2005. július 31. vasárnap, 23:59
Schrenk Veronika
A szeretet és az empátia szerepe az oktatásban, nevelésben1
„Az ember azt szereti, amiért fárad,
és azért fárad, amit szeret.”
A szeretet sokarcú jelenség: „olykor derűs, kritikus, erotikus. Olykor világot megváltó, izgalmas, játékos, alkotó, harcot vívó. Örömteli, megerősítő és megrendítő – és végül is a végesben a végtelent mégiscsak megvalósító.” (Kamarás István)2
A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit vagy amit szeretünk. Ahol ez a cselekvő törődés hiányzik, ott nincs szeretet. A gondoskodás és a törődés maga után vonja a szeretet egy másik aspektusát: a felelősséget, amely teljességgel önkéntes cselekvés; annyit tesz, hogy megfelelek egy másik emberi lény kimondott vagy kimondatlan igényeinek. A felelősség könnyen uralkodássá és birtoklássá fajulhat, ha oka nem a szeretet harmadik összetevője, a tisztelet. A tisztelet nem félelem és bámulat; a respektus szó gyökerének megfelelően azt a képességet jelenti, hogy valakit olyannak lássunk, amilyen, hogy tudatában legyünk egyszeri egyediségének.
„Az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével, a másik emberrel való közvetlen kapcsolat során, bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába. Ennek a beleélésnek a nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki, és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megértés és megérzés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a személyiség beleéli, mintegy a másikba vetíti önmagát.”3
A gyermeknevelés és a pedagógia az empátia természetes megnyilvánulásának és alkalmazásának különösen fontos területe. Az empátia szerepe a nevelésügyben elsősorban azért nagy, mert a különböző korú gyermekeknek kialakulatlan, fejletlen még a szociális viselkedése és a szavakban megfogalmazott közlési képessége. A gyermekek megértésében tehát a logikai sémák, az összefüggésekből történő következtetések nem mindig elegendők. A gyermeki viselkedésben még szabályozatlanok az érzelmek, nagy a befolyása olyan indulatoknak és indítékoknak, amelyek a felnőttben nem jelentkeznek ilyen mértékben, és meghatározott ingerekhez, alkalmakhoz kötődnek. A gyermeki fejlődés egyik fontos arculata az érzelmek egyre finomabb szabályozásának kialakulása és az indulatok, motivációk átalakulása olyan viselkedésformák mozgatójává, amelyek a társadalmi szabályok terében elfogadottak, megengedettek.
A jó tanár a tanulókkal való hosszan tartó interakciós folyamatban azonosulási mintát nyújthat, és részben ennek alapján, részben a tanulók legalább egy részével való egyedi bánásmóddal erős érzelmi kapcsolatokat alakíthat ki, amelyekben ő a szabályozó fél, és ezek segítségével viszonylag kis energiával komoly nevelési eredményeket érhet el. Ahhoz azonban, hogy azonosulási minta legyen, mernie kell önmagát adni, spontán, szabad módon kell viselkednie. A szervezeti szerep gyakran visszafejleszti ezt a képességet és készséget a pedagógusokban, faladatukat csak a tantárgyakra beszűkítve. Ezzel nagyon fontos nevelői hatásról mondanak le.4
Kérdőíves vizsgálat
Dolgozatom elméleti hátterének gyakorlati alátámasztására kérdőíves felmérést végeztem. A 80 fős minta tagjai a balassagyarmati Szentgyörgyi Albert Gimnázium és Szakközépiskola diákjai voltak. Bár a minta összetételét csupán 10., illetve 12. osztályos tanulók képezték, mégis 15 évestől a 21 évesig minden korosztállyal találkoztam. A 46 tizedikes közül 15 éves 20 fő, 16 éves 24 fő, illetve 17 éves 2 fő; a 34 tizenkettedikes közül pedig 17 éves 11 fő, 18 éves 20 fő, 19 éves 2 fő és 21 éves 1 fő.
A kérdőíves vizsgálat keretében azt próbáltam kideríteni, hogy mit jelent a diákok számára a szeretet, ismerik-e egyáltalán az empátia fogalmát, hogyan látják pedagógusaikat, milyen a kapcsolatuk tanáraikkal, valamint, hogy véleményük szerint milyen szerepet kap az oktatás, illetve a nevelés iskolájukban (ld. a kérdőívet).
A vizsgálat tapasztalatai
Mit jelent számodra a szeretet?
A kérdésre igen sokszínű válaszokat kaptam. Akadt néhány igen meglepő és rideg, de rengeteg szívhez, igen mély érzésekre utaló szóló vélemény is. Egyesek definícióval próbálkoztak, míg mások inkább asszociációikat, véleményüket írták le. Az erre a kérdésre adott válaszokban az életkor szerinti különbségek talán csak a megfogalmazásban jelentkeztek, ami arra enged következtetni, hogy a fiatalabbak, a 15, 16 évesek érzelmi szempontból már meglehetősen érettek. A megkérdezettek leggyakrabban a következő kifejezéseket használták a szeretetre: segítségnyújtás, elfogadás, odafigyelés, gondoskodás, megértés, megbocsátás, kötődés, bizalom, barátság, család, törődés, a másik hibáinak elfogadása, a másik meghallgatása, ragaszkodás, tisztelet, megbecsülés, őszinteség, kedvesség, a legfontosabb a világon, összetartás, viszonzott kapcsolat stb.
A nyolcvanból összesen két esetben kaptam igen elszomorító választ, ahol is, az illetők válaszadás helyett egyenesen kihúzták a rendelkezésre álló helyet, ami vagy nagyfokú érzelemhiányra, esetleg torzulásra utal vagy meglehetősen rossz élményekre, tapasztalatokra. (Hozzáfűzném azt is, hogy a további kérdésekre viszont – ha csak szűkszavúan vagy felháborodottan is – válaszoltak.)
Néhány példa a válaszokból:
„Számomra a szeretet nagyon fontos, hisz ez az élet alapja. Ha ez nem lenne, ez a világ nem működne, hisz a lét alapja a szeretet.” (15 éves);
„Sokat, ez a legfontosabb az életemben. A nélkül nem lehet élni.” (16 éves);
„A törődést, az odaadást. Ha valakit el tudunk fogadni a hibáival együtt, feltétel nélkül.” (17 éves);
„Az életet, szeretet nélkül nem lehet élni.” (21 éves)
Mi jut eszedbe az empátia szó hallatán?
Feltételeztem, hogy az adott korosztály nagy része még egyáltalán nem ismeri, illetőleg téves, elképzelései vannak a fogalomról. Ez a feltevés részben, főként a fiatalabb korosztály esetében beigazolódott. Itt ugyanis jelentős különbségeket észleltem a tizedik illetve tizenkettedik osztályos tanulók válaszai között. A 15-16 évesek körében 8 esetben egyáltalán nem volt válasz, 20 diák válasza vagy „Semmi” vagy „Nem tudom”, és további 7 tanuló is hasonló tartalmú választ adott. Ez arra enged következtetni, hogy 46 főből 35 diáknak fogalma sem volt arról, hogy az empátia, további 5 tanulónak pedig teljesen téves információja volt róla. Két 16 éves diák, viszont igen jól ráérzett arra, hogy mit takar az adott fogalom: „együttérzés, megértése és átélése embertársunk fájdalmának”, illetve „együttérzés más (esetleg rosszabb helyzetben levő) emberrel”.
A tizenkettedik évfolyam diákjai jóval nagyobb arányban válaszoltak a kérdésre, és sokkal pontosabb magyarázatokat adtak.. Közülük csupán 3 fő nem válaszolt, 2 fő írta, hogy ismeri a szót, de nem tudja megmagyarázni, 1 diák pedig nem definiálni próbálta, csupán asszociált egyetlen mondatra: „Úgy viselkedj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak!” (18 éves). Egy 17 éves diák a zárkózottsággal azonosította az empátia fogalmát, 4 fő pedig a rokonszenvvel.
A többi (21) tanuló viszont helyes, sőt némelyik meglepően pontos, kimerítő választ adott:
„Beleérzőképesség, valakinek a helyzetébe bele tudom magam élni”;
„Át tudom érezni a másik fájdalmát, főleg ha már velem is megtörtént.
Próbálok segíteni, hogy túljusson rajta.” stb.
Hogyan jellemeznéd tanáraiddal való kapcsolatodat?
Az említett kérdésre a 15-16 évesek közül csupán hárman nem válaszoltak, öten pedig megelégedtek egy lakonikus „jó”-val. A többiek véleménye a legtöbb esetben pozitív, illetve semleges volt, leszámítva néhány őszinte nemleges választ.
Példák a pozitív megítélésre:
„Elég jó a kapcsolatunk, barátságos, kicsit közvetlen a maga módján.” (15 éves),
„Egész jó, nagyon szeretem őket, mert meg lehet beszélni velük dolgokat és segítenek, ha gondom van.” (15 éves),
„Nagyon jó, sok mindenkivel nagyon jókat lehet beszélgetni. Nagyon jó fejek és jókat lehet nevetni velük.” (16 éves).
Példák a részben pozitív, részben negatív, illetve „semleges” válaszokból:
„Vannak tanárok, akik közel állnak hozzám, és vannak akikkel közömbös vagyok, mert nem annyira ismerem őket.” (15 éves),
„Vannak tanárok, akikkel nagyon jól kijövök és meg tudjuk érteni egymást, de vannak, akik semmibe se vesznek minket.” (16 éves)
„Van, amelyikkel jó viszonyban vagyok, de általában nem kedvelnek a nagy szám és a szabadszelleműségem, és stílusom miatt, de én se nagyon kedvelem ezeket a tanárokat.” (16 éves),
„Azt nem mondom, hogy jó gyerek vagyok, de ha úgy viszonyulok az adott tanárhoz, ahogy elvárja, akkor szerintem nincs probléma…” (16 éves).
Végül példák a negatív ítéletekből:
„Én hallgatok az órákon, ők beszélnek, nincs semmilyen kapcsolat.” (16 éves),
„Iskolai kapcsolat, felszínes” (15 éves).
A tizenkettedik évfolyam tanulói többnyire semleges vagy inkább pozitív válaszokat adtak:
„Mindegyikkel jóban vagyok”,
„1-2 kivétellel jóban vagyunk.”,
„Elég jó, bármit megbeszélhetek velük.”
Néhányan – sajnálkozva – megemlítették azt is, hogy az érettségire való készülés, hajtás miatt nemigen jut idő már a kötetlen beszélgetésekre. Sokan a rövid „Jó” választ egészítették ki „tanárfüggő”-re és többen feleltek „semleges” válasszal is. Az egyik diák érdekesen differenciálta a válaszát, mondhatni osztályokba sorolta a tanárait:
„Az összesre: tisztelet, egyesekre: barátságos, másokra: ellenszenv.” (18 éves).
„Vannak-e iskoládban pedagógusok, akik valóban szívvel-lélekkel hivatásuknak élnek? Miben nyilvánul ez meg?”
E kérdés segítségével valójában azt szerettem volna megtudni, hogy a diákok számára mit jelent a pedagógusi hivatás, illetve hogyan látják ők tanáraikat hivatásuk gyakorlása közben
A vizsgálati eredmények azt mutatták, hogy a 15 éves tanulók elképzelései szerint az a jó pedagógus, aki alaposan, részletesen elmagyarázza az anyagot, korrepetálja a diákokat és nem túl szigorú velük:
„Vannak [mármint hivatásuknak élő pedagógusok]. Elég keményen tanítják az anyagot, de mégsem szigorúak. Úgy tanítanak, hogy a tanulás szimpatikus legyen számunkra.”
„Igen. Szerintem, aki tanárnak készült, az eleve megfogadta, hogy mindent belead, hogy jól megtanítsa az adott részt.”
„Igen, odafigyelnek a gyerekekre, kíváncsiak, ha valakin észreveszik, hogy gondja van, és akkor próbálnak segíteni, türelmesek.”, „Igen, a gondoskodásban, segítőkészségükben, érdeklődésükben.”
A 17 éves tanulók azon túl, hogy szinte kivétel nélkül igenlő választ adtak, meglehetősen szűk szavúaknak bizonyultak, és fiatalabb társaikhoz hasonlóan szinte kivétel nélkül a tanórához kapcsolódtak.
„Szerintem vannak, kellemesek az órák, jól le tudják adni az anyagot”
„Vannak, nagyon komolyan veszik a tantárgyukat, beleélik magukat.”
Akadtak azért kicsit árnyaltabb válaszok is:
„Igen, szabadidejéből is áldoz a diákokra”,
„Vannak, foglalkoznak is velünk.”
Bár a 18 éves korosztályhoz tartozó tanulók nagy része számára is a tanár egyetlen feladata, hogy megfelelően „leadja az anyagot”, itt már többen tágabban értelmezték az „eszményi pedagógus” fogalmát:
„Igen, odafigyelnek a diákokra és segítenek, ha gond van.”
„Igen, a diák szeretete és segítőkészség (jellemzi).”
„Kevés az ilyen tanár, de velük bármi gondunkat, bajunkat meg lehet osztani, és figyelmesen meghallgatnak, tanácsokkal látnak el.”
„Szerintem vannak ilyen pedagógusok, bármilyen problémával fordulunk hozzájuk, mindig segítőkészek.”
Az e kérdésre adott válaszok alapján elmondható, hogy bár a tanárok egy része igyekszik mindent megtenni diákjaiért, és minden körülmények között a segítségükre lenni, napjainkban, az egyre bővülő tananyag és a túlhajszolt életvitel következtében, a pedagógusok egyre kevesebb időt, energiát fordítanak tanulóikra, neveltjeikre.
Mi a különbség számodra oktatás és nevelés között? Melyik milyen szerepet kap iskoládban?
Örömmel tapasztaltam, hogy már a vizsgált minta fiatalabb tagjainak többsége is pontosan tudja, hogy melyik fogalom mit takar, és mi az alapvető különbség a kettő között. A kérdés második felére, sajnos, szinte mindenki azt felelte, hogy az oktatás szerepe kizárólagos, vagy legalábbis jóval nagyobb szerepet kap az iskolában, mint a nevelés.
Maguk a diákok is időnként úgy gondolják, hogy a nevelés kizárólag a szülők feladata, és nem tartozik a tanárra, ha pedig mégis, akkor az csakis a fegyelmezésben nyilvánul meg. Ilyen válaszok születtek:
„Oktatás: okosabbak leszünk; nevelés: fegyelmezés, fenyítés során van jelen. Azt nem tanítják meg, hogy mi a jó, csak fegyelmeznek a rosszért.” (16 éves),
„Oktatás: amit meg kell tanulnom, nevelés: ha beleszólnak néhány dologba, amihez semmi köze nincs a tanárnak.” (16 éves).
„Oktatás: megtanulni az anyagot, nevelés: a szülőkre és nem a tanárokra tartozik. Itt sokan azt hiszik, hogy ő nevelhet és ő az atyaúristen.” (16 éves).
A 17-18 éves diákok között szintén akadt olyan, aki szerint a nevelés a szülőre tartozik, de a többség nem ezen a véleményen volt. Általában komoly és pontos válaszokban igyekeztek megfogalmazni véleményüket:
Oktatás: a tanár feladata, valami új megtanítása, tantárgyakkal kapcsolatos, tárgyi tudást ad, ismeretanyag bővítése, tananyag elsajátítása, a világban való tájékozódást is segíti, tanulnivaló, tanítás ismeretekre, stb.
Nevelés: a szülő feladata, szellemileg fejlődik az ember, személyiségünket próbálja befolyásolni, viselkedésünkkel kapcsolatos, személyiséget formál, etikai, erkölcsi jellemet formál, az „életre” készít fel, a lelket fejleszti, életre nevelés, belső tulajdonságok, amit a szülő tesz gyermekével, stb.
Úgy tűnik tehát, hogy a középiskolás tanulók már pontosan tudják, hogy mire lenne szükségük az iskolában, és elég reálisan értékelik az adott helyzetet, vagyis valamennyien úgy vélekedtek, hogy az oktatás napjainkban sokkal nagyobb szerepet játszik az iskolai életben, mint a nevelés, holott a gyermek szocializációjához, perszonalizációjához legalább akkora szükség lenne az odafigyelésre, törődésre, jellemformálásra, példamutatásra, egyszóval képzett, lelkiismeretes nevelőkre, pedagógusokra.
Fordulhatsz-e problémáiddal tanáraidhoz a tanórákon kívül? Ha igen, személyes dolgaidat is megosztod velük? Ha nem, mit gondolsz, mi az oka ennek?
A tizenöt-tizenhat évesek közül csupán hárman elégedtek meg egy egyszerű igen válasszal, a többség hozzáfűzte véleményét, miszerint: „de még nem próbáltam”, „de nem mindent”, illetve „de nem mindenkivel”. A 46 főből igennel válaszolt 36 fő, nemmel 5 fő, nem tudom-mal szintén 5 fő, amiből az következik, hogy bátran fordulhatnak a diákok tanáraikhoz problémáikkal. Ugyanakkor 46 főből csupán 9 felelt igennel arra, hogy valóban felkeresi problémáival a tanárát, 23 fő nemmel válaszolt, 14 fő pedig az adott probléma tartalmától tette függővé döntését. Ezt a megoszlást ábrázolják a mellékelt diagramok (lásd 1. és 2. ábra):
1. ábra
2. ábra
A két ábra közötti szignifikáns különbség a diákoknak azt a véleményét tükrözi, hogy bár megbeszélhetik problémáikat tanáraikkal, mégis nagyon ritkán teszik ezt. Először is nagyon megválogatják, hogy ki az a személy, akihez fordulnak, másrészt sok esetben tartanak a tanár reakciójától, esetleg attól, hogy más szemmel fog rájuk nézni bizonyos – személyes – információk birtokában.
Ugyanezt az elemzést elvégeztem az idősebb korosztály esetében, ahol az első kérdésre a 34 válaszból 24 igen, 7 nem és 3 nem tudom; míg a második kérdésre a 34-ből csupán 5 igen volt, viszont 14 nem, és 15 téma függvénye válasz született (lásd a 3. és 4. ábra).
3. ábra
4. ábra
A két korcsoport válaszai tehát hasonló eredményeket mutatnak. Az idősebbek valamivel nagyobb arányban válaszoltak nemmel az első kérdésre, mint fiatalabb társaik. A második kérdésemre viszont közülük lényegesen többen tették függővé a kapcsolatfelvételt az adott témától.
Összegzés
A vizsgálat számos tanulsággal szolgált. Várakozásaimmal ellentétben szinte valamennyi tanuló őszintén válaszolt kérdéseimre, ami már önmagában is nagy dolog. Megfogalmazni, hogy mi is a szeretet, még a szakembereknek sem egyszerű, ezek a 15-18 éves gyerekek pedig nagyon szépen nyilvánították ki véleményüket, érzelmeiket.
Az empátia definiálásának gondja nem okozott meglepetést számomra, hiszen feltételeztem, hogy ilyen fiatalon – ha már találkoztak is vele – még nincsenek tisztában e fogalom pontos tartalmával. Bebizonyosodott, hogy minél idősebbek, érettebbek lesznek, annál könnyebben kifejezik érzéseiket, gondolataikat. Szintén nem jelentettek újdonságot számomra a tanár-diák viszonyról alkotott vélemények, mindazonáltal nagyon érdekes volt összevetni az – ugyanazon tanárokról alkotott – meglehetősen különböző meglátásokat.
Váratlanul ért viszont, hogy milyen pontosan megfogalmazták ezek a fiatalok az oktatás és nevelés közti különbséget, és milyen tisztán látják ezek szerepét, helyzetét az intézményes oktatásban / nevelésben.
Szakirodalom
Buda Béla: Az empátia – a beleélés lélektana. Gondolat Kiadó. Budapest, 1985
Csikós Csaba: A varázsszó. Veszprémi Egyetemi Kiadó. Veszprém, 2000
Fromm, Eric: A szeretet művészete. Háttér Kiadó. Budapest, 1993
Kozma Béla: Pedagógiai szöveggyűjtemény. Comenius Bt. Pécs, 1996
Kron, Friedrich W.: Pedagógia. Osiris Kiadó. Budapest, 2000
Lénárd Ferenc: Emberismeret a pedagógiai munkában. Tankönyvkiadó. Budapest, 1981
Melléklet
Életkor:
Kérdőív
Ezen kérdőív pedagógiai szakdolgozatomhoz (A szeretet és az empátia szerepe az oktatásban, nevelésben) készült tapasztalatgyűjtés céljából. Személyes élményeitekre, véleményetekre vagyok kíváncsi, természetesen név nélkül! Köszönöm a segítségeteket!
1. Mit jelent számodra a szeretet?
2. Mi jut eszedbe az empátia szó hallatán?
3. Hogyan jellemeznéd tanáraiddal való kapcsolatodat?
4. Vannak-e iskoládban pedagógusok, akik valóban szívvel-lélekkel hivatásuknak élnek? Miben nyilvánul ez meg?
5. Mi a különbség számodra oktatás és nevelés között? Melyik milyen szerepet kap iskoládban?
6. Fordulhatsz-e problémáiddal tanáraidhoz a tanórákon kívül?
Ha igen, személyes dolgaidat is megosztod velük?
Ha nem, mit gondolsz, mi az oka ennek?
—
Jegyzetek
1 Az írás a szerző tanári képesítő dolgozatának szerkesztett változata. A dolgozat a Veszprémi Egyetemen készült, a témavezető dr. Csikós Csaba volt.
2 Csikós, 165. o.
3 Buda, 67. o.
4 Buda, 261-262. o.
