Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2005. július 31. vasárnap, 8:59
Címkék:

A vitézek nevelő iskolája

– Van szép fegyverünk – mondotta Álmos Ravasznak, megérkezésük utáni első reggel –, díszes a ruhánk, fürgébb lovas nálunk a hétmagyar birodalmában nem akad. Mégsem vagyunk igazi vitézek!
– Miért nem vagyunk? – pillantott fel kíváncsian Ravasz.
– Még senkivel nem verekedtünk!
– Hát verekedjünk!
– Igen ám, csak azt nem tudom, hogy kezdjünk hozzá.
– Hát ezt én sem tudom – felelte Ravasz. Apám mindig azt mondogatja: a vitáz nem sátor alatt alszik, csak a leányka hever párducos nyoszolyán, a vitáz a szabad ég sátra alatt tanyázik, puszta földön fekszik, nyereg a fejealja. Így kellene kezdenünk.
– Kezdjük hát így, ha apád így mondta! – vélte Álmos.
Emese csak harmadnap tudta meg, hogy a két fiú kiszökött az őszi pusztába, s hogy a puszta földön alusznak. Szaladt Ügyekhez, kérlelte, hogy tegyen valamit a két gyerekkel, mert még betegség lopózik gyenge testükbe a hűvösödő éjszakában. Ügyek csak bólongatott, mintha igazat adott volna asszonyának, de mikor Emese befejezte, azt mondta:
– Mégiscsak derék fiú Álmos!
– Hát nem sajnálod?
– Én küldtem volna a pusztába, ha magától nem megy! Hiszen a puszta a vitézek nevelő oskolája! Itt az ideje, hogy Álmos a vitézkedést megtanulja. Már utánuk is szalasztottam Óndot. Meglásd, mire lehull a fák levele, olyan vitézt farag a fiadból, hogy nem vall szégyent a magyar.
Amikor Ónd is megérkezett a csikóstanyára, kezdetét vette a vitézi iskola.
Előbb a íjazást gyakorolták. Igaz, hogy mind a két fiú kezében jól állt már az íj, röptében lőtték le a madarat. De más mesterség a vadászmesterség, és megint más a katonáé! Mikor aztán a nyeregből is olyan pontosan célba találtak, mint a puszta földről, sutba hajították az íjakat, s a párviadal büszke fegyverét, a kardot kapták a kezükbe.
Előbb csak pergették, forgatták csuklójukban, a puszta levegőbe vagdalkoztak. Majd amikor szilárdan állt a kard a kezükben, tököt tűztek egy karó hegyébe, azt szabdalták, mintha csak az ellenfél koponyája volna! Pár hét múlva markolata szinte odanőtt a kezükbe. Ónd nemsokára egymásnak engedte a két fiút. Most kellett aztán kinyitni a szemet. Ugrottak, pördültek, hajlongtak, mint szélben a nádszál.
Ónd ekkor a kezükben nyomta a kopját. A kopja még a kardnál is veszedelmesebb fegyver! A jó vitéz egy ügyes szúrással kiveti ellenfelét a hegyes kopjával a nyeregből. A fiúk azonban csak most kezdték gyakorolni a kopjaforgatás tudományát. Sehogy nem boldogultak a fura hegyes botokkal. Még csak fel sem emelhették a rudat, olyan gyorsan ugrottak össze lovaik, toporzékoltak, táncoltak, ijedeztek. A vívómesterség csak nem sikerült.
Ónd szelídebb paripa után nézett. A ménes közelében legelt Ügyek tevecsordája.
Kiszakasztott a csordából két jámbor tevét, s rájuk ültette a vitézjelölteket. A tevék szép lassan lépegettek, úgyhogy amire egymás közelébe értek, ügyesen felemelhették a fiúk a kopjáikat. Hajolhattak a nyeregben, forgolódhattak kedvükre, a tevék még az oldalba döfködést is jámboran tűrték.
Mire rozsdaszínűre perzselődött a puszta pázsitja, nem kellettek többé a tevék! Felpattanthattak lovukra, s paripáról mérhették össze kopjáikat. Olyan keményen ültek a nyeregben, olyan szilárdan tartották kezükben a kopját, hogy csak nagy sokára tudott hol az egyikük, hol a másikuk felülkerekedni.
Álmos karján már hatalmas izmok dagadoztak, a legverekedősebb csikós is megcsóválta rá a fejét, és illedelmesen kitért az útjából. Pedig a csikósok híres verekedők voltak! Kérte is őket Álmos, hogy vívjanak meg véle, de azok csak húzódoztak. De ki is mert volna az acélizmú fiúval kikezdeni? Az állások karvastagságú dorongjait is összetörte. Amikor aztán egyszer egy tevét leütött egyetlen ökölcsapással, így szól hozzá Ónd:
– Be is rekeszthetjük a tornát. Vágtassunk vissza Ügyek udvarába, s ott mutassátok meg, hogy mit tudtok!
Csendes volt eddig Ügyek fejedelmi sátra. Csak a hajnali kürtszó verte fel az udvar hallgató csendjét. A nagyúr alig mozdult ki palotájából, az egykori daliás hőst már a járás is fárasztotta, vendégek is mind ritkábban lépték át sátorpalotája küszöbét.
Bezzeg hangos lett a palota, amint Álmos hazaérkezett! Az öreg Ügyek is megelevenedett, nem bújta többé az árnyékos szobákat, hanem Álmos nyomába szegődött.
Messzi földön kihirdették a vetélkedést. A hívogatók felkeresték a híres vitézeket, és egy szálig meghíták őket Ügyek udvarába. Jöttek is azok seregestül.
Három hét múlva Álmos megérkezése után már Ügyek udvarán táncolt a vitézek paripája. Kardjuk, kopjájuk csengett, kopogott, cifra sátraik az udvar lábjában domborodtak.
A kopjákkal körülkerített porondon, amikor megfújták a trombitákat, éppen háromszáz vitéz rúgtatott el Ügyek előtt. Gyönyörű háromszáz vitéz volt! Tüzesek, táncos kedvűek voltak a paripák. Ki feketevércse-színű paripán, ki fehér-szürkén, ki almásderesen szálldosott. Ott táncolt a sorban Piros Szárnya is. Ügyek szíves megremegett, amikor Álmos az aranyos páholy előtt eltáncolt.
Megkezdődött a viadal.
A háromszáz vitáz derekasan küzdött, büszkén verekedett. Hamarosan tél lett, ekkor abbahagyták, de amikor kitavaszodott, újra táncoltak paripáik. Csattogtak a kopják, villogtak a kardok. Derekasan verekedtek, hogy egymást kipenderítsék a nyeregből. Egyikük-másikuk hónapokig ült veretlen a nyeregben, már a lovak is kidőltek alóluk, de ők csak nem lankadtak, csak nem fáradtak el a harcon. Végre is két dalia maradt szilárdan a nyeregben, Álmos és Ónd fia, Ete.
Ekkorra már messze-messze földre elszállt a vetélkedés híre. A fényes viadalra vezérek, fejedelmek siettek Ügyek udvarába. A győztes végső összecsapást várták. Eljött a hat testvértörzs vezére is. A nagyúr jobbján ült Ónd, Kende és Előd, a tarján, a kürtgyarmat, a nyék törzs feje, balján a jenő, kér, keszi törzsek fejei, a vasgyúró Tas, Huba és Töhötöm. Három szomszédos kabar törzs vezére is eljött. Mindnyájan gyönyörködve figyelték a vívók fürge mozdulatait Ügyek fia kezében még csak meg sem rebben a kopja. Olyan ügyesen forgatta, olyan könnyedén, mint szél az erdőn a vékony gallyakat.
Századszor harsant fel a kürt, századszor szaladt egymásnak a két ifjú dalia, amikor a viadal hevében Ügyek felemelte reszkető karját, s így szólt:
– Jó fiam s jó vitéz, Ete! Engedjétek le a hadikopját. Szívem büszkén tekint le rátok. Hadd szólja hozzátok.
A vezérek ősz Ügyekre pillantottak. Arca sápadt volt, szemében titokzatos tűz lobogott. Szólítatlan, némán felálltak, s hűséges tekintetüket az ősz vezérre függesztették.
Ete és Álmos leeresztette kopjáját, az emelvény felé fordultak, s kíváncsian pillantottak az ősz fürtű öregre.
Ügyek szóra nyitotta ajakát:
– Jó fiam, aki szép vitézzé nevelkedtél, utoljára szólok most hozzád. Rád marad a hétmagyar birodalom.
– Eddig én vezettem, én oltalmaztam, Ne hagyd, hogy becsületünk palástján folt essen. Ezt földet neked kell megoltalmaznod, s Attila elárvult birodalmát neked kell visszaszerezned. Apai örökségül, íme, ezt hagyom neked: tartsd össze erős kézzel a néped, ahogy én összetartottam. Ha felharsannak a kürtök, s indulnod kell, mind a hét törzs, mind a száznyolc nemzetség kísérjen utadon.
Ügyek megpihent kicsit, várt, majd a törzsek uraihoz fordultak:
– Utolszor szólok hozzátok, jó társak. Búcsúzom tőletek, törzsek büszkesége, Napkirály szeme fénye, Előd, Ónd, Tas, Kende, Huba és Töhötöm. Még egyet kérek tőletek utoljára. Egymást el ne hagyjátok! Ne feledjétek: erős a vesszőnyaláb, melyet gondos kezek egybefontak, de gyenge és törékeny a pálca egymagában!
A hat büszke vezér szeme összevillant, s Előd és a három vendég kabar törzs vezére, Bors, Ügyek elé léptek:
– Ügyek, jó társunk! Előtted megfogadjuk, Hadak Ura úgy segéljen minket! Mi Álmost el nem hagyjuk! Jó sorban, rosszban vele tartunk!
Ahogy a két fiú megölelte, megcsókolta, lehanyatlott büszke Ügyek, ő, aki párduccal, oroszlánnal viaskodott. Mosollyal ajkán, vitáz fia színe előtt tért meg őseihez.
Hét nap, hét éjszaka ülték a halotti tort Ügyek sátra előtt. A hetedik napon este búcsút intettek Álmosnak a vezérek, s ki-ki saját népéhez hazaindult, de előbb erős szóval megígérték, hogy amikor Hadak Ura megfúvatja a kürtöt, és indulniok kell, nemzetségük élén Álmos sátra előtt gyülekeznek.
Alig fordítottak hátat a vezérek a palotának, Álmos vitézi ruhát öltött, felkantározta paripáját, s Ravasz kíséretében elindult fel északnak, hogy Ajnót megkeresse, és a szép vitézségéről néki rendre számot adjon.
Vagy félnapi járásra lehettek a pusztában, már az öreg körtefánál jártak, amikor ismeretlen fegyveres csapat került az útjukba. A futó szél meglobogtatta a csapat vezérének hímzett köntösét. Szép, veretes görbekard csüngött a balján, derékövében kövek szikráztak, párduckacagányát díszes csat kapcsolta össze a vállán.
Álmos kardot rántott, mert nem tudhatta a vitéz szándékát. A kietlen pusztában gyakran tanyáznak kóbor lovascsapatok.
Az ismeretlen vitéz azonban nem kapott kardjához. Szelíd hangon így szólította meg Álmost:
– Dugd vissza kardod hüvelyébe, jó fiam! Forgathatod majd hamarosan! Ne rongáld hiába!
– Ki vagy, jó vitéz?
– Nevem ne kérdezd! Ősi törvény tiltja, hogy eláruljam! Hadak Ura követe vagyok!
Álmos menten visszadugta hüvelyébe kardját. Az ismeretlen ekkor így szólott:

– Amikor születtél, anyád csodálatos álmot látott. Sólyommadár szállott kebelére, s így szólott hozzá: nyoszolyád lábától ezüstös nagy folyó indul, tüzesen szalad végig a rónán, s nincsen erő, mely futását megakassza. A nagy folyó csak akkor pihen meg, ha eléri az aranyos szeglet. Álmos, te vagy e nagy folyó. Hadak Ura most megparancsolja: mire a hold megújul, minden népeddel indulj el, és meg se állj az aranyos szegletig!
Ámulva hallgatta Álmos a büszke vitéz szavait:
– Jó vezér, Hadak Ura parancsát megértettem. Teljesítem is. Mire a hold megújul, elindulok seregemmel. De maradj velünk te is. Áll be közénk…
Az idegen azonban megrázta a fejét, meglibbent szép hajfonata:
– Büszke csapatommal – mutatott dali vitézeire – veled maradok és minden ivadékoddal! Ahol csak segíteni kell, a mi csapatunk ott terem majd. Látni nem láthatsz bennünket, de hallani fogod kardunk zuhogását. Most pedig búcsúzzunk!
Megrántotta a kantárszárat, kis csapata sarkon fordult, és elvágtatott a végtelen pusztában.
Délibáb tündér mosolygott a puszta peremén, ránevetett a két álmélkodó fiúra. Majd játékosan kitárta karját, s az ismeretlen vezért és csapatát keblére ölelte. Felemelte őket az ég aljára, s a csapat csillagúton vágtatott tovább.
Álmos erre elkiáltotta magát:
– Csaba és vitézei robognak a Hadak Útján! Jó Szovárd mesélt róluk. Ők azok, jól emlékszem!

Ajnó evetbőröket aggatott a szárítófákra. Ott pirultak a napon a halak is. Nem volt már dolga. A fenyőerdőt fürkészte szép ibolyaszemével.
Kis barátnője, Menyétke tett vett mellette.
– Hallod?! – szólalt meg végre Ajnó.
– Mit hallasz?
– Piros Szárnya nyerítését!
– Csak a szél fütyül az erdőn.
– Mit gondolsz, eljön újra? Látod, ilyenek a fiúk, ígérgetnek, s nem tartják meg a szavukat – majd hirtelen felcsillant két szép szeme.
– Ez az ő lova, száz közül is megismerem a nyerítését.
Álmos a faluszélén meghúzza a gyeplőszárat, s Piros Szárnya megállt. Menten az eszébe jutott a nagy riadalom. Itt fogták el őket a markos legények, amikor a medvetorra igyekeztek. Haj, de régen is volt! Gyerek volt akkor még, s most íme, dali ifjúvá serdült! Hajfonata a vállát veri. Kiserkent a bajusza. Hej, ha most ugranának elébe markos legények! De megemlegetnék ezt a napot!
Amikor Ajnóék háza elé ért, a gyeplőszárat az ajtóbálványra dobta, de még szóhoz sem juthatott, mert Ajnó kézen fogta, s így csicsergett:
– Gyere velem! Bekukkantunk mindenüvé, ahol jártunk. Elsétáltam nemegyszer a hét nyírfához, ahol váratlanul elébem toppantál. Azt hittem, ott talállak. Felszaladtam a dombra, ahol a tüzet átugráltuk. Emlékszel, Álmos?
– Emlékszem ám, hogyne emlékezném! Eszembe jutottak nekem is nemegyszer, de…
– Ne szólj semmit, csak gyere! – azzal Ajnó már iramodott is a hét nyírfához. Onnan felszaladt a tűz dombjára, majd ki a versengő paripák mezejére. Álmos alig tudta követni, olyan fürgén szedte lábait.
Végre a szép virágos mezőben utolérte. Ekkor Ajnó így szólt:
– Találd ki, mit kérdek tőled!
– Találós kérdést! – nevetette el magát Álmos.
– Ó, dehogy kérdek találós kérdést!
– Akkor ki nem találom!
– Azt hallottam, nagy vitéz lettél, igaz-e?
– Ezt inkább Ravasztól kérdezd meg.
– De én azt hallottam, hogy mindenkit legyőztél.
– Csak egyetlenegyet nem!
– Ki légyen az?
– A-val kezdődik a neve, Ó-val végződik és J és N is van a nevében.
Ajnó elnevette magát, s így szólt:
– Pedig az az egyetlenegy már régen várja az ajándékot.
– Melyiket?
– Hát, amit adni akartál, amikor először találkoztunk.
– Mit akartam adni?
– Selyemkeszkenőt!
Bíborpiros lett Ajnó halványas rózsaarca, kéklett ibolyaszeme, s úgy aranylott a haja, mint még soha eddig, fájdalom hasított a szívébe, hát mégiscsak elfelejtették!
– Dehogy felejtettem el! Itt van ni! – azzal a szép kendőt Ajnó kezébe fektette. – Csak hát…
– Semmi csak hát! – simogatta szép selymet Ajnó. – Én többé nem eresztelek el innen!
Álmos lehajtotta a fejét, igen halk, igen csendes volt a válasza:
– Én itt maradnék, Ajnó, örömest, de most el kell mennem…
– Miért nem mondtad ezt előbb? – fakadt sírva Ajnó.
– Mondtam volna, de nem hagytál szóhoz jutni!
Álmos töviről hegyire elmesélt mindent. Beszélt a haditornáról, jó apja haláláról, elmondotta azt is apróra, amit a titokzatos vitézről hallott. Végül is így fejezte be:
– Látod, a vitéznek ez sorsa. Elviszik a csatába!
Ajnó szép ibolyaszeméből hullottak a könnyek. Csak akkor csillapult könnyeinek árja, amikor Álmos szépítgetni kezdte előbbi szavait:
– Ne sírj, kis Ajnó, inkább nevess! Ha a hadak végire járok, visszajövök hozzád, s akkor örökre itt maradok!
– S mikorra jársz végére a hadaknak?
– Ne félj, nemsokára! Mire a fák újra rügyet bontanak, s a kis nyírfánk leveleit meglengeti a szellő, már itthon is leszek!
– S már búcsúzol is?
– Elbúcsúzom, hogy annál hamarabb visszatérhessek. Ha előbb indulok, előbb térek meg!
– Akkor indulj máris, hogy visszajöjj mihamar!
Megölelték s megcsókolták egymást. Álmos búcsút intett a dombnak, a szép nyírfának.
Előcsoszogtak a bajuszos öregemberek, az ezüstös hajfonatú szép öregasszonyok. Mint a méhkas, ha felpiszkálják, egyszeribe felbolydult az egész falu arra a hírre, hogy Álmos büszke seregével elindul. Nagy csapatban jöttek a bátor pillantású ifjak és az ibolyaszemű, aranyfürtű lányok. Siettek Álmoshoz a bőrcsizmás halászok.
A virágos mezőn kezet szorítottak, és kikísérték a fenyőerdő széléig.
Ott aztán a fehér nyírfák közt szétszóródtak, s kendőjüket lengetve megállottak.
Amikor Álmos felkapott Piros Szárnyára, egyszeribe könny szökött az öregek szemébe. A csizmás halászok, az ifjak, szótlanul álltak, ámulva tekintettek a délceg ifjú után, aki a pusztából kardjával még visszaintett. Valahonnan távolból dal foszlányait repítette Ajnóthoz a szellő:

Nekem nincsen szeretőm,
Csak egy rojtos keszkenőm.
Szebbik felit fordítom,
A rózsámat gondolom.

Jaj be sötét este van.
Az én rózsám messze van,
A keszkenőm nála van,
Víg örömem benne van.

Otthon már türelmetlenül várta Álmost Szovárd.
– Csodálatos álmot láttam – fogadta a hazaérkező ifjú vezért. – Fenn jártam a Tetejetlen Fán. Hát ahogy az Aranyerdő mellett repült paripám, ott már kis lovascsapat vágtatott előttünk. Repült Szépmező Szárnya Holdasán, Hunor jó Rigó lován, Magyar a Tündéren, a Vasderes repítette Kevét, Piros jó Ügyeket, kék pej paripáján szálldosott Csillagok Látója, szép almásderesen Jófüvek Tudója s elő sem lehet számolni, még hány derék vitéz, hős dalia. A hősök csapatát a nagy király vezette! Attila a jó Villámon. Az aranypalota előtt égi királyok ültek a napfényes asztal körül. Arany Atyácska ősz hajfonata beborította arcát, s mint futó repkény, elfedte az asztalt. Napkirály, Szélkirály, hadak Ura aranyos karszékben pihentek. Szép öregemberek voltak. Amikor a hősök asztaluk elé érte, intettek, hogy üljenek le. Majd Napkirály, bár nehezére esett, szóra nyitotta ajakát:
– Ímé, betelt az idő, a magyarok Álmos vezetésével útnak erednek. Ha elérik az aranyos szegletet, mi is pihenni térünk.
Ekkor az asztal körül ülők felemelték aranyos kupáikat, és fenékig ürítették. –
Csodálatos álom volt! De rossz hírt is kell mondanom: amíg odajártál, a rettenetes Nagy Kán a Kerek-tenger partján összegyűjtötte a besenyők félelmes csapatát – mint fűszál a réten, annyi a katonájuk –, s rátört nyári szállásainkra. Gyorsan cselekedj, hogy Hadak Ura parancsát teljesíthesd, s a hétmagyar a nagy útra holdújuláskor elindulhasson.
(Ó, tollam, nyerj továbbra is erőt! Hadd mondhassam el, mi történt azután, hadd legyek a hazát kereső magyarok tetteinek hű krónikása!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.09.29.
\"Mindenki felkészült\" - mi vár a diákokra és a tanárokra október 1-től?
Nem csak a diákoknak, hanem a tanároknak is kötelező a lázmérés az iskolába való belépéskor. Így nem először merül fel a kérdés: \"ki fogja reggel a közel 500, de máshol akár 1500...
(Forrás: eduline)
--
2020.09.29.
Harmincperces koronavírusteszttel szűrik az iskolásokat Bécsben
Új koronavírus-gyorstesztet fejlesztett ki a bécsi Donaustadt Klinika (Klinik Donaustadt), ami már 30 perc alatt kimutatja a fertőzést – közölték a módszert kidolgozó illetékesek. Az Armin...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.27.
Rétvári Bence a magyar oktatáspolitikáról dicsekedett, csak pár dolgot elfelejtett megemlíteni
Rétvári egy fontos dolgot elmulasztott megemlíteni: Magyarországon még így is igen keveset költ az állam az oktatásra. Ugyanebből az anyagból kiderül például, hogy az egy tanuló teljes (á...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.26.
MIT TEHETSZ, HA A MUNKAHELYED NEM BIZTONSÁGOS?
Sajnos a kormány és a felelős minisztérium magukra hagyta a munkavállalóit. Csak abban bízhatunk, hogy a nagy focimeccs végeztével talán hajlandóak lesznek szembe nézni a valósággal, és...
(Forrás: Ne dolgozz ingyen!)
--
2020.09.26.
Vajda Zsuzsanna: Az erő kultusza: gumibotos rendfenntartók az iskolában
Más országokban, ahol alacsonyabb a büntethetőségi korhatár (például Svájcban vagy Hollandiában) megfelelő infrastruktúra, a gyerekek és fiatalok korrekciós nevelését szolgáló intézetek...
(Forrás: mérce)
--
2020.09.26.
Ami az iskolákban történik, sokkal inkább emberkísérlet, mint a szuperkupadöntő
Mivel nem jelent meg egységes, minden iskolára kötelező előírás, zavaros helyzet alakult ki az oktatási intézményekben. Mindezt Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke egy...
(Forrás: 24.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep