Kele Fodor Ákos: A szív vége¹

A könyv külső formája olyan erőteljes, hogy nem lehet elkerülni, hogy bemutatását ne azzal kezdjük. Keménytáblás a kötet, teljesen fekete, de nemcsak a keményborító fekete, hanem a lapok éle is az. Mintha valamilyen titkos üzenetet rejtő dobozt, kazettát, valamilyen tokba zárt üzenetet venne kézbe az olvasó. A lapok egy része is fekete, azokon feltűnően, erőszakosan nagyok a világító fehér betűk. A lapok más része hófehér, rajta gyönyörűen olvasható fekete betűk. Széles a margó, arányos a szövegtükör, minden jól olvasható és szép. A képek fotómontázsok, mégpedig mindegyiknek egy lidércesen titokzatos, rejtélyes, kopár és mégis lehetséges üzenetekkel teli táj adja a hátterét. Minden meséhez a táj egy más-más képkivágása tartozik, amelyben megjelenik egy még titokzatosabb figura: zömmel ember, néhol állat, vagy ember és állat együtt, másutt meg fa, tűz, villám és szivárvány. Az egyes alakok nem is evilágiak, hanem valami idegen és ősi világból lépnek ki, szemből látjuk őket, és miközben látszik, hogy szándékosan vannak odahelyezve a hátterüket alkotó tájba, mégis ugyanazt az ősi és kegyetlen légkört érezzük körülöttük, mint a háttérképben. A teljes képet a védőborító belső oldalán láthatjuk. Ez a panorámakép még inkább felerősíti a kép vagy képek szürrealitását, ugyanis az egyes alakoknak láthatóan egymáshoz semmi közük nincsen, ugyanakkor mégis egységes a hangulatuk és egy egységes világot jelenítenek meg. Mintha minden szereplő előlépne valahonnan az erdők sűrűjéből, a hegyek magaslataiból, a völgyek barlangjaiból, a folyók vízmosta partjairól. A könyvben az egyes mesék címéhez egy-egy ilyen figura tartozik, de az elválasztó oldalakon, a részcímek oldalain különböző képkivágásokban a hátteret alkotó táj elemei, egyes részletei jelennek meg. Ezáltal pedig a táj nem egyszerűen a háttér funkcióját kapja, hanem a kötet legerősebb elemévé válik: a könyv elején belelépünk ebbe a hegyi világba, és amíg egészen alaposan körbe nem pásztázzuk az egészet, addig nem lépünk ki belőle. Balról jobbra olvassuk a képet és a tájat, szinte a semmiből, a repedezett talaj fölött ülő ködtől indulunk, és a légben, a semmiben, néhány távoli felhőfoszlány képével hagyjuk el. A könyv vizuális összhatásában nagy szerepet játszik még a kötés is: vastag, jól látszó, de éppen hogy csak előbukkanó vörös fonállal vannak összefűzve az ívek, szóval a fekete és a fehér mellett a vörös jelenik meg még önállóan: a vér színe, a képen a halott farkaskutya szívéből a hegyek sűrűje felé kanyarodó vörös vonal színe, az emberi testben vért szállító erek színe. Sok mesét felidéznek, a szívből életet szívó túlvilági erők jelenlétét, a lüktető életet, a kivérzés okozta halált.

A képmontázs középponti alakja a leginkább ismerős figura, egy cigánylány, félig kibontott inggel, félig kilátszó mellekkel, a kezében egy kétfejű madárral: jósmadárral, halálmadárral. Ezt a képet nem a képolvasás logikája szerinti helyén kapjuk meg, hanem az első, önmagában álló meséhez, A rosszak születése címűhöz kapcsolva. Tartalma és funkciója szerint ez a mese teremti meg azt a világot, amelyben az összes többi játszódik, és története szerint a legtávolabbi múltba vezet vissza. Nem is mese ez, hanem egy mitológia felépítésének alaptörténete: az öt alapelem megteremtése (a Nap, a Hold, a Szél, a Köd és a Tűz királya), az ég és a föld szétválasztása, a rossz és a jó létrehozása (a rosszak hegye és a szerencsehegyek), a szépség és a rútság létrejötte (a szépséges Ana és a démoni Locholicsók), a valaha volt istennemzetségek harcának leírása.

A könyv ezzel a történettel igyekszik megteremteni azt a mitológiai rendszert, amiben az egyes történetek játszódnak, és ami egy egységes cigány mitológia kiindulópontja lehet. Az utószóban Ovidiusra és a Grimm testvérekre hivatkozik Kele Fodor Ákos, mint olyan szerzőkre, akik egy nagyon heterogén anyagból igyekeztek egy egységes világot rekonstruálni. De folytathatnánk a sort a finn énekes hagyományt összegyűjtő és egységbe foglaló Lönnrottal, vagy a nemzeti mitológiát teremteni akaró Arany Jánossal. Legalább három szempontból történt meg váltás minden idézett esetben a művek megalkotása során. Egyrészt mediális váltás történik azzal, hogy egy alapvetően szóbeli hagyományt írásos formába tett át a szerző. Ez igaz még akkor is, ha legtöbbször olyan orális hagyomány volt a kiindulópont, amit írásban már lejegyeztek. Másrészt megváltozik a történetek és szereplők stabilitása: amíg nem születik meg az összefoglaló írott mű, addig minden változhat benne, amikor leírják és egységes történetté formálják, attól kezdve ahhoz az egységes szerkezethez kell már viszonyulni, ahhoz kell visszanyúlni. Ovidius után bizonyos mítoszok már csak az Átváltozások ismeretében mondhatók el, Lönnrot után a finn népi szövegek már csak mint a Kalevala előzményei vagy a Kalevalában szereplő történetek variánsai jelenhetnek meg. Harmadrészt ez váltást jelent a személyesség és személytelenség dimenziójában: minden orális mű személytelen abban az értelemben, hogy előadóik, továbbmesélőik, kitalálóik mindig úgy adják át a történeteket, mintha azt elődeiktől hallották volna, és maguk csak újabb elmesélői lennének neki. Ezzel szemben A szív vége Kele Fodor Ákos alkotása, ahogy a Buda halála Aranyé vagy a Gyermek- és családi mesék a Grimm fivéreké.

Egy nép nemzetté alakulásában nagyon komoly szellemi teljesítmények játszanak kulcsszerepet. Ezért nagyon fontos, hogy a magyarországi cigányság az előző években megteremtette a maga cigány nyelvtanát és szótárát, megszületett a cigány nyelvű Biblia, van olyan ének, amelyet himnuszként szokás énekelni, most pedig ez a könyv komoly kísérlet arra, hogy egy ősi mítoszvilágot egységes keretbe foglaljanak. Arra persze kortársként nem lehet választ adni, hogy például a felsorolt szövegeknek mi lesz a sorsuk, például hogy tényleg lesz-e cigány himnusz, elterjed-e cigány zászló és címer, és így tovább. De bizonyos, hogy a nemzetközi és magyar cigányság szellemi emancipációjában minden ilyen eseménynek és gesztusnak nagy szerepe lehet.

Mostanáig vizuális termékként, majd pedig a cigányság nemzetté válásának szellemi folyamatában lehetséges szerepe szerint beszéltünk a könyvről. Ideje, hogy úgy is ránézzünk, mint irodalmi alkotásra. A szöveg arra törekszik, hogy egyszerre legyen irodalmi mű, objektív, leírt történetek sorozata, és mégis megőrizzen valamit az élőbeszéd hagyományából. A mesekezdésekben és lezárásokban majdnem mindig jelen van a mesemondás helyzete, van mesélő és van hallgatósága. Ez a hallgatóság minden esetben a „mi, cigányok” közössége, így a megszólítás által a cigányok nemcsak a mese hősei, szereplői lesznek, hanem ők alkotják egyúttal azt a szellemi közeget és egységet, amiben ezek a történetek élnek, megszülettek és továbbadódnak. Ez főleg azért fontos, mert – ismételten hangsúlyozni szeretném – ez a könyv alapvetően egy mitológia megteremtésére irányul, a mítosz pedig csak az azt létrehozó és éltető közösség által és közösségben létezik.

Az a világ, ami a történetekből elénk tárul, egy egészen archaikus gondolkodásmódra épülő világ. Nagyon erősen testi, mintha minden érzés és élmény az ember testi érzetein keresztül, azokban nyerne kifejezést. A szív vérét szívják, az agyat kiloccsantják, a testet hideglelés rázza, a bőrt fekélyek és ótvar lepi el, a terhesség, a menstruáció, a közösülés, a gyermek elhalása egyaránt sokszor megjelenik az egyes történetekben. Emberek, démonok, tündérek, félig emberi, félig állati lények, boszorkányok, jósok és gyógyítók lakják ezt a világot. Varázslatok, átkok és babonák által befolyásolják egymást emberek és démonok, szőrszálakkal idézik meg egymást, rontást küldenek, belefészkelik magukat a másik testébe, vérébe. Levágott fejek, eltemetett testek, rontások és köpéssel küldött nyavalyák hosszú sorát olvassuk, néha az volt az érzésem, hogy őrület ez az egész, az indulatoknak és félelmeknek valamiféle tombolása, boszorkányéj – csak nem egyetlen éjszakában, hanem a világ egész történetében. Egy olyan archaikus réteget szólaltat meg, amelyben mítosz, babona, rítus irányítja az emberek életét, amelyben a cigányok, mint régen a görögök, benne élnek, ami azt jelenti, hogy hisznek benne, de nemcsak hisznek benne, hanem úgy élnek, azt gondolják a dolgokról, azokat a lényeket és folyamatokat látják az események, a világ és a saját életük történései mögött, azok okaként, lényegeként, magyarázataként. Hogy a jelen idő használata helyes-e, az nagy kérdés, vagyis hogy mennyiben élő ma is még ez a világ, de vélhetően egyetlen szóval nem tudunk rá válaszolni. Valószínűleg van, ahol élő még, van, ami élő még belőle, van, ami teljesen feledésbe merült, és bizonyára van olyan is, aminek az emléke csak egy szólásban vagy egy hiedelemben maradt fenn.

Az egyes történetek nagyon széttartóak. A mese kanyarodik erre-arra, valami lezárul, de azonnal valami más veszi kezdetét, a geometrikus felépítés, az átlátható szerkezet csak néhányat jellemez. Mintha a meseszövés logikája, a cselekmény indázása, újrakezdődése, a hangsúlyok átkerülése ugyanannak a bonyolult, racionálisan átláthatatlan, gomolygó világnak a kifejeződése volna. Szinte minden túlzó: az álmokban megjelenő rontások, a bosszú brutalitása, a fájdalom testet és lelket gyötrő mivolta, a harag, a düh, az indulat, a csalás, a csábítás.

A könyv igazi mesekönyv, de igazán csak felnőtteknek szól. Nem is azért, mert vannak benne csúnya szavak, káromkodások, nemi szervek, szeretkezések és gyermek elhajtó bűbájok. Annál sokkal mélyebb rétegeket szólaltat meg, s ha tetszik, sokkal brutálisabban felnőtteknek való könyv ez. Vélhetően szándékosan nélkülöz minden iróniát és kikacsintást: nem akar humoros lenni, nem akar az olvasóval összenevetni, olyan komolyan veszi tárgyát, a cigány néphit és mítoszkincs ősi rétegének rekonstruálását, hogy az rendkívül méltánylandóvá teszi a kötetet, és nemcsak célkitűzését, hanem komolyságát és a megvalósítás színvonalát is.

Két látszólag apró, mégis nagyon zavaró elemet hadd emeljek ki mégis: az alcímben szereplő Cigány Újmesék kifejezés mindenképpen félrevezető. Az újmesék kifejezés egyszerűen nem igaz: ősi meséket és ősi hiedelmeket olvasunk újramondva, azzal a szándékkal, hogy a könyv újrateremtse ezt az elsüllyedt világot. A két szókezdő nagybetű használata pedig hiba, zavart okoz, értelmezhetetlen. Ugyancsak zavart okoz, hogy a könyvben a címek után pont van, ami első szinten helyesírási hiba, másik szinten állításokká alakítja a nem állításként megfogalmazott és állításként nem értelmezhető címeket. Kár ezekért, mert a gyönyörű és feltűnő tipográfia még ki is emeli őket.

Ha könyvkiadásban lehet szó összművészeti alkotásról, akkor e könyv annak tekinthető: igyekszik szóbeliséget és írásbeliséget, mítoszt és mesét, történetet és hiedelmet egyesíteni; az igényes szöveghez gyönyörű képi világ társul, amely szintén ilyen összművészeti alkotás: az archaikus alakok egy digitális fotómontázsban nyernek új életet, s mindezt a szimbolikusan értelmezhető vörös fonál tartja össze egy különleges igényességgel megtervezett és kivitelezett könyvben.

Fenyő D. György

¹Tea Kiadó, Bp. 2018. Illusztrálta Bán Sarolta, a könyvet tervezte Zádor György. Készült a Pauker-Holding nyomdájában.