66. esélyegyenlőségi napló

Akár a hagyma

Kértek tőlem egy írást a Kirándulj Nálunk! Magazin következő számába. Megírtam, és találtam közben egy érdekes hasonlatot, amit helyhiány miatt ott nem tudtam, csak utalás szinten megjeleníteni, de úgy érzem, érdemes jobban kifejtenem.

Nyilván mindenre igaz ez, hiszen a viszonyulások, a történések érzelmi háttere ugyanaz, én mégis az oktatásra szűkítem most le, ezen magyarázom meg a képet, ami a negatív hatások egymásra rakódásáról szól. Mert olyan az egész, úgy fejlődik, mint egy hagyma.

Van egy negatív helyzet, ami életre hív egy negatív viszonyulást. Ahogy ez rögzül, lassan ráépül az alatta levő negatívra. Idomul hozzá, átveszi a formáját, mint egy új buroklevél. Közben mintegy összenőve vele, megerősíti ez egész szerkezetet. Lassan olyan erős lesz a negatív halmaz, hogy már nem enged másféle növekedést, csak ugyanazt követi mindig …a negatívat. A következő buroklevelek is így fejlődnek, ilyenek lesznek. Egyre nagyobb és egyre erősebb lesz a szerkezet. Látszólag tetszetős, szabályos forma… és erős. De tudjuk, egy idő után a legnagyobb, legerősebb hagyma is elkezd fonnyadni, rohadni. Itt most vonatkoztassunk el a növényi élettől, mint természeti jelenségtől. Innen tegyük társadalmi kontextusba, és mondjuk azt, hogy a negatív viszonyulásokból épülő szerkezetek nem időtállók.

Nézzük egy példán:

Első réteg: van egy rossz központi döntés, ami pl. oktatási szegregációt indít el. Ez elkezdi átrendezni egy iskolában, osztályban a tanulóösszetételt.

Második réteg: Több lesz a plusz pedagógiai munkát igénylő gyerek az iskolában, osztályban, az ehhez szükséges segítő szakértők nélkül, ugyanolyan osztálylétszámmal, mindenkinek egyenlő tempót, elsajátítandó ismeretanyagot jelentő központi elvárásokkal. Kellene pszichológus, fejlesztő pedagógus, gyógypedagógus, logopédus, de nincs. A költségvetés nem teszi lehetővé a csoportbontást, nincs elég pedagógus, terem, stb. A gyerekek problémái kezeletlenek maradnak, a kezdetektől képtelenek haladni a többiekkel, a sok probléma miatt a pedagógusnak nem marad elég energiája arra sem, aki esetleg még képes lenne haladni. Egyre több a magatartási probléma, a gyerekek egymásban is erősítik a negatív viszonyulásokat.

Harmadik réteg: A pedagógus eszköztelenné válik, nem boldogul a gyerekekkel. Egy darabig próbálkozik, küzd, aztán egyre inkább negatívan reagál, kiabál, verbális agressziót alkalmaz, megaláz, néha már a keze is eljár, stb. A gyerekek erre hasonlóképpen reagálnak. A két negatív tendencia erősíteni kezdi egymást.

Negyedik réteg: Bejön a szülő az iskolába, mert a gyerek otthon panaszkodik, hogy a pedagógus kiabál vele. Egy másik szülő önbíráskodik: majd ő „megfegyelmezi” azt a gyereket, akivel az övének konfliktusa van. Egy harmadik felelősségre vonja a pedagógust, aki erre negatívan reagál, mire a szülő is támadásba lendül. A helyzet egyre jobban elmérgesedik. (Még mindig az osztályteremben vagyunk.)

Ötödik réteg: A pedagógus az óra után frusztráltan megy be a tanáriba. Partnert keres a frusztrációja feloldásához. A kollégák reakciója azonban többnyire nem javít a helyzeten. Vagy lenéző viszonyulással reagálnak („nálam nincs ilyen gond, én meg tudom oldani”), vagy együttérzéssel („nálad is? …én ugyanezt tapasztalom… ezekkel nem lehet…”), az előző esetben tovább rombolva az önbizalmat, az utóbbiban összekapaszkodva a negatív érzelmek mentén erősítenek rá a mártírszerepre, együtt folytatják a gyerek, és a szülő hibáztatását. Mindkettő negatívan hat, erősíti a rossz tendenciát, hiszen a hasonló esetek napi rendszerességgel ismétlődnek.

Hatodik réteg: Az eset (esetleg a szülő közreműködésével) eljut az igazgatóig, akitől ilyen reakciók érkezhetnek: „Mi lesz, ha megtudja a Tankerület?” „Azt akarod, hogy az újságok címlapjára kerüljünk?!” „Keress önállóan megoldást, én nem tudok segíteni. Azt várod, helyetted fegyelmezzek?!” Ebben az esetben mindegy, hogy védekezik-e a pedagógus, vagy támad. A negatív hatás mindenképpen erősödik.

Hetedik réteg: Az igazgatói „fejmosás” után visszamegy a pedagógus a tanáriba, és ekkor következik be az ötödik rétegnél említett frusztráció megerősödése. A kollégák, vagy megkérdőjelezik az érintett pedagógus szakmaiságát, vagy az igazgató ellenében együttéreznek vele: „veled is ilyen szemét volt?”

Nyolcadik réteg: Az eset híre eljut a Tankerülethez (esetenként a szülő közvetítésével) vagy, tegyük fel, az országos mérésben az érintett iskola, osztály a várható szint alatt teljesít. A Tankerület az igazgatót veszi elő, utasít, nem érdekli, hogy nincs elég segítő szakember, nem érdekli, hogy milyen a tanulói összetétel, neki az eredmény fontos, megró, felszólít. Az igazgató ezután frusztrált lesz, hiszen itt az ő szakmai kompetenciája is megkérdőjeleződik. A felelősséget a tantestületre hárítja, főleg azokra a kollégákra, akik már amúgy is „bűnösök”, akikkel korábban is gond volt. A negatív tendenciák egyre erősebbek…

A folyamat pedig nem áll meg. Újabb rétegek rakódnak le, gyerek-szülő-pedagógus-igazgató-fenntartó között újra és újra negatív interakciók játszódnak le, és ezek erősítik a hagymaszerkezetet, amitől nem várhatunk semmi jót. Legfeljebb annyit, hogy akár a hagyma, szétrothad, és a közeléből mindenki elmenekül.

Hol lehetne eltéríteni egy buroklevelet az igazodástól? Hogyan lehetne más növekedési útra téríteni? Elég volt már a felelősség tologatásából és az igazodásból! Valahol bele kellene állni a folyamatba, hogy változás kezdődjön.

De vajon ki lesz az, aki belekezd?