Lemorzsolódás, hátrányos helyzet, avagy nem lehet mindenki „jófej”

A jelenlegi magyar oktatási rendszer számomra olyan, mint egy meredeken zuhanó vízesés, amire még nem épült vízerőmű. Óriási, hasznosítható munkát lehetne belőle kinyerni , mert nagyon messze van attól az állapottól, amit úgy hívunk, hogy a rendszer és környezete közti egyensúlyi állapot. Mondhatjuk úgy is, hogy a magyar oktatási rendszer exergiája¹ nagyon magas, de az exergiahatékonysága igen alacsony.

Ezt az erőművet, ki-ki, fantáziája szerint, hívhatja oktatásirányításnak, vagy oktatáspolitikának, mindenesetre valami olyasmiről van szó, ami a rendszert, az iskolát, egyértelmű társadalmi funkcióval ruházza fel, s védelmet nyújt a tehetetlenség törvényével szemben. Szóval lehet kapaszkodni, de hatékonyabb, ha van biztonsági öv, s azt használjuk is.

Szociológusként hatalmas gondnak tartom azt, ha a társadalompolitikai kérdések az „iskolakérdésben” tisztázatlanok, de azt is, ha a társadalompolitikai kérdéseket pusztán, pedagógia módszertani problémákként érzékeljük, illetve kezeljük.

Sok a didaktikai szorongás a szociális problémák miatt

Köztudott, hogy szociális problémákat pedagógiai eszközökkel megoldani nem lehet. Aki ebben spekulál, azt folyamatos kudarc fogja érni, épp ezért érdemes lenne legalább fejben különválasztani, a tényleges szociális feszültségekből adódó értékkülönbségeket/sikertelenségeket a pedagógiai problémáktól, a didaktikától. Ezzel talán a tanárok személyes rossz érzései is enyhíthetők lennének, melyek különösen a rossz családi háttérindexszel rendelkező iskolákban működő pedagógusok körében kimutatható.

Az iskola mint társadalmi intézmény és az intézményesített nevelés, a pedagogikum között máig sem épült stabil híd.

Amennyiben az iskolát rendszernek tekintjük, úgy annak meghatározott belső logikáját és társadalmi funkcióját is látjuk. A pedagógiai paradigma kétségtelenül szűk ahhoz, hogy általa a rendszer társadalmi funkciója felmérhető legyen.

Az iskola, társadalmi funkcióját tekintve, merev és súlyos. Ez a funkció a felvilágosult abszolutizmus idején intézményesült. Egy ideologikus funkcióról van szó: újratermelni a társadalmi egyenlőtlenségeket. Akár rejtett tantervvel is, de ma már ez sem kell hozzá. A mai magyar iskola akadálytalanul termeli újra a társadalmi egyenlőtlenségeket, akadálytalanul csinál iskolai hátrányt a társadalmi hátrányból. Már a látszatát sem mutatja annak az eredetileg meritokratikus² szelekciós elvnek, mely a belső logikáját kialakította. Pedig ettől volt legitim, ettől nyerte el relatív autonómiáját. E belső logika alapja – lényegét tekintve – az uralkodó kultúra és tudás közvetítése, dominanciájának őrzése meritokratikus alapon (műveltségi kánon) hagyományos eszközökkel (osztályozás, fegyelmezés, házirend, vizsgarendszer, tanrend, felvételi, versenyeztetés, individualizálás azaz az ipari társadalom korának iskolája és módszerei)

A szelekciós határvonalak ma már nem a tehetséges/tehetségtelen, hanem a leszakadó társadalmi csoportok és a középosztály között húzódnak. Az iskola belső logikája e funkció mentén működik. Ezt bizonyítja a magyar iskola számos szerkezeti eleme, a felvételi eljárástól kezdve, az alapoktatás szerkezetén át, a vizsgarendszerig. Megkockáztatjuk: a szakképzés átalakítása, s ezzel a szakiskolai képzési rendszer megváltoztatása sem fogja ezt a társadalmi funkciót módosítani.

Pedagógiai kultúraváltás? Amennyiben nincs felelős döntés arról, hogy szerkezetileg egy más, gazdaságilag versenyképes, s az elosztást tekintve méltányos (azaz olyan elosztási rendszert működtető gyakorlat, mely a mindenféle jószágokat tekintve, a legkisebb rosszat eredményezi a legrosszabb helyzetben lévőknek) társadalmat akarunk, akkor az iskola sem lesz kiegyenlítő, demokratizáló, esélyteremtő. Nem lesz komprehenzív. Érzésem szerint két elv ütközik meg egymással: 1. Durkheim híres megállapítása, miszerint: „Nincs az az ember, aki képes lenne elérni, hogy egy társadalomnak, egy adott pillanatban más nevelési rendszere legyen, mint ami a struktúrájából következik.”³, 2. a McKinsey- jelentés azon megállapítása, miszerint „Az oktatási rendszer csak olyan jó, mint a tanárok, akik alkotják”⁴.

Az az iskola, ami jelenleg Magyarországon regnál, elavult intézmény. Talán ez a körülmény is eredményezte azt a döbbenetes módszertani virulenciát és sokszínűséget, ami – bár létezik a magyar pedagógiai kultúrában – rendkívül alacsony hatásfokkal működik. Egy olyan társadalom, ahol a társadalmi integrációnak olyan legelemibb összetevői mondanak csődöt, kerülnek legitimációs válságba, mint például a szolidaritás, a közérdek, a közjó, ott joggal merül fel az iskolátlanítás igénye. Van-e még egyáltalán lényegi funkciója az iskola intézményének a jelen (posztmodern) társadalmi újratermelési folyamatban? Véleményem szerint nincs.

Egyáltalán van-e lehetőség egy kelet-európai posztmodern strukturális közegben modernista elemekkel dolgozni az iskolaproblémán? Szükség van-e arra az intézményesített iskolára, mely empirikusan már újrakalibrálta magát, nevezetesen csődeljárást folytat maga ellen? Jelen helyzetben, a jelen iskolája társadalmi funkciójáról való tudást/elképzelést is újra kellene kalibrálni, ha másért nem, hát azért, hogy ne lehessen eszköze annak a rendszerváltozás óta működő társadalompolitikai alapelvnek, melyet a mindenkori magyar politika nyíltan és autokrata módon érvényesít, s mely felülről generálva az értékválságot, kíméletlenül egy új, sajátosan kelet-európai piackonformitás felé taszítja a magyar társadalmat.

Felhasznált szakirodalom
Durkheim, Émile: A pedagógia természete és módszerei. In: Francia szociológia. /Válogatás./. Bp., Közgazd. és JogiKvk., 1971.
Mi áll a világ legsikeresebb iskolai rendszerei teljesítményének hátterében? /McKinsey jelentés, 2007.szeptember

¹Az exergia az a felhasználható energia, ami rendelkezésre áll.

²Saját érdem, teljesítmény szerinti

³Durkheim, 1971. p.40.

⁴McKinsey jelentés, 2007. p. 16.