Pataki Éva

Bogárfalva lakói

Gyermekkorom valamennyi szünidejét (a néhány naposakat és a hosszú, „nyárit” is) velem egykorú, nagyothalló unokaöcsémmel töltöttem. Rendre sápadtan, szárnyaszegetten érkezett hozzánk, s kivirulva, magabiztosan távozott, csak a híreket küldte: „csupa ötös” az iskolában; s tartott ez addig, míg a tőlem, a gyerektárstól kapott kedve, tudása az idő teltével apadozni nem kezdett.

Ezek alatt az évek alatt lett természetessé a számomra, hogy gyerekekkel, az ő nevelésükkel-tanításukkal foglalkozzam.

Ennek igazi gyakorlótere lett az az alternatív iskola, ahol az elmúlt tizenegy évben dolgoztam, s ahol az iskolapadban tanult pedagógiai elvek, elméletek megvalósításához nagyon sok módszertani lehetőséget tanultam.

Tavaly félévkor kerültem át mostani munkahelyemre: egy szerepkultúrájú, célorientált iskolába, melyben nagy hagyománya van a tekintélyelvű nevelésnek, s az igazi sikert a versenyek és a felvételik eredményei jelentik. Most e keretek között igyekszem folytatni azt, amiről az alternativitás gyakorlatában azt tapasztaltam, hogy eredményes, hatékony, mert szerintem a gyerekek mindenféle iskolai szervezetben, különböző pedagógiai elvek között is egyformán „működnek”; úgy, mint a gázok: kitöltik a rendelkezésükre álló teret.

Az osztályfőnöki szerep változásai

A több mint másfél évszázados osztályfőnöki szerep igen nagy változásokat mutatott „életében”: szűkült, bővült, máshová helyeződtek a súlypontok. Ma már nem oly előkelő a helye az iskolai hierarchiában, mint megjelenésekor, az osztályfőnöki funkció nem az igazgatónak van közvetlenül alárendelve, hanem a – rendszerint egymásra tologatott – osztályfőnöki munkaközösség vezetőjének. Tartalma – természetes szükségszerűség szerint – is jelentősen megváltozott. Átvette a kezdetben a hit- és erkölcstanórákon zajló erkölcsi, majd a polgári jogok és kötelességek – a későbbi jogi és gazdasági ismeretek – neveléstartalmát is. Szaktanárként diszciplináris, módszertani felkészítést kapunk –, osztályfőnöki „képzésünket” leginkább diákkori élményeink, az első kudarcok, sikerek, tapasztalatunk, rátermettségünk (?) alakítja.

Manapság – eleget téve a gyermekek túlterhelését enyhítő óraszámcsökkenések – az így „kieső” tananyagegységeket, modulokat próbálja sok iskola az osztályfőnöki óra keretébe beleszuszakolni. Noha a „természetes szükségletek” is igencsak egyre szélesebbre feszegetik az osztályfőnöki munka határait. Az elbizonytalanodó családok – munkanélküliség, válások, szegénység-gazdagság, értékvesztő, -váltó társadalom – egyre inkább igénylik a nevelés szakembereinek a segítségét; ugyanakkor egyre erősebb az az elvárásuk is, hogy az iskola ne avatkozzon be a gyermek világnézetének, életmódjának, kulturális mintáinak a kialakításába. A szülők egy része „visszavenné” azokat a jogait, amelyeket a rendszerváltás előtti évtizedekben erőszakkal ragadtak el tőle, csak sokan nincsenek abban a szociális, anyagi helyzetben, hogy ezt megtehessék. Tisztázatlanok az iskolai és a szülői nevelés közötti kompetenciahatárok is. A megváltozott kihívások és lehetőségek között csak egy módja van annak, hogy ne veszítsük el – vagy: hogy újra megnyerjük – a gyermek bizalmát: ha az iskola és a szülői ház kész és képes egy bizonyos szintű együttműködésre, kooperációra.

Ebben a „húzd meg, ereszd meg” helyzetben az osztályfőnöki munka leginkább talán akkor töltheti be a szerepét, ha mintákat, választási lehetőségeket, életmódokat, helyzetkezelési technikákat mutat be, szociális készségeket alakít és fejleszt – egyetértésben és együttműködésben a szaktanárokkal.

„Én” – „én és más” – „én és mások”

A II. kerületi, többségében jó anyagi körülmények között s 80%-ban teljes családban élő, tavaly hatodikos, 28 fős osztályomból erre a tanévre 16-an maradtak (a többiek hatosztályos gimnáziumba felvételiztek – mind sikerrel! –, azzal együtt, hogy ők és a szüleik is elégedettek voltak az iskolánkkal; sokan úgy gondolták: „könnyebb most bekerülni, mint 8. után”, s mint megtudtam, nagy többségük már a gyerekek 4.-es korában elhatározta ezt a váltást).
Miután fellélegezhettünk, hogy „megmaradunk”, s nem vonnak össze minket egy másik, azonos évfolyamú osztállyal, kezdtünk eszmélni – mint nagy csata után.

Az osztály helyzetét alapvetően meghatározta az a tény, hogy tizennégyen mentek el, s két új tanuló érkezett. Új iskolában kezdte ezt a tanévet valamennyi kitűnő és szinte minden jeles tanulónk. Az osztályközösség szétesett, s lassan, tapogatózva indult meg az „építkezés”; mindenki kereste a helyét, a szerepét ebben az új helyzetben.

Ezek alapján terveztem meg az osztályfőnöki munkámat: a tavaly kezdett „ÉN” – „ÉN és MÁS” – „ÉN és MÁSOK” egyre táguló (téma)körök mentén haladva.

Névjegykártya

Az „ÉN”-hez kapcsolódó tevékenységek ahhoz adnak segítséget, hogy az „egyén” jobban megismerhesse önmagát –, és tehesse ezt saját társai „szemével” is. Ilyen volt például az, amikor Névjegykártyá-t¹ készítettünk. A szokásostól eltérően a kártya nem tartalmazta a nevet, címet, telefonszámot, hanem a gyerekeknek a saját személyiségükkel kapcsolatos jellemzőket – esetleg különlegességeket – kellett a papírra írniuk. Összegyűjtöttük, megkevertük, mindenki húzott magának egy névjegyet, hangosan felolvasta, s megnevezte, kire gondolt az írott jellemzők alapján. A többiek is hozzászólhattak, cáfolhatták, alátámaszthatták az elhangzottakat. Végül megmutatta magát a kártya tulajdonosa, és ezután is hangzottak el észrevételek az írott jellemzőkről.

Titkok és tanácsok

Ehhez a témakörhöz kapcsolódott a Titkok és tanácsok nevű játékunk is. Mindenki felírta egy kis papírra, hogy melyek azok a tulajdonságai, amelyektől „szeretne megszabadulni”. A titkolandó tulajdonságok céduláit – újfent – összegyűjtöttük, megkevertük, húztak maguknak egyet-egyet a gyerekek, s mindenki írt egy „tanácsot”, választ a feladónak. Ezeket hangosan felolvastuk, így mindenki útmutatást, javaslatot kapott arra, hogyan szabaduljon nemkívánatos tulajdonságától úgy, hogy nem kellett megneveznie magát. (Mégis sokan szívesen beszéltek utána arról, mit is írtak, s hogy tudnak-e élni az orvoslattal.)

Több ilyen óra, s az önismereti alapozás után következtek az „ÉN és MÁS” témakörhöz kapcsolódó tevékenységek. Ilyen volt például a Páros rajz² készítése. Minden résztvevő párokba rendeződött. Egyetlen papírt és ceruzát kaptak ketten, és a megadott időn (2 percen) belül létre kellett hozniuk egy adott témájú rajzot (ház kutyával), anélkül hogy közben verbálisan kommunikálhattak volna egymással. Sem a rajz megkezdése előtt, sem közben nem állhattak meg a felek egyezkedni, utasításokat adni… Az idő leteltével – szintén közösen – kellett aláírniuk az alkotásukat. Ezekután mindenki elmondta a közös munka közben támadt észrevételeit, érzéseit.

A két szamár

Az „ÉN és MÁSOK” témán belül idén még nagyobb figyelmet/időt szenteltünk a konfliktusoknak, hisz idén még intenzívebben érezhetőek most már az osztály egészén a serdülőkor jellegzetességei. Különböző konfliktushelyzetekre keresünk megoldásokat, szerepjátszással (családi, iskolai, iskolán kívüli, általam, általuk hozott konfliktusokkal), szerep- és nézőpontváltásokkal, megfigyelő résztvevőkkel.

A két szamár története³ című lapot (lásd Melléklet) például páronként kapták meg a gyerekek. Először minden pár szeletekre vágta, majd sorrendbe állította, felragasztotta a képeket, s egy történetet talált ki hozzájuk. A párok ezután megnézték egymás munkáit, meghallgatták a történeteket, s közben megvilágosodott az is, hogy mi volt a csacsik problémája a történet elején. Válaszokat kerestek arra is, hogyan próbálták ezt a helyzetet, konfliktust megoldani a csacsik.

Két osztályfőnöki órával (azaz két héttel később) két széket tettem le egymástól jó távolra, egy-egy tábla csokit helyeztem rájuk, és egy hosszú kötelet helyeztem el közöttük. Az osztály véletlenszerűen – színhúzással – két csoportra osztotta magát, majd felálltak a kötélhúzáshoz⁴ úgy, hogy mindkét küzdő fél mögött körülbelül 3 méterre volt a széke a csokival. Adott jelre megindult a huzakodás, egymásnak feszültek a csapatok. Egy ideig húzták-vonták egymást, majd az egyik – hangadó, mindenkit kritizáló, érzékeny és aranyszívű – lány javaslatára közösen, kötelestül elsétáltak előbb az egyik, majd a másik székhez, azaz csokihoz. Körbeültünk az esemény után, s beszéltek az érzéseikről, reakcióikról, hogy először csak a saját csoportjuk győzelmét akarták. Elmondták azt is, hogy a lány javaslata után – hogy egyesültek a céljaik, s hogy nem ellenfélként, hanem együttműködve oldhatták meg a problémát – még jobban örültek, s hogy milyen egyszerűnek tűnt így utólag a megoldás. Az aranyszívű, hangadó lány beszámolt róla, hogy eszébe jutott a csacsik esete. A két tábla csokit már közösen ettük meg…

Bogárfalva

Ezekhez a témákhoz egy – előzetesen összeállított – bőséges szöveggyűjteményből válogatok a terveimhez, no meg az aktualitásokhoz illeszkedően.

Ilyen előzmények után kezdődött meg az „államunk” születése, alakulása.

A hiányérzetem volt az oka az egésznek. A rendes, gondozott környezetet hiányoltam – rendre – az osztályterembe lépve (s ekkor a serdülőkori fejlődés idevágó pszichológiai jellemzői sem tudtak megvigasztalni). Azon töprengtem, hogyan lehetne ezeket a komiszkodó-kamasz(k)odókat helyzetbe hozni, érdekeltté tenni. Két hete jött a gondolat: kell egy ÁLLAM! Csak az alapjavaslatot tettem meg, s rögtön lázas tervezgetés indult. A két – átvitatkozott, konfliktusoktól sem mentes – osztályfőnöki óra utáni helyzet: köztársaság leszünk, nevünk Bogárfalva (beszélő név, máris írják a legendáriumot). Két bogármester alakítgatja a választási beszédét, s készülünk a bogármester-választásra, „kampányolásra”…

Alakul a „választóbogárok” arculata is: többen tudják már, hogy milyen bogári foglalkozást űznek majd a bogárfalvi megélhetésükért. (Van már adószedő-, bíró-, jós-, bankárjelölt…). Mivel alapszabályunk, hogy „pénzünkhöz” (amelynek kivitelezésén, hamisíthatatlanságán és nevének kitalálásán több csoport is dolgozik) csak valamilyen tevékenységgel lehet hozzájutni. Többen is szerették volna megszerezni az osztálytakarító munkakört, majd megegyeztek, hogy senki nem lehet ennyire önző, hogy egy ilyen zsíros, jól jövedelmező állást kisajátítson magának, szabályozni fogják, hogy mikor ki takarítHAT (?!). Hallottam, hogy az óraközi szellőztetést, az osztálynapló szállítmányozását vállalkozóknak tervezik kiadni…

Itt tartunk. Nem tudom, hogy fogom megmondani a bogárfalviaknak, hogy a jövő héten elmarad az osztályfőnöki óránk…

Melléklet

A két szamár története

—