsadó, italszakértő, döntőbíró vitás esetekben stb.) együttes tapasztalatok alapján hozzárendeli azt a személyt, aki valamilyen tulajdonságával, készségével az elvárásoknak megfelelhet. A példák arra utalnak, hogy a negatív indulatai felnagyításban – amelynek egyik esete a bűnbakképzés – ugyanez a folyamat játszódik le, torzított formában. A szerepalakító csoportigény: az agresszív feszültség elvezetése. Az elvárás: olyan ember legyen, akire az agresszió ráirányítható, tehát veszélyeztesse a csoportot, legyen „ellenség”, vagy legalább keltsen jogos viszolygást a csoport tagjaiban, legyen „undorító”. Csakhogy ennek az elvárásnak ritkán felelnek meg teljesen az elvárás arányaihoz is szabott tulajdonságok vagy viselkedésmódok. S itt érvényesül a felnagyítás. A csoport, esetleg reális támpontok alapján, addig-addig nagyít bizonyos tulajdonságokat, amíg azok arányban nincsenek az indulati feszültséggel. Olyan súlyosnak tüntet fel bizonyos emberi gyengeségeket, hogy azok végül is adekvát célpontjai lesznek az agressziónak.

Reális, valóban meglevő tulajdonságok felnagyításáról van szó tehát, amelyeknek funkciója más forrásból táplálkozó, felduzzadt indulatok elvezetése.
Ennek a mechanizmusnak sok a közös eleme a szociológiai diszkriminációval, amelyben nagy társadalmi rétegek vezetik el indulataikat faji, nemzetiségi előítéletek csatornáin. A kiscsoportok önkényes, szubjektív szerepképzése természetesen mégsem azonos a társadalmi előítéleteken alapuló indulatelvezetéssel.

A diszkriminációk történetileg kidolgozott sztereotípiákon alapulnak. Ezeket az egyes személyek készen kapják, egy kiterjedt értékrendszer egyik elemeként. Az azonosításos folyamatban, amelyben az ehhez szükséges mércékhez és sablonokhoz hozzájutnak, egész személyiségük alakul. S ha a kiscsoportokba is magukkal viszik ezeket az ítéleteket (például antiszemitizmus), ez nem mikroszociológiai termék, hanem az intézményes társadalmi erők hatása a kiscsoportra.

A mikroszociológiai torzított szerepképzés viszont közvetlen történés. Nem feltételezi sztereotípiák átvételét, nem kapcsolja be a csoport tagjait egy társadalmi áramlatba, s így nem is az ideológiai értékképzés összetevője.

Binét Ágnes egyik vizsgálatában szociometriai kikérdezéssel rekonstruálta egyes általános iskolai osztályok társas életét, különösképpen a normák keletkezését. Az egyik harmadik osztályos kiscsoport tagjai ádáz dühvel szidalmazták az egyik osztálytársukat. A csoport valamennyi negatív szavazatát ez a gyerek kapta. Az indulatok alapját képező indokok azonban jelentéktelenek voltak. „Akkora a szája, mint egy vízilónak”, „Úgy jár, mintha részeg volna”. A mellőzött gyerek viselkedésében csakugyan volt valami különös, a szokásostól eltérő; nevetését is furcsának találták, ezért néha gúnyolták, vízilónak csúfolták. A szokatlanság volt az a negatív vonás, amit a csoport felnagyított. A csoport ellenséges magatartása semmiképpen nem volt indokolt, kizárólag indulatelvezetésül szolgált; nem is terjedt túl a kiscsoporton, ott is elcsitult, epizódnak bizonyult.

Ugyanennek az iskolának egy másik harmadik osztályában a negatív szavazatok két gyerekre összpontosultak. Ezek voltak az osztály kitaszítottjai. „Rossz, rendetlen… buta, rossz tanuló… csúnya szavakat mond… piszkos stb.” Ilyen magyarázatokkal támasztották alá a gyerekek az egyértelmű elutasítást. Ez is önkényes, szubjektív felnagyítása volt annak a benyomásnak, ahogyan a társadalmi elesettséget megragadták. A két gyerek lumpen-családból származott. Elhanyagolt külsővel, hozzájuk nem illő ruhadarabokkal, olyasfajta nemtörődömséggel, amely mutatta, hogy a környezetükben senkinek sem fontos az ő tanulmányi előmenetelük. Viselkedésükben nemegyszer fordultak elő olyan dolgok, amelyekről ők maguk is, és társaik is tudták, hogy tilosak. S ami még fontosabb: ezt a két gyereket az osztály véleménye szerint a tanító néni nem szerette, éppen azokért a tulajdonságokért nem, amelyek miatt társaik kiközösítették őket. A két gyerek negatív tulajdonságait nemcsak a kiscsoportban nagyították fel szereppé, hanem kiterjesztették az egész formális egységre, az osztályra.

(…) Két kaliforniai szociálpszichológus – Bany és Johnson – az iskolai osztályok csoportdinamikáját elemezve egy még riasztóbb epizódot mondanak el. Az egyik osztályban egy tanulóval szemben társai azt a kíméletlen és irracionálisnak látszó diszkriminációt valósították meg, hogy demonstratívan viszolyogtak az érintésétől. Aki véletlenül hozzáért, vagy akinek egy olyan tárgyat kellett kézhez vennie, amelyet előzőleg ez a tanuló megfogott, az engedélyt kért, hogy kezet moshasson, s ki is ment kezet mosni. Ezt a magatartást az osztály minden tagja következetesen betartotta. Aki a „tisztátalannal” közvetlen vagy közvetett konfliktusba került, az kezet mosott. A megfigyelők ehhez annyit tettek hozzá, hogy a „tisztátalan” kirítt az osztályból: nagyobb volt, mint a társai, csúnyának és esetlennek látszott, viselkedésével feltűnést keltett, mint aki külsőségekkel, például rikító ruhadarabokkal igyekszik felhívni magára a figyelmet.

Mérei Ferenc: Közösségek rejtett hálózata,
Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1988. 211–216.o.

Ahogy egy mai fiatal látja

P. A. (23 éves fiú, ELTE BTK, magyar-történelem szakos) Két kisebbség kelt bennem kimondottan kellemes érzéseket: a négerek meg a zsidók. Ha meglátok egy négert, valahogy olyan bizalomgerjesztő. nem tudom, miért van ez. Talán a bőrszíne ébreszti az emberben, hogy melegszívűnek gondolja. A zsidó pedig egy érdekes kultúra. Néha idegesítően kihangsúlyozza a különállását. A faji öntudatot nagyon elítélem bennük épp úgy, mint a nácikban. De ha arra gondolok, milyen szép zsidó nők vannak, én igazán kedvelem őket. A többi kisebbséggel igazából még nem volt semmi kapcsolatom. A svábok ügyesebb és szorgalmasabb emberek – ha általánosnak vélem azt a jelenséget, amit a szülőhelyem melletti faluban látok. oroszok, ukránok esetén arra gondolok, hogy ha szegény, akkor megbízhatatlan, na nagyon gazdag, akkor bűnöző. A kínaiakkal több pozitív élményem van. Náluk is van maffia, de annyi hagyomány és szorgalom él bennük, hogy azt mindenképpen értékelni kell. Az arabokkal úgy vagyok, mint a cigányokkal: igazából idegenkedem tőlük, mert más a kultúrájuk. Negatív ingerek értek már cigányok részéről, például hangoskodás vagy lökdösődés egy külvárosi villamoson, de annyira nem voltak negatívak, hogy emiatt valami utálat kifejlődött volna bennem. Ezt lehet annak a számlájára írni, hogy más kultúra és nekik ez a természetes. Ezt ki kell bírni. Az ember gyakran találkozik ilyen figurákkal, egy nagyvárosban rengetegféle ember össze van zárva. Én is idegesítő lehetek más kultúrák képviselőinek. nem tudom elképzelni, hogy bárki is előítélet-mentes lenne. Biztos az én számon is kiszaladt már olyasmi, hogy ezek a hülye cigányok. De általában azt mondom, amire tanítottak, és ami igaz is: nem szabad általánosítani. Ebbe a csapdába pedig majdnem mindenki beleesik. Mert a cigányok szenvedélyesek, könnyen barátkoznak és hirtelen haragúak, ha már az ember általánosít. Jó a zenei érzékük, komfortfokozat-igényük pedig kevesebb. Lehet, hogy ez utóbbi csak a szegény, józsefvárosi cigányokra jellemző, akiket én ismerek. Ha gazdagok, akkor pedig másfajta az ízlésük: az élénk színeket kedvelik. Nem mondom, hogy ez ronda, hanem hogy én nem vennék fel olyan ruhát, mint egy cigány férfi. Ha nekik ez jó, engem igazából nem zavar. Azután kevésbé vagy másképp tervezik meg az idejüket, mint mi. Talán náluk több lehet az üresjárat egy napon belül: olyan sziesztázó a hangulat néha a Józsefvárosban, mint Szicíliában. Ha nem bántanak senkit, akkor ez egy kedves dolog. Tovább nincs kifejlett érzékük a pénz megtartásához, és könnyebben is kérnek kölcsön idegenektől.

Részlet Győrffy Iván egyetemistákkal készített
interjúsorozatából. Mozgó Világ, 1998/1. 54–55. o.

Tuszik és hutuk

Aki ma Európában rasszizmusról beszél vagy ír: többnyire az ügynevezett zsidókérdést taglalja. Teljesen érthető a holocaust tényei nyomán. Az Egyesült Államokban a rasszizmust a négerek – akkor még korántsem a feketék – helyzete jelentette, a polgárháború után is nagyon sokáig. Egészen addig, amíg a leginkább fajvédő déli államokban is le nem következett az amerikai feketék teljes jogi egyenlősége. A hatvanas évek második felében léphettek színre az amerikai másság többi mozgalmai: a feministák, a férfi és a női homoszexuálisok, az alternatív életmódú fiatalok.

Ámde ki ismeri a rasszizmust a mai világ más tájain? Malinowski már évtizedekkel ezelőtt megírta, hogy a Csendes-óceán némely szigetein a bennszülöttek rituális törzsi irtóháborút folytatnak egymás ellen. Az ok felderíthetetlen, az idővel nem mérhető, messzi múltban található, mikor is az egyik törzs főnöke elragadott valamilyen földterületet a másik törzs főnökétől. Így történt ez Malinowski kutatásainak idején. Az afrikai négereket ma a művelt európai értelmiségi is hajlamos homogén tömegnek tekinteti. Aztán a közelmúltban láthattuk Ruandából a tuszik és a hutuk irgalmatlan irtó hadjáratát egymás ellen. Ki a tuszi, ki a hutu? Két törzs, két népesség, két faj? Európai szemünk árnyalatnyi különbséget sem lát a gyűlölettől eltorzult fekete arcok, az ölni kész tekintetek között. Az összetört koponyák, a laposra vert testek között még kevésbé. Másik példa: környezetemben nincs eleven értelmiségi, aki meg tudná mondani, mi készteti tömegmészárlásra, egymás kiirtására a különféle afgán törzseket. A szovjet agresszió előtt is, alatt is, s utána különösképpen. Mi itt a gyűlölet oka? A Korán eltérő értelmezése, évszázados törzsi hagyományok?

„A törzsi nacionalizmus nem egyéb, mint elfajulása a vallásnak, amely szerint Isten egyetlen népet szemelt ki magának: tudniillik éppen az ő népét” – írta negyven évvel ezelőtt mesterünk e tárgykörben, Hannah Arendt. A törzsi nacionalisták szerte a világon azóta sem fogadták el tételét.

In: Sükösd Mihály: A másik, a mások. Mozgó Világ, 1998/1., 22.o

A cigányok helyzete Magyarországon

A következő tanulmányrészletek segíthetnek megvilágítani a cigányságról Európában és hazánkban élő igen sokszínű képet. Felhívják a figyelmet a hazai cigányság válságos helyzetére, és segíthetnek értelmezni a kapcsolódó tapasztalatokat.

Sztereotípiák a cigányságról

„A cigány ha nem Sárközi az Egri csillagok-ból, ha nem Rigó Jancsi a Fekete szem éjszakája című filmből és még nem is a Rajkó zenekar – vagyis ha nem életünk jópofa epizodistája – ha nem giccs és nem is folklór, akkor rendszerint bizony „cigánykérdés”. (…) Nálunk sokkal jobban üzemelő kapitalista országokban is létezik. Elegendő a francia határtól néhány széz kilométert utazni mondjuk Granada híres-hírhedt cigánynegyedébe, ahol ahol aztán fölöttébb színes, de felettébb idilli tapasztalatokra tehet szert az ember. Ám az említett jelenetből egy általánosabb és romantikusabb cigányképe is kirajzolódik. Szinte Verdi dallamát hallani ilyenkor, még a tizenkilencedik századból, amikor is a hímnemű cigány leginkább vándorcigány (női megfelelője Carmen), s a „vándorcigánylegény” ugye, „megpihen az úton”. Jellegzetes és kedvelt cigánytoposz ez (toposz: egy nép állítólagos vagy valóságos jellemző sajátossága), amelyben a cigány metafora, mégpedig a szabadság metaforája. Pontosabban a megzabolázhatatlan szabadságvágyé, amelyet nem sikerülhet semmilyen társadalom öntőformáiba löttyinteni.

A negatív előítéletek gyökerei

A cigánykérdés szociális megoldatlansága mindig is ott bujkált mindennapjaink adósságai között, csak hát – ilyen-olyan okból – „közéletileg” leginkább hallgattunk róla.

Tudtuk, hogy létezik, „időzített bomba” , hisz aligha volt olyan ember – lett légyen az akár falusi akár városi –, aki ne tapasztalta volna meg azt a külsejükben is megnyilvánuló, életvezetési mintákban is kifejeződő másságot, amit a cigány mivolt jelent. Hogy aztán ki miként viszonyul ehhez a mássághoz, az attól is függ, hogy a cigányok mely szociológia csoportjával került rendszeres vagy alkalmi érintkezésbe. Aki a valamilyen tehetsége folytán – viszonylag – zökkenőmentesen asszimilálódó cigányok köréből nyeri tapasztalatait, nyilván másként gondolkodik róluk, mint az, aki az átlagosabb képességű cigányok – önhibájukon kívüli okokból kínkeserves – beilleszkedési kísérleteinek tanúja. S nyilvánvalóan azok száma, a legnagyobb, akik az asszimilálódásra legfeljebb hosszú távon képes cigányhonfitársaink életviszonyait és társadalmi problémáit látva, könnyen kialakítják a velük kapcsolatos – mindenek előtt szociális nem pedig faji tartalmú (tehát nem rasszista) – negatív előítéleteiket. És mert tény, hogy a cigányságon belül az említett csoport a legnagyobb, szomorú, mégis törvényszerű, hogy a cigányok – nem cigányok viszonyát leginkább ez a tapasztalati mező jellemzi.

In: Galló Béla: Zárószó helyett. Magyar Hírlap, 1998. március 7. 6.o.

A feleslegesség megélése

A kádári válság és a rendszerváltás egyértelmű vesztese a roma népesség. Az arctalan, de könyörtelen piac nem tud mit kezdeni velük. A közgondolkodásban elterjedő cigányellenesség csak arcot ad a kitaszításnak. Miként a német társadalom a németek és a törökök közötti határt ugyanúgy húzza meg akár Németország és Törökország határát (egyes társadalmak alkalmasak az európai létre, mások nem azok), ugyanúgy von határvonalat a romák és önmaga között a magyar társadalom.

„Válj piacképessé, válj alkalmassá!” hangzik a jelszó, csakhogy a felek tudják, hogy ez képtelenség. Ez az új rasszizmus tetszik, nem tetszik, nyugatias. A magyar polgárt szorgalmasan cigányozzák Bécsben és Drezdában, s ő megveti romáit Békéscsabán és Kiskundorozsmán. A szocializmus elmúltával, a piac beütésével örül, hogy nem kell „úgy tennie, mintha szeretné őket”. Nem én vagyok ellenük, hanem a piac. Nem én éheztetem őket, hanem a versengő világ. Mindannyian versengünk, ő lemaradt. Vessen magára. A tevőleges rasszizmusnál, a bőrfejűek őrjöngésénél talán még félelmetesebb ez a fölöslegességre és szükségtelenségre utaló közöny.

In: Lengyel László: A fölösleges faj.

Mozgó Világ, 1998/1. 20. o.