Földes Petra

Ki honnan érkezett?

Gyereknek lenni a mai iskolában

A rendszerváltás nyomán felszínre került és kiéleződött társadalmi különbségek nem hagyták érintetlenül az iskola világát. Az elszegényedés, meggazdagodás, a különféle – sikeres és sikertelen – megküzdési stratégiák, az ezekből fakadó családi hangulat rányomja bélyegét az iskolába érkező gyermek személyiségére, iskolával kapcsolatos várakozásaira s hétköznapi viselkedésére. Természetes (kellene, hogy legyen), hogy egy pluralista társadalom iskolája számol ezekkel a különbségekkel, annál is inkább, mivel napjaink pedagógiája azt a célt tűzi maga elé, hogy adaptív, kooperációra, megújulásra képes személyiséggé fejlessze diákjait; vagyis célkitűzése individuális, az egyes gyermekre irányuló. Ezt a nagyon is differenciált célt azonban még mindig egy erősen homogenizáló s egyúttal rendkívül hierarchizált rendszerben próbáljuk elérni.

Ez a rendszer bizonyos családi háttérből érkező gyermekeknek kedvez, másoknak viszont – idegenségénél fogva – komoly nehézségeket okoz. Vagyis, ha a kultúrát mint adott társadalmi csoport érték- és szokásrendjét értelmezzük, egyes gyerekek kultúrája illeszkedik az iskola kultúrájához, másoké viszont idegen tőle. Ilyen értelemben a kezdet kezdetétől nem beszélhetünk esélyegyenlőségről.

Úgy tűnik – bár éppen az individuális pedagógiai megközelítés okán veszélyes az általánosítás –, hogy különösen veszélyeztetettek a beilleszkedési nehézségek szempontjából (a deviáns családi hátteret most nem is említve) a nagyon szegény, az újgazdag és a határozottan megengedő nevelési légkörű családok gyermekei. Előbbi kettőnél az iskola és az otthon értékvilágának különbsége, utóbbiaknál a hierarchizált, tekintélyelven működő iskolával való azonosulás jelent komoly gondot. Ezek a gyermekek nehezen (vagy egyáltalán nem) találják meg szerepüket az osztályközösségben, viselkedésük passzív vagy romboló, így nem jutnak el hozzájuk a pedagógus fejlesztő törekvései.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy esetükben – a fent vázolt kulturális, illetve értékkülönbségek okán – az iskola és a család kommunikációja is gyakran disszonáns. Tanári részről nehezíti a partneri kommunikációt a több évtizedes tekintélyelvű gyakorlat, a beilleszkedési zavarokkal küzdő gyermekek szülei pedig – érthető módon – frusztráltan, sérülten vagy éppen támadó daccal reagálnak a helyzetre.

A pedagógiai megoldás keresésében nem nélkülözhetjük ezeknek a tényezőknek a mélyebb ismeretét. Csak így tudunk olyan osztálytermi közösséget kialakítani, amelyben minden gyermek – kulturális hátterétől függetlenül – biztonságban érezheti magát, s megtalálja adekvát szerepét. Ez a záloga annak is, hogy létrejöjjön a szülők és a pedagógusok közötti partneri viszony, és így lehetőség teremtődjön a gyermek jobb megismerésére és a családi aspirációk felmérésére, vagyis az iskolai kultúra közelítésére a családi kultúrához. Mert az iskola fejlesztő hatása csak akkor érvényesülhet, ha megtalálja azt a családdal közös pontot, ahonnan a gyermek oktatásával-nevelésével elindulhat.

(Az előadás elhangzott az „Elvárások kereszttüzében” című IV. Országos Osztályfőnöki Konferencián, 2004. november 26-án.)