„Ma nem igazán jó szülőnek, pedagógusnak, gyereknek lenni”

Íme a levél:

19 évig dolgoztam tanítóként. Gyerekkori álmom volt, hogy gyerekekkel foglalkozzam. Számtalan továbbképzés, tanfolyam van a hátam mögött, mert az emberségemen kívül szakmailag is a legtöbbet szerettem volna adni a gyerekeknek. Kiváló pedagógus elismerést kaptam nyolc évvel ezelőtt. Boldog voltam, hogy elismerik a munkámat. Aztán jött egy igazgató, aki úgy látta, a politika fontosabb, mint a szakmaiság, és én lettem az első, akit leépített. Három éve munkanélküli vagyok. Most is továbbképzem magam, rendszeresen látogatom ezt az oldalt is.

Amikor állásinterjúra megyek, soha nem a szakmáról kérdeznek, hanem arról, mennyit tud az iskola megspórolni, ha engem alkalmaz. Tegnap pl. egy napközis állásra jelentkeztem, ahol közölte a kedves igazgatónő, ragaszkodnak a pályakezdőhöz, mert így jár jobban az iskola. Itt tartunk. Amit én előnyömnek tartok, a sok évi tapasztalatot, a minőségi munkát, az mára már utolsó szempont lett a sorban. A pénz, melyik párthoz tartozol, van-e ismerősöd az ilyen-olyan testületben, stb. Velem nem jártak el jogellenesen sehol. Betartották a jogszabályokat. Mégis nagyon jogtalannak érzem, ami nap mint nap történik velem. Nem vagyok elkeseredett, most elkezdtem angolul tanulni, hogy az energiáim ne vesszenek el. De nagyon csalódott vagyok. Igen, ez ma Magyarország. Ez a trendi: átgázolni a másikon, ha az érdek úgy kívánja, jogszabályok mögé bújtatni az embertelenséget, vagy be sem tartani a jogot, a munkaügyi pert is évekig lehet húzni… Számtalan példa van erre az én környezetemben is. Nem vagyok én fiatal ellenes, nekem is majdnem felnőtt gyerekeim vannak. De én mire várjak? Az elkövetkező több mint tíz évben vajon mi vár rám, amíg nyugdíjba vonulhatok? Így milyen nyugellátást kapok majd? Kedves Petra, tudom, a választ hiába is remélem tőled. Nem tudom, mi változtatná meg ezt a szemléletet. Én abban hiszek, hogy mi. Mi közösen. Ha igazán akarjuk. Ha hisszük még, hogy akarhatunk, hogy tehetünk.

Volt tanítványaim megismernek az utcán, mindig van néhány kedves szavunk. Eljönnek, meglátogatnak és kipanaszkodjuk magunkat. Ma nem igazán jó szülőnek, pedagógusnak, gyereknek lenni. Elveszünk a sok jogszabály között, mi, emberek.

Úgy tapasztalod tehát, hogy a politikai és gazdasági szempontok, a gyakran formálissá silányuló jogszabályok sok esetben háttérbe szorítják a szakmai meggondolásokat. Ez pedig az iskolában, ahol a társas kapcsolatok alakulása a működés lényegét határozza meg, különösen súlyos következményekkel jár. Az elszemélytelenedés, az általános bizalomvesztés, a kölcsönös szolidaritás hiánya a pedagógusok, gyerekek és szülők között sajnos nem csupán megérzés, hanem (akár kutatási adatokkal is alátámasztható) valóság. S az sem ment fel senkit a felelősség alól, hogy nevezett jelenség nem korlátozódik az iskola világára.

Évek óta tapasztaljuk az emberi kapcsolatok minőségének általános romlását. Az iskola világába is behatoló s ott is elszemélytelenedést eredményező tendencia részben azzal magyarázható, hogy háttérbe szorult a hazánkban hagyományosan az osztályfőnök szerepével lefedett szakmaiság. Az a szemlélet, amelynek alapján foglalkozni kell az iskolában kialakuló társas kapcsolatokkal és azok minőségének javításával, biztosítani az iskolában folyó szocializáció személyi feltételeit. Ehhez azonban biztosítani kellene azt is, hogy az intézményben ne csupán megfelelő szakmai felkészültséggel, hanem megfelelő lelki egészséggel is rendelkező pedagógusok működhessenek. Egy olyan pedagógus, akinek a munkanélkülivé válástól kell rettegnie egy olyan intézményben, amely a létéért és működése alapfeltételeinek megteremtéséért küzd, nehezen tudja megőrizni és „munkaeszközként” mozgósítani ép személyiségét. Úgy tapasztaljuk, hogy ezt a hiányt sok helyen a jog eszközeivel próbálják helyettesíteni. A jogszabály ugyanis látszatbiztonságot ad, el lehet rejtőzni mögötte, nem kell megfejteni a gyerekek, kollégák, beosztottak, szülők viselkedésének indítékait, rövid úton jöhet az „intézkedés”, s a következmények terhe alól felmentést ad a paragrafus.

Igazad van, Anna, a jogszabályok között valóban könnyen elveszünk mi, emberek. Ezzel a jelenséggel hozható kapcsolatba – többek között – az is, hogy honlapunk tanácsadó rovatában, amelyet a pedagógiai, pszichológiai jellegű problémák számára hoztunk létre, az utóbbi időben hihetetlen mértékben megszaporodtak a jogi, főleg a munkajogi kérdések. Az ezekben megnyilvánuló bizalom jólesik ugyan, de meghaladja a kompetenciánkat, ezért tervezzük, hogy a közeljövőben külön rovatban (és speciális szakember bevonásával) foglalkozunk majd az ilyen jellegű problémákkal.

Úgy véljük, hogy a helyzet javítása érdekében mindenki a saját helyén és saját kompetenciaterületén teheti a legtöbbet. Mi például abban tudunk segíteni, hogy nyilvánossá tesszük az általatok felvetett problémákat, és teret adunk egy kapcsolódó vitának. Közös erővel sikerülhet tisztázni például azt a sokunkat foglalkoztató kérdést, hogy milyen szerepet játszhat az iskolában a jog, mi az a határ, ameddig biztonságot ad, és mely pontokon válik a felelősség elhárításának és az elembertelenedésnek adminisztratív eszközévé.

Megtisztelő bizalmadat köszöni, és szeretettel üdvözöl az OFOE szerkesztői nevében:

Szekszárdi Júlia