„Kamaszkori baráti társaságunkban Vulkán volt a ragadványnevem”

Az Új Pedagógiai Szemle¹ egy nagyon izgalmas interjúval köszönti a 80 éves Kereszty Zsuzsát. A beszélgetés címe: „A magam örömére” pontosan kifejezi Zsuzsa személyiségének és pályájának lényegét. Hiszen csak akkor lehet képes valaki évtizedeken át töretlen lelkesedéssel képviselni a gyermekek érdekeit, ha egy pillanatra sem huny ki benne „soha nem szünetel a lobogás jó ügyekért”. És nem csak lobogás van, hanem a hosszú pályán számos olyan eredmény, ami mit sem vesztett az időszerűségéből. Két részletet emeltünk ki Takács Géza interjújából, de feltétlenül ajánljuk a teljes szöveg elolvasását.

***

Benned a lelkesedés, a lelkesedésre való készség, a lobogás jó ügyekért soha ki nem hunyt, soha nem szünetelt. Így láttam, így tudom. Így volt? Így van? Jelentett ez olykor óvatlanságot, meggondolatlanságot, megtévesztettséget is?

Fontos területre érkeztünk. Nem lehet véletlen, hogy Anonymus nevű kamaszkori baráti társaságunkban Vulkán volt a ragadványnevem (első munkahelyemen, a cinkotai gimnáziumban Szputnyik). Sokat kellett dolgoznom, mire Exupéry kis hercegének módjára megtanultam, hogy a vulkánt minden nap ki kell tisztítani, akkor is, ha éppen nem működik, különben ki tudja, mikor törne ki legközelebb.

Kamaszkoromban – kissé skizofrén módon – azt éltem át (amit valamilyen mértékben valószínűleg sokan átélünk), hogy abból a személyiségből, aki most, 13–16 évesen vagyok, többféle ember, többféle nő lehetne. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy óvodáskoromban folyt Budapest ostroma, nem egyszer már fénylettek fölöttünk a légicsata gépei, mikor a lakástól viszonylag távoli óvóhelyre siettünk. Az is megtörtént, hogy félelmemben egyedül rohantam le a Sas-hegy oldalába vájt óvóhely felé. Szécsi Pál énekes apját – ha nem is a szemem láttára (köztünk volt az óvóhely vasajtaja) ‒ tőlem néhány méterre, az óvóhely bejárata előtt ölte meg egy kézigránát. Mindez a káoszt jelentette számomra, azt, hogy bármikor bármi megtörténhet. Szerencsére apám, aki az első világháborúban katonatiszt volt, biztonságosan mozgott ebben a helyzetben, szavak nélkül is közvetítve, hogy nem lehetetlen életben maradni, „észnél kell lenni”, koncentrálni kell. Mindez nagyon erős élmény volt.

Az ostrom után az Új Iskola segített „koncentrálni”. Szabadnak éreztem magam, mégis mindenben – a befőttkészítéstől, az általam választott jegenyefáról egy éven keresztül vezetett napló szövegéig, rajzaiig – a minőséget várták el tőlünk. Természetes volt, hogy a jegenye-naplónak minél pontosabbnak, minél szebben díszítettnek kell lennie.

Kamaszként először kétségbeesetten, később egyre biztosabban kerestem és találtam olyan embereket, ügyeket, amelyek megtartanak a számomra elfogadhatóbb úton, a jobbnak gondolt Énemben. Vallásos otthoni nevelés nélkül is vonzott az illegális hittantanulás, majd tanítás – ez csak romantikus lobogással együtt működött. (Később nehéz volt – a transzcendens létében való bizonyosság birtokában maradva ‒ magáról a vallásról leválni.)

Gimnazistaként – eredetileg csak gyerekek mellett pénzt keresni – Bánkra mentem, Leveleki Eszter és a bánkiak Pipeclandjába, „alkotmányos köztársaságába” szobafőnöknek, kamaszokhoz. Szabadság volt és játszani lehetett! (Bánkról szereztem az alapélményt arról, hogyan is lehet szabadidejükben együtt élni a gyerekekkel.) – Az illegális hittan, Bánk is olyan élmény volt, amiben számomra a „lobogás” volt természetes. – Alighogy befejeztem az egyetemet, alig másfél évig tanítottam, amikor a hittantanítást államellenes összeesküvésnek minősítették, így „világnézete pedagógus pályára alkalmatlanná teszi” indokkal elbocsájtottak a cinkotai gimnáziumból, és „képesítés nélküli segédgondozóként” találtam magam a Rege úti csecsemőotthonban. Megalázottan, saját negatív személyiség-lehetőségeimet is megismerve, a kicsiknek is ártva töltöttem itt el egy évet. Nem voltam érett az anyaságra, és ha felbujtásomra szereztünk is a gondozónőkkel (a Váci úti gyárak érzékeny szívű igazgatói előtt lefestve az állami gondozott kicsik örömtelen életét) a kórházi miliőben élő 2–3 éveseknek egy kisteherautónyi játékot, de pszichológus diplomával a zsebemben „biliztetésnél” ugyanúgy hozzákötöttem pelenkával a gyerekeket a padhoz, ahogy ez ott szokásban volt, beálltam a futószalagszerű fürdetésbe, ágyba szállítva a még pancsolásra vágyó, síró kicsiket. Elég leckét adva magamnak abból, hogy készen kapott keretek között hogyan is működik erősnek képzelt gyerekszeretetem, azaz mennyire (nem) tudok külső kényszerek között saját magam lenni. Fel is lehetett volna mondani, más munkahelyet keresni, ha a körülményeket nem is volt módom megváltoztatni.

Mikor (Lénárd Ferenc biztatására) megpályáztam és elnyertem egy napközis állást az Aranyban (az iskola akkor az MTA Gyermeklélektani Intézetének kísérleti iskolája volt, Lénárd itt vezetett gondolkodás-lélektani kísérletet) – akkor természetes volt, hogy újra lelkesedtem: visszakerültem a pályára!

***

Ott voltál sokféle módon az alternatív iskolai mozgalom hazai újjászületésénél, hogyan áll ez a történet? Vannak-e friss élményeid?

Kétségbeejtő és reményt keltő egyszerre. Kétségbeejtő, mert közel harminc évvel a rendszerváltás után is a fennmaradásért kell küzdeniük. Mert még mindig nem egyértelmű, hogy ugyanannyi állami támogatást kellene kapniuk, mint az egyházi iskoláknak. Reményt keltő, mert hallatlan társadalmi kreativitás jelenik meg bennük. Csak az Alapítványi és Magániskolák Egyesületéhez mintegy 400 alternatív óvoda, iskola, felsőoktatási intézmény tartozik. (Több, mint amennyi a volt szocialista országokban együttesen működik.) Szinte az állami centralizációs törekvésekkel azonos ütemben születnek új és új iskolák. A Prezi kezdeményezésére óvoda- és iskolahálózat alakul, szülők szándékából megszületik a Tág Világ, a Csillagösvény, majd a Közép-Budai Waldorf Iskola, virágzik a Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnázium. Szülőkorba lépnek az első alternatív gimnázium, az AKG volt diákjai, és a tantestület létrehozza – elsősorban a volt diákjaik gyerekeinek – az iskolakezdő hat évfolyamot. Ezek csak példák, éppen csak azt említem, ami a szemem előtt zajlik, aminek az alapítása körüli zsongás, szülőkön, tanárokon, volt tanítványokon keresztül közvetlenül megérintett.

A keserű ebben az örömben az, hogy éppen azok a gyerekek, a szegények, akik nagyon sokan vannak, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, mert „kiművelésüket csak az iskolától várhatják” (Takács Etel) nem, illetve alig érik el az alternatív iskolákat.

A Rogers Iskola tanáraitól tanultam több mint két évtizeddel ezelőtt, hogyha egy iskola – tanárok és gyerekek számára ‒ élő szervezetként működik, akkor hihetetlen erőtartalékai vannak. A Rogers Iskola azokban az években egy nyári napközis tábor területén működött. A tábort azzal a feltétellel bérelhették, hogy az épületet minden júniusban eredeti állapotában adják vissza a táborozóknak. Csakhogy az iskolában eggyel több osztályt kellett elhelyezni, mint ahány terme volt az épületnek. – Így augusztusban, nyári szabadságuk idején tanárok és szülők könnyen felhúzható fallal kettéválasztották az ebédlőt (így már volt elég terem), hogy aztán júniusban ezt a falat lebontsák, megőrizhető építőelemeit elraktározzák, és a következő augusztus utolsó napjaiban falat építsenek, évről évre újra, amíg csak ‒ új osztállyal bővülve ‒ el nem költöztek innen. A fal felépítése, lebontása, újraépítése számomra az újrakezdés lendületének jelképévé vált.

Mindez civil kezdeményezésként jött létre. Azért most mintha történne valami más is. Az a hír járja, hogy ‒ Pokorni Zoltán kezdeményezésére, állami támogatással ‒ a Közép-Budai tankerületben az alternatív mozgalomban felnőtt, kivirágzott Gyermekek Háza tantervére, szemléletére, módszereire épülő inkluzív (sajátos nevelési szükségletű gyerekeket is befogadó) általános iskola és gimnázium születik.

Olykor azt gondolom, a reformiskolák, a szabad iskolák, az alternatív iskolák világában sokkal nagyobb rend, fegyelem uralkodott, uralkodik mindmáig, mint a mai, a rend és fegyelem folytonos hajszolása miatt elátkozott, ebben kimerült mai állami iskolákban?

Persze hogy így van, hiszen reflektálás nélkül nincs szabadság, nincs rend. Az alternatív iskolák nem hivatalok, a már sokszor elhangzott, leírt mondattal fogalmazva nem a tantervet, hanem a gyereket tanítják. Gyereket csak akkor lehet jól tanítani, ha belső szabadságát segítjük kibomlani. Ahol szabadság van, ott a rend is ebből születik (persze most halljuk József Attila szavait, de ez nem versidézet, hanem napi tapasztalat). A szabadság és a rend együttéléséhez pedig a gyerekek és a felnőttek rendszeres reflexiója nélkülözhetetlen. Summerhill nem valamiféle álom, Neill fantáziavilágából született egyszeri jelenség. Akkor tanulok, amikor vágyat érzek rá, szabadon játszom, cselekszem, de a közösség előtt felelek magamért. Különösen aktuális ez napjainkban, amikor éppen arról beszélünk, hogyan képes az iskola közlés-számonkérés helyett, facilitálni, a főként önállóan szerzett tudást megszűrni, strukturálódását segíteni.

Az alternatív iskolák legfőbb ereje a műhelymunka, amelyben a tanárok hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre az iskolán, egyúttal önmagukon dolgoznak. Hol tanári kollégiumnak, műhelynek, hol másnak hívják, a lényeg ugyanaz, reflektálnak arra, ami velük és a gyerekekkel, velük és a szülőkkel, velük és tanítással történik. Azaz önnevelési folyamatban vesznek részt.

Az Új Pedagógiai Szemle 2017/11-12. számának tartalomjegyzéke innen letölthető.

¹UPSZ, 2017/11-12.