Farkas Zoltán

A „Tesco-ügy”

A történet a jelenleg nyolcadikos osztályomról szól, részben múlt, részben jelen időben. Az eset ugyanis egy évvel ezelőtt történt, de a belőle kibontakozó problémák erősen hatnak a jelenben is, éppen ezért az „ügynek” máig nincs megnyugtató megoldása.

Az iskola, ahol dolgozom, egy fővárosi, hat évfolyamos gimnázium, három négy évfolyamos, illetve egy hat évfolyamos osztállyal. Az osztályom 2004-ben kezdte meg iskolánkban a tanulmányait, tehát jelenleg nyolcadik osztályosok a gyerekek. Előrebocsátom, hogy a kollégák általában nem nagyon szeretik nálunk a hat évfolyamos osztályokat, a tapasztalat szerint ugyanis velük van a legtöbb gond. Az alább bemutatandó történet is mintha ezt támasztaná alá, de az én megítélésem szerint inkább az lehet a probléma, hogy nem nagyon tudunk mit kezdeni ezekkel a gyerekekkel, nincsenek kellően kiforrott módszereink az ő nevelésükre.

Az osztályról

Más iskolákkal összehasonlítva azt mondhatom, hogy a családok anyagi körülményei általában rendezettek, a szülői háttér megfelelő – legalábbis ami a gyermekhez, iskolához, tanuláshoz való hozzáállást illeti. Egy kicsit árnyaltabban fogalmazva: gyermekbántalmazásra, alkoholizmusra és egyéb súlyos problémára nem tudok példát hozni (szerencsére), viszonylag kevés az olyan gyermek is, akit szülei egyedül nevelnek. A probléma inkább az, hogy akad néhány gyermek, akire szülei kevés időt tudnak fordítani.

Ez a helyzet annál a két tanulónál is, akik miatt kirobbant a címben szereplő „ügy”. A történetben főszerepet játszó két gyermek családi háttere megfelelőnek mondható: M. szülei értelmiségiek, a felsőoktatásban dolgoznak, Z. szülei pedig középfokú végzettségűek, mindkét szülő biztos megélhetést nyújtó állással rendelkezik.

Ami a közös a két családban: mindkét tanuló szülei nagyon elfoglaltak, bár különböző okokból: az értelmiségi szülőknél a munkájukból adódó utazások, a rendszertelen időbeosztás a probléma, Z. szüleinél pedig – sejtésem szerint – a család megélhetéséhez szükséges pénz előteremtése miatt jut oly kevés idő a gyermekre.

A Tesco-ügy „kirobbanása”

A tavaszi szünet utáni első napon iskolánkban belső mérések zajlottak a 11-12. évfolyamosok számára. A többi évfolyamnak két órával később kellett iskolába jönnie. Éppen az egyik osztály írásbeli dolgozatánál felügyeltem, amikor belépett az igazgatónő, hogy közölje: fél órával azelőtt négy rendőr jelent meg az iskolában, Z-t és M-t kísérve. A jelenet riasztó volt: két megszeppent gyermek négy jól megtermett rendőr kíséretében.

Kiderült, hogy a gyerekeket elkapták a közeli Tesco áruházban, miközben különböző kis méretű (és értékű) tárgyakat próbáltak ellopni. Módszerük kifinomult volt: az elemelt termékeket a magukkal hozott alufóliába csomagolták, megelőzendő, hogy a pénztárnál elhelyezett érzékelő berendezés megszólaljon. A biztonsági őr azonban elkapta őket, visszavette az ellopott árukat. Az ügyről jegyzőkönyvet vettek fel, majd értesítették a rendőrséget. (A közel kétezer forintos kárt a szülők később megtérítették.)

A rendőrök megpróbálták felvenni a kapcsolatot a szülőkkel, de mivel nem tudták elérni őket, bekísérték a két gyereket az iskolába, és „átadták” őket az igazgatónőnek. (Mondanom sem kell, hogy az iskolában futótűzként terjedt a hír, hogy két hetedikes gyereket rendőrök hoztak be reggel).

Reakciók

Az igazgatónő azonnal behívatta a szülőket, így ők tőle értesültek az ügyről. Első reakciójuk – akárcsak a többi érintetté (az iskolavezetésé, az osztályfőnöké, az osztályban tanító szaktanároké, az osztálytársaké) a megdöbbenés volt. Én mint osztályfőnök a délután folyamán ültem le az igazgatónővel megbeszélni a teendőket. A legsürgősebb teendőket a következőkben határoztuk meg:

1. Az osztály előtt nyilván nem maradt titokban az, ami történt, tehát osztályfőnöki óra keretében tisztázni kell a helyzetet, elejét véve a pletykáknak, a két érintett tanuló megbélyegzésének (ami az ügy kirobbanásával szinte egy időben megkezdődött: „Tesco-fiúknak” kezdték el csúfolni őket).

2. Tantestületi megbeszélés keretében tájékoztatni kell a kollégákat a történtekről.

3. Az érintett szülőkkel újra, ám ezúttal alaposan át kell beszélni a történteket, hiszen amikor az igazgatónő behívatta őket, csak az eset ismertetésére és a gyerekek átadására volt idő, ekkor folyt ugyanis a 11-12. évfolyamosok felmérése.

4. Rendkívüli szülői értekezletet hívunk össze az ügy tisztázására.

A kialakult helyzetet értékelve úgy véltem, három alapvető problémával kell szembenézni:

1. Nyilvánvalóan nem lehetett szó nélkül elmenni az eset erkölcsi vonatkozásai mellett. Az ügy nem maradhatott következménye nélkül, hiszen a két gyermek törvénytelenséget követett el, ráadásul az iskolai házirendet is súlyosan megsértették, mivel a lopás iskolaidőben történt. Fegyelmi intézkedésre volt tehát szükség, annál is inkább, mivel félő volt, hogy a két diáknak követője akad a tanulók között. (Az eset utáni néhány napban ugyanis az iskolatársak körében megkezdődött az ügy mitizálása, anélkül hogy a gyerekek átérezték volna a cselekedet erkölcsi súlyát – a „Ne lopj!” parancsolatát).

2. A szülők körében – a kezdeti megdöbbenést követően – másféle hangok kezdtek felerősödni: az eset után nem sokkal többen jelezték telefonon, hogy nem szeretnék a fiukat-lányukat olyan osztályba járatni, ahol ilyesmi előfordulhat.

3. Félő volt továbbá, hogy a tanár kollégák körében is megindul a megbélyegzés: a 7.a osztály az az osztály, ahol a gyerekek lopnak. (Ha nem találjuk meg a gyerekekhez az utat, a legegyszerűbb őket hibáztatni.)

Következmények

A két érintett tanuló igazgatói intőt kapott a házirend súlyos megsértése miatt, aminek következtében év végén rossz érdemjegyet kaptak magatartásból.

Több osztályfőnöki órát is szenteltem a kérdésnek, ahol igyekeztem nyilvánvalóvá tenni, hogy elítélem a két diák tettét, ugyanakkor bizonyos mértékig megpróbáltam védeni őket, nehogy tarthatatlan legyen az osztályban a helyzetük. Lehetőséget adtam arra, hogy az osztálytársak is elmondhassák a véleményüket, illetve ezt követően maga a két érintett is megszólalhatott.

Kezdetben a gyerekek jó balhét láttak az egészben, élvezték, hogy felpezsdül körülöttük a levegő, megnő a kíváncsiság, az érdeklődés az osztály iránt. Két-három osztályfőnöki óra után azonban kezdett túlsúlyba kerülni az a vélemény, amely ugyan elítélte a gyerekeket, de nem közösítette ki őket.

Aztán ahogy telt az idő, a gyerekek lassan napirendre tértek fölötte, s úgy látom, hogy az érintettek is megbánták, amit tettek. Fél évvel az események után, azt hiszem, az osztályon belül helyükre kerültek a dolgok.

Nehezebb volt a helyzet a szülőkkel, illetve a tanár kollégákkal. A rendkívüli szülői értekezletet megtartottuk, a szülők nagy része meg is jelent. A szülői értekezleten részt vett az iskolavezetés, illetve az osztályban tanító kollégák zöme. A szülők egy kisebb csoportja azon az állásponton volt, hogy példát kellene statuálnunk, és el kellene bocsátanunk a két gyereket az intézményből; a többiek inkább tőlünk, az iskolától várták a megoldást, igyekeztek kívül helyezkedni a problémán. (Megjegyzem, a két érintett család közül csak az egyik volt jelen – Z. szülei. Ők természetesen igyekeztek megvédeni gyermeküket – több-kevesebb sikerrel.)
A szülők igazából nemigen értették, mi szükség volt a rendkívüli szülői értekezlet összehívására.

A szülőket az igazgatónő azon ígérete nyugtatta meg, hogy a következő tanév első félévében megnézzük, hogy milyen az osztály magatartása, tanulmányi eredménye, s akikről úgy ítéljük meg, hogy nem alkalmasak gimnáziumi tanulmányokra, azoknak javasolni fogjuk az iskolaváltást.

A legnehezebb diónak – meglepő módon – a tanárok meggyőzése bizonyul(t). A megbélyegzés itt tűnt és tűnik ma is a legerősebbnek: a kollégák egy része ugyanis arra az álláspontra helyezkedett, hogy az osztály „problémás”. Az eset ebben a tekintetben mindmáig érezteti hatását.

Tanulságok

A legfontosabb pozitívumnak azt tartom, hogy nem azzal az alapállással kezeltük az ügyet, hogy az iskola hírnevének védelmében egyszerűen eltávolítottuk a két tanulót, hanem sikerült jól-rosszul, de az iskolán belül tartani a problémát. Pozitív fejlemény az is, hogy az osztályon belül lecsillapodtak a kedélyek: mind az érintett két tanuló, mind az osztály többi tanulója napirendre tért az ügy fölött. Úgy érzem, a két gyermek számára is szolgált tanulságokkal az eset, a magatartásukban pozitív változásokat észlelek. Sikerült a negatív szülői hangokat is elhallgattatni, ma már nem téma ez a szülői értekezleteken, fogadó órákon.

A rendkívüli szülői értekezletet kicsit túldimenzionáltnak érzem; ma már nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez szükséges volt, különösen úgy, hogy azon az osztályban tanító kollégák is részt vettek. A legproblémásabbnak az osztályhoz való előítéletes hozzáállást érzem, amely bizonyos kollégák részéről azóta is tapasztalható. A tanárok egy része ugyanis csak az ügy negatív vonatkozásait érzékelte, s ahogy fentebb írtam, ellenérzésüket kivetítik az egész osztályra, ez pedig nem jó.

Epilógusként annyit, hogy az osztályban tanító kollégák úgy döntöttek, hogy a meglehetősen gyenge tanulmányi eredményű és kisebb fegyelmi vétségeket azóta is elkövető (dohányzás) Z. esetében javasolják az iskolaváltást (ebbe a szülők is beleegyeztek). M. egyelőre marad az osztályban, s tanulmányi eredményei döntik el jövőbeli sorsát.