Szekszárdi Júlia

Osztályfőnöknek lenni a mai iskolában

(Az előadás összefoglaló leírása)

Az osztályfőnök több mint 150 év (1849) óta létező, hagyományos szerep, amely már csak töredékeiben emlékeztet eredeti formájára. Az eredeti, természetes pedagógiai igényből fakadó jelentésére már csak azok emlékeznek, akiknek alkalmuk volt diákkorukban klasszikusan jó osztályfőnökökkel találkozni. Olyanokkal, akik képesek voltak személyességet vinni az osztállyal, az egyes gyerekekkel, a szülőkkel kialakítandó kapcsolatba. Ez a funkció a történelmi-politikai változások következtében a 80-as évek közepére agyonterhelődött egyéb, az eredeti tartalomtól részben idegen elemekkel. Ennek következtében eredeti fénye jócskán megkopott. A nyolcvanas évek pedagógusai mindenesnek, a nevelés egyszemélyi letéteményeseinek érezték magukat, és többségük igen rossz lelkiismerettel élte meg a gyakran irreális követelményeket. Részben azért, mert ezekhez hiányoztak a megfelelő feltételek, részben pedig azért, mert az ezeknek való megfelelés kényszere meggátolta őket abban is, hogy maradéktalanul eleget tegyenek valódi pedagógiai teendőiknek.

Az elmúlt csaknem negyed évszázad alatt ez a tendencia felerősödött, és a megváltozott körülmények alapjaiban formálták át az osztályfőnökkel szemben támasztott követelményeket. Az átformálódás ellenére léteznek ma is olyan „hagyományos” elemek, amelyeket továbbra is az osztályfőnöki tevékenység meghatározó részeiek tekintünk:

• Iskoláinkban jelenleg az osztályfőnök jelenti a személyesség garanciáját.
• Az osztályfőnök a rábízott kortárscsoportot: az osztályt mint nevelési tényezőt a szociális képességek fejlesztését segítő gyakorló terepet működteti.
• Osztályfőnöki feladat volt és maradt a diákok segítése a jelenben történő eligazodásban, saját értékviláguk kiépítésében.

E hagyományos teendők azonban mást jelentenek ma, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. A pedagógus egyre gyakrabban tapasztalja, hogy korábban bevált módszerei rendre csődöt mondanak. Egyre nehezebb a személyes kapcsolat kialakítása a gyerekekkel, szaporodnak a tanulási, magatartási gondok, a szülők nagy része bizalmatlan az iskolával, a pedagógusokkal szemben. A gyerekek gyakran egymással sem szolidárisak, az osztályprogramok szervezése egyre több akadályba ütközik (pénzhiány, időhiány, eltérő szükségletek stb.). S végül, de nem utolsó sorban nagyon nehéz a gyerekeket eligazítani egy olyan világban, amelyben a felnőttek is nehezen ismerik ki magukat.

Az osztályfőnöki feladatkör sajátossága – szemben a szaktanári funkcióval –, hogy nincs előírható, részleteiben megtervezhető tananyaga; ellátása lényegesen több spontaneitást, rugalmasságot, reflektivitást igényel. Ha a pedagógus nem csupán az osztály adminisztratív ügyeinek intézője kíván lenni, tudomást kell vennie arról a világról, amelyben élünk. Az elvárások, amelyek kereszttüzében a dolgát tennie kell, sok esetben egymásnak is ellentmondanak. Senki sem veszi le a pedagógusról a felelősséget, hogy ezek között mérlegeljen, rangsoroljon, a rábízott tanulók szükségleteit, igényeit szem előtt tartva, saját személyisége hitelét megőrizve alakítsa ki működőképes nevelési programját.

E feladat elvégzéséhez célszerű tisztázni önmagunk számára, hogy

1. mi az, ami rajtunk múlik, mely ismeretek és kompetenciák elsajátítására van szükségünk ahhoz, hogy esélyünk legyen az eredményes munkára;

2. mi az, ami nem rajtunk múlik, de aminek a formálódásában szerepet játszhatunk;

3. mi az, ami tőlünk függetlenül alakul, s miként viszonyuljunk ezekhez a tényezőkhöz, jelenségekhez. körülményekhez.

Néhány példa a három változatra

1. Túlnyomórészt rajtunk múlik az osztály egészével és az egyes tanulókkal, valamint a szülőkkel lezajló interakció minősége. Ennek alakításában sokat segíthetnek a megalapozott pszichológiai, szociológiai, pedagógiai ismeretek, képességek. A személyes és szociális kompetenciák közül kiemelésre érdemes a megfelelő önismeret, a felelős döntés képessége, az eredményes kommunikáció, az együttműködés, a konstruktív problémakezelés és a reflektivitás.

2. Nem csupán rajtunk múlik, hogy végül hogyan alakul és működik, de szerepünk és felelősségünk van az iskola nevelési programjának kialakításában. Befolyásolni tudjuk az osztályunkkal foglalkozó pedagógusok és az osztály kapcsolatát, közvetíthetünk problémák, konfliktusok esetében. Az osztály összetétele általában véletlenszerűen alakul, de az már a mi felelősségünk, hogy az adott „szociális kényszerképződményből” sikerül-e az egyes gyerekek fejlődése szempontjából optimális közeget formálni.

3. A világ, a társadalom alakulásába kevéssé szólhatunk bele. Vitathatatlan azonban, hogy a makrostrukturális (világ- és társadalmi szintű) történések hírei a korlátlan információáramlás idején mindannyiunkhoz elérnek, s beépülnek az egészen kicsi gyerekek világképébe is. Mivel nincs módunk ezeket szelektálni, az életkori sajátosságoknak megfelelően porciózni, szükség van arra, hogy a gyerekeket foglalkoztató kérdésekre nyitottak legyünk, folyamatos dialógust folytassunk velük ezekről, meghallgassuk a véleményüket, ütköztessük a sajátunkkal. Mégpedig olyan módon, hogy miközben hitelesen képviseljük saját értékeinket, nem erőltetjük rá tanítványainkra mindenáron saját igazunkat. Itt máris szembekerülünk az erkölcsi nevelés sokat vitatott és máig megoldatlan problémakörével.

A felvetett problémák megoldását nagyban segítheti, ha mi, az iskolai nevelés ügyének elkötelezettjei személyesen is megvitatjuk gondjainkat, megosztjuk sikereink, kudarcaink élményeit, tapasztalatait. Ez az elsődleges célja a jelenlegi rendezvénynek is.

(Az előadás elhangzott az „Elvárások kereszttüzében” című IV. Országos Osztályfőnöki Konferencián, 2004. november 26-án.)