Földes Petra: Találkozások. Kultúrák az iskolában, iskola a digitális korban
A Digitális Tér 2018 konferencia napján (annak tiszteletére?) jelent meg a Tani-tani oldalán Földes Petra cikke1. Ennek egy részlete olvasható az alábbiakban.
Amikor 2012-ben útjára indítottuk az azóta is minden évben megrendezett Digitális Nemzedék, Digitális Pedagógus, majd tavaly óta Digitális Tér konferenciákat, a legfontosabb motivációnk az volt, hogy biztonságot teremtsünk nemcsak a résztvevők, de a magunk számára is a kultúraváltás sokkhatásának megélésében, megértésében, feldolgozásában. Hogy létrehozzunk egy teret, ahol feltehetjük a kérdéseinket, megoszthatjuk egymással a kezdetben még meglehetősen töredékes válaszainkat. A megértéshez rögtön a kezdeteknél a legautentikusabb forráshoz fordultunk: diákpályázatot írtunk ki Így élünk mi – A digitális bennszülöttek mindennapjai címmel.
A filmen látható pedagógus viselkedése, helyzete vállaltan ironikusan és önironikusan mutatja meg a kultúraváltás feszültségét: már az sem kis kihívás, ha csak a falon egyforma keretben sorakozó fekete-fehér íróportrék és a tableteken megjelenő színes fotómontázsok közötti szakadékot kell áthidalni…
Mi történt velünk?
A 90-es évek végén járhattunk, amikor a számítógép belépett a személyes életembe. Korábban is jelen volt mint hasznos technológiai eszköz, de nem gondoltam volna, hogy egyszer majd szereplőként, hatóerőként, megkerülhetetlen tényezőként tekintek rá. Az akkor nyolcéves-forma kisfiam hívta meg vendégségbe a barátját, s az élénk számítógépes játszadozás után a búcsún volt a sor. A gép már kikapcsolva, a képernyő sötét. A két srác ácsorog a gép előtt, tekintetükkel mindketten a néma monitor fogságában. És beszélgetnek. Nem egymást nézik azonban, hanem a Kitüntetett Tárgyat…
Mindnyájunknak, akik ebbe a kultúrába nem születtünk bele, megvannak az ehhez hasonló kulcstörténeteink. A változás sokakat megijesztett, másokat lelkessé vagy kíváncsivá tett. Valójában nem tudtuk, hogy merre tartunk. Úgy tűnhetett, hogy az életünk fizikai és társas terei, s tágabb értelemben vett kulturális környezetünk mellett és helyett egy új hatótényező, másik kultúra alakul ki. A digitális környezetben megjelenő tartalmakat virtuális világnak neveztük, szembeállítottuk a valósággal. S mindez nem volt olyan rég, hogy a hatása a mai attitűdjeinkben, érzéseinkben s így viselkedésünkben ne tükröződjön.
A változással kapcsolatos félelem (célját tekintve az ismerősségben lelhető biztonságra törekvés) az emberi kultúra – mert az emberi pszichikum – elidegeníthetetlen része. Ahogy elidegeníthetetlen része a változásra (fejlődésre) való törekvés is, amit – az életvitel egyszerűsítésének nagyon is prózai célja mellett – a világ megismerésére vonatkozó emberi hajtóerő s az ennek nyomán létrejövő felismerések, felfedezések, találmányok tartanak mozgásban. Hogy azután a nagyobb horderejű találmányok megjelenését a biztonság féltéséből fakadó szkepszis vagy elutasítás fogadja, mint a következő példákban:
Az amerikaiaknak szükségük lehet a telefonra, de nekünk nincs. Nekünk rengeteg futárunk van2.
A drótnélküli zenedoboznak nincs elképzelhető kereskedelmi értéke. Ki fizetne egy olyan üzenetért, ami nem konkrétan valakinek szól?3
A lakosság abban az időben [az 1900-as évek elején] idegenkedéssel fogadta az automobilnak nevezett eszközt, amely lármás volt, rendszeresen hatalmas füstfelhőbe burkolta az utcát és gyakori durranásaival ijesztgette a rémült gyalogosokat.4
Szókratész szerint az írás elterjedése, a szóbeliség visszaszorulása veszélyes a gondolkodásra. Az írás által gyengül a memória, az ember nem használja az emlékezetét. A tudást a párbeszéd hozza létre, az elmélyült gondolatok megfogalmazása útján.5
Az utolsó idézettel jutunk el ahhoz a kulturális megrázkódtatáshoz, amit a digitális robbanás kapcsán a korábban felhalmozott kulturális tőke letéteményesei – s így a pedagógusok – megéltek; hiszen a digitális kultúrával kapcsolatos félelem, szinte a fenti szókratészi gondolattal analóg módon, így hangzik: A digitális technológia elterjedése, az olvasás visszaszorulása veszélyes a gondolkodásra. A digitális technológia elterjedésével nincs többé szükség emlékezetre, ismeretekre. A digitális forrásokból szerzett ismeretek felszínesek, rendszertelenek, megbízhatatlanok, így a tudás minősége romlik.
Amíg ez a félelem tart fogva, addig veszélyforrásként, egy másik, konkurrens kultúraként tekintünk a digitális eszközökkel létrehozott és közvetített tartalmakra, ám ezzel egy egész generációt rekesztünk a kultúrán kívülre (ami amúgy önmagában is ellentmondás, vagyis lehetetlenség). Ráadásul meglehetősen rövidlátó módon, hiszen a törésvonal (mára már) egyáltalán nem a tartalmakat előállító/közvetítő hagyományos, illetve modern technológiák között húzódik. Hiszen mind a fizikai, mind a társas, mind pedig a kulturális tereinkben összekapcsolódtak és összekeveredtek, kölcsönhatásba kerültek a digitális és predigitális tartalmak és tevékenységek. „Valódi” tárgyakat hozunk létre 3D nyomtatóval, régen (valóban) élt embereket teszünk láthatóvá szoftverekkel, a városi séta (valódi) élményét alakítjuk át fényfestéssel – ezekben, és hozzájuk hasonlóan hétköznapi tevékenységeink jó részében nincs már értelme a digitális és a predigitális kultúrát szétszálazni.
Miben mások?
A különbség, amiről beszélnünk kell, s ami valóban törésvonalként működik a generációk között, másutt keresendő, éspedig a gondolkodásban. Mert a néha bosszantó, máskor ámulatba ejtő viselkedések mögött a korábbitól eltérő idegrendszeri folyamatokat és struktúrát találunk egyszerűen azért, mert a rendkívül plasztikus – tehát a környezeti hatásokra folyamatosan reagáló – idegrendszer így tudja optimálisan kiszolgálni a gazdáját. A felgyorsuló élet, a (nemcsak) vizuális ingerek elképesztő gazdagsága, a hektikusan változó helyzetek megkövetelte állandó és azonnali döntéshozatal egészleges tájékozódást (minél előbb, minél inkább átlátni, megérteni a helyzetet), s a lehető leggyorsabban működő (ám így óhatatlanul felszínesebb) információ-feldolgozást követel. Nehéz ezt a változást minősíteni – a fiatalok okkal láthatják az idősebbeket merevnek és nehézkesnek, ők pedig a fiatalokat felelőtlennek és felszínesnek, ám ugyanezt a különbséget, ha jobban értjük, láthatjuk a megbízható és alapos idősebbek és a merész és rugalmas fiatalok gyümölcsöző találkozásának.
Sipos Zsuzsa, a díjnyertes film tanára (EKE Gyakorolóiskola tanára)
2023.06.06. A magyar tanárok sokkal jobb fizetés kapnak a határon túl
A pedagógusbérek régiós összehasonlítása nem könnyű feladat: mindegyik országban próbáltuk a magyar Pedagógus I-nek megfelelő kategóriát használni, és az egyetemi végzettségű, magasabb... (Forrás: g7)
--
2023.06.05. Radó Péter: Az iskolák és a szülők közötti problematikus kapcsolatról
Az elmúlt évtizedbea miénknél kevésbé elmaradott országokban intenzív gondolkodás zajlott arról, hogy a jövőben milyen irányba fejlődnek majd az oktatás kormányzásának rendszerei. Az... (Forrás: portfolio.hu)
