Osztály-történetek – napjainkban és egykor

Egy német filozófus mondta egy Európa-méretű tragédiát követően, hogy eme emberiség trauma után már nem lehet verset írni. Nos, ez jár az eszemben (már bocsánat a profán egybevetésért): a skandináv írónő, Jane Teller világhírű, nálunk is olvasott, látott, kitárgyalt regénye, a Semmi után lehet-e még ifjúsági regényt írni. A gyerekvilág kimondott-ki nem mondott rejtélyei, filozófiai, metafizikai drámái, megannyi gyerekhős tragikusabbnál tragikusabb sorsa után tudunk-e még valamit mondani? Nekik. Róluk. Ebben a műfajban.

Ez az érzésem  támadt fel Wéber Anikónak szintén sokat emlegetett Az osztály vesztesei című regényét olvasva. Jóformán hiába a primer ember (gyerek)ismeret, egy osztály (napközis csoport) életével való együtt lélegzés, a gyereksorsok mögött felsejlő különböző (különböző etnikai, szociális eredetű) drámák –  Teller hősei már nem überelhetők.

Pedig az „osztályregénynek” oly erős hagyománya van az ifjúsági irodalomban.

Speyer vakáció-köteteit Kosáryné Réz Lola fordította finoman, érdeklődéssel olvastuk az osztály fiútagjainak küzdelmét a titokzatos kutyatulajdonos leányzóval (később megtudhattuk, hogy  Gimnazisták és a Hatodik osztály szerzője reformpedagógiai ihletésű „erdei iskola” kalandjait dolgozta fel).

A magyar hagyományban tán Karinthy szatíra-füzére nyitja a sort, a Tanár úr, kérem. Nem sokkal követi az érettségi bonyodalmaiba keveredő Kosztolányi-hősök története, az Aranysárkány szabadkai-sárszegi világa, még inkább Móricz Forr a bor-ja. (Legyünk következetesek, ahogyan nem ifjúsági olvasmánynak szánta Nyilas Misi történetének első részét írója, úgy e másodikat sem. Maga írja a regény végén az ocsmány, szegény tanár urat megszégyenítő befejezésnél: „ez már nem diákcsíny volt, hanem úri hecc”…) De vitán fölül ifjúsági mű volt Kardos Lászlónak hasonló témát választó írása, a Tanár úr notesze – megmaradtak a gyerekek az iskolai tréfánál.

Valóságos – a szó kétszeres értelmében az – Karácsony Sándor „tényregénye”, az A csucsai front, melyben a „nyóckeri” kispolgárvilág kisgimnazistáiból hatékony, jól szerveződő – ma (vagy nemrég) így mondanánk: közösség válik. A nemzeti szimbólumok válnak a mesteri tanár kezében hatékony pedagógiai eszközzé (innen a mű világháborút idéző címe is).

A két háború közti kárpátaljai diákok osztályáról szólt Ilku Pálnak (a későbbi miniszternek) ifjúsági regénye, az Az osztály zendülői, de itt újfent a bonyolult osztályharc szövevényeibe keverednek a kamaszok. Az ötvenes évek végén a korai Jancsó Miklós próbálgatta oroszlánkörmeit egy osztály háborúvégi  emberformáló kalandjain – Galambos Lajos és Szilvási Lajos forgatókönyve nyomán.

A háború utáni világ korszakos osztályregénye már-már ikerpárja Wéber Anikónak. Nagy Katalin – megannyi népszerű gyerekregény és egyetemi pedagógiai kötelező olvasmány szerzője – a háború után különböző okokból elszabaduló agressziót megfékező napközis tanárnőről ír (vélhetően saját fiatalkori énjét rajzolva meg Kati néni szerepében). Az elharapózó pofozkodásnak azzal a szokatlan (s a tanári szobában se jól fogadott) módszerrel áll ellen, hogy szerződést köt a gyerekekkel: mindenki három pofonnal gazdálkodik egy félévben. S csoda történik, a pofonok rendre elmaradnak, az első elcsattanása után a pofozkodó „gazdálkodni” kezd fegyvertárával, „nagyobb ügyekre” tartogatja, de addigra meg már nem érdekes a pofozkodás. Kati néni ebben a kollektív fejlődésregényben győzelemre viszi a kreatív pedagógiát.

Ez lesz a sorsa Palotai Boris 50-es évek-beli Sztálinvárosi gyerekek című regénye tanárnőjének is. Sikerül az iskolakerülő Daru Katit és társát, Tóth Bercit „szocializálni” az új iskolába, sőt az osztálytársak is megértik, nem helyes dolog a szegregáció. Leírva nagyon sematikus, de a regény valóságos realizmusa átüt az íráson, hát még a könyvből készült film képein, ahol Gózon Gyula alakította a hazai „lifelong learning” első hősét, a részeges nagypapából iskolába járó idős munkást.

A roma/cigány integráció témájával később Halasi Mária újságíró is megpróbálkozott az Utolsó padban című regényében. Lakatos Katinak végül sikerül beilleszkednie az osztályba, Györgyi néni is katartikus változáson megy át, s ez a példamutató magatartás hozza meg – a regény, s a belőle készült film szerint – az osztály attitűdjének „pálfordulását” is. (Sokan gondoljuk úgy, hogy Kende Márta, s a legendás egykori TV Gyermekosztály munkatársainak sikeréhez a főszereplőt alakító cigány lány Imre Etelka isten áldotta tehetsége is besegített…)

Az a véleményem, hogy a „szocreál” és az „ifjreál” sematizmusának veszélyeit az érett, kései Gergely Márta elkerülte. Két osztály-regénye is van ebből a körből: a Sanyi és a Többsincs osztály. Mindkét műben persze van valami kedves utópia – a magyar társadalom mindezidáig utolsó stabil, stabilnak tűnő világából (hatvanas-hetvenes évek fordulója). A  Sanyi „osztályának” a szülők a főhősei, akik maguk is közösséggé válva egymást segítik a továbbtanulásban, a „névadó hős” szülei vonakodnak a „társadalmi mobilitás kihívását” vállalni, nem akaródzik tovább taníttatniuk fiukat, ám a szülő-társak és az iskola összefogása segít.

Aztán ez a pedagógiai ethosz a gyerekirodalomban visszafogottá vált. Nem csupán az ideológiai és társadalmi elbizonytalanodás volt az ok, mi tagadás: a gyerekolvasók (ha még voltak s vannak) már nem voltak önmaguk sorsának irodalmi képére kíváncsiak, ennél nagyobb kalandok kerítették őket hatalmukba, nem egyszer (az ismert) valóság feletti hősökkel és konfliktusokkal.

Ebbe az életérzésbe robbant be a Semmi!

S bár Wéber Anikó megannyi kedves tanár nénije (köztük a napközis, aki alighanem az ő alteregója) hiába próbálkozik kideríteni a gyerekek Facebook-merényletét (titokzatos elkövető titokzatos áldozatának megalázását, „az osztály vesztesének” titulálást, s alighanem hiába jutnak valami megoldás-félére. Megrendítő a gondolat, mely szerint valójában csaknem minden gyerek – olykor önmaga előtt is /!/ – gyanúba keveredik tettesként és/vagy áldozatként is. Realista regény már nem lesz ebből a történetből, bármennyire törekszik lélekrajzra s a gyerekek  családi hátterének felvillantására is, a valóság mindegyik helyzetet felülmúlja –már-már leírhatatlan drámáival. A titok felderítése meg már nem teremt igazi feszültséget…

Szóval. Talán valóban nem lehet a Semmi után ifjúsági regényt írni?

Trencsényi László