OFOE Filmklub

Érettségi /Bacalaureat / Graduation/

Az OFOE Filmklub következő vetítésén egy 2016-ban készült román – francia-belga filmet nézünk meg, rendezője Cristian Mungiu. A film az elmúlt évben Cannes-ban a legjobb rendező díját nyerte el.

Időpont: május 2. 17.30
Helyszín: Kino Café, Budapest, Szent István krt. 16.
Jegyár: 700 Ft

A mindennapok román kisrealizmusa ezúttal is székéhez szögezi a nézőt. Hőse egy középkorú főorvos, aki a rendszerváltáskor elkövette azt a hibát, hogy hazatért Nyugatról, s most, ezt korrigálandó, a lányát szeretné ösztöndíjjal Angliába menekíteni. Ám ahhoz kitűnő érettségi kellene, amit a gyermek bizonnyal abszolválna is, ha egy ellene elkövetett bűncselekmény utáni sokk és törött kéz nem akadályozná ebben. Elkelne tehát némi segítség, rávenni az iskolaigazgatót, hogy legyen elnézőbb, hagyjon a maturandusnak több időt, ilyesmik. Szívességért szívesség jár: cserébe a főorvosnak előbbre kéne venni a várakozási listán egy májátültetésre váró alkoholista nagykutyát. A kölcsönös gesztusoknak valóságos láncolata alakul így ki, amelybe bekapcsolódik a helyi rendőrtiszt meg még néhány ügyeskedő figura. Igazi morális csapdahelyzet ez, elvégre az apa a gyermeke jövőjét szeretné biztosítani, s ennek érdekében pusztán egyenlő esélyeket teremteni neki, amelyektől egy támadás önhibáján kívül megfosztotta. Mégis, lassan mindenki tartozik mindenkinek, s kirajzolódik egy olyan világ képe, amelyben csak annak jut, aki másnak is juttat. Aki meg nem – vélhetően a többség –, az pórul jár. „Az adósod vagyok” – ez hangzik el a leggyakrabban a párbeszédekben, s az a beletörődő vallomás, hogy „ez egy ilyen világ” (Báron György: Érettség, részlet Élet és Irodalom, LX. évfolyam, 42. szám).

Mungiu egy rettentő gonosz szerző: olyan választás elé helyezi a főhősét, amiből majdhogynem lehetetlen sártalanul kikerülni. Ha nem próbálsz meg egyszem porontyodon segíteni, akkor szívtelen, spártai seggfej vagy, és jogosan megy tönkre a házasságod. Ha pedig megpróbálsz, akkor csak egyféleképpen lehet – „tuggyukmi”, hogyan. Az egésznek csak annál szebb a szociográfiai bája, hogy a legfőbb felbujtó éppen az apa egyik zsaru haverja. Hisz nemcsak politikus lehet korrupt, hanem mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy visszaélhet azzal a többel-kevéssel, ami neki van. Orvostól jegykezelőig.

Sok mindenről szól a film, és a főhőse eléggé komplex ahhoz, hogy ne tudjuk elintézni annyival, hogy hát igen, ő is csak a korrupció áldozata és/vagy továbbéltetője. De a tény, hogy a szereplők folyamatosan azt hozzák fel (saját) mentségükre, hogy „ez van, ilyen országban élünk”, eme, társadalmi aspektusát teszi a legrelevánsábbá, leghidegrázósabbá, legaktuálisabbá (Jakab-Benke Nándor: Apai szív, Filmtett).

Mindenkinek van, volt vagy lesz hasonló esete. A társadalom testén élősködő hálapénz – orvosi közegben vagyunk, hát persze, hogy előkerül – csak a jéghegy csúcsa, olyan, amiről mindenki beszél, pedig itt aztán tényleg mindenki tud adni és kapni valamit. Nem tudnánk mégis elintézni valahogy? – teszi fel a kérdést az alpolgármester, a rendőr, az orvos, az igazgató. Hiába, kéz kezet mos. Valahogy mindenki el tudná intézni. És mind tudják, mi is tudjuk, hogy dehogynem lehetne elintézni. Nem azért, persze, mert ő is kapott a jussból, hanem mert ez így emberhez méltó (Sergő Z. András: A hálapénz itt csak a jéghegy csúcsa, Filmtekercs).

Cristian Mungiu filmjében is éppen az a nagyszerű, hogy nem csinál semmilyen nagy dolgot, csak bemutat egy olyan történetet, amit mi magyarok végtelenül ismerősnek és saját érezhetünk. El tudom képzelni egy skandináv néző arcát, milyen szörnyülködéssel nézhették az uram-bátyám rendszer működését, nekünk magyaroknak azonban szemünk se rebbenhet, amikor egy orvostól azt kérik, hogy vegye már előre a befolyásos beteget, cserében az segíthet abban, hogy a lánya a törött kezével kicsit tovább írhassa az érettségijét. Majd félrenéz addig a tanfelügyelő. Igazán nagyon kedves a román filmtől, hogy ilyen tőről metszett magyar témákat, mint a mutyi, is magáénak érez, és ilyen komolysággal és színvonalon foglalkozik vele. Már csak az a kérdés, hogy a magyar film rázza meg magát, és kezd foglalkozni ezekkel a témákkal.(Libor Anita: Aki a mutyit támadja, Magyarországot támadja, Index).