Török Ildikó

Röfi Budapesten

Előítéleteink

„Akinek a fejében túl sok előítélet van, annak már nem marad hely önálló gondolatokra” – merült fel bennem a korábban olvasott mondat egy iskolánkban történt eset kapcsán.

Egy szüneti hangos veszekedés során hallottam meg, hogy Gábort, akit két éve tanítok, buzinak nevezik az osztálytársai, főleg a fiúk. Gábor – ahelyett hogy a diákjainkra jellemző módon, akár szóban, akár fizikailag visszautasította volna a megjegyzést – megelégedett egy halk „Hülyék!”-kel, majd levonult az alsó folyosóra. Amikor megemlítettem a dolgot osztályfőnökének, és kérdeztem, hogyan lehetne segíteni ennek a kisfiúnak, ő egy félmosoly kíséretében visszakérdezett: „Hát nem olyan?”. A kérdésből, de főleg a mosolyból már akkor világossá vált a számomra, hogy ez az osztályfőnök hiába beszél majd a fiúkkal, és hiába tiltja meg, hogy ilyeneket mondjanak Gáborról, nem lesznek hitelesek a szavai. Hiszen metakommunikációja jelzi, hogy ő maga is melegnek tartja a fiút.

Mi kelti ezt a benyomást?

Gábor természete és viselkedése annyira más, mint a mi többi külvárosi fiainké, hogy ők ezt képtelenek elfogadni és tolerálni. Nem tudnak mit kezdeni egy ilyen figurával. Számukra a vagány, macsós, beszólós „csávó” a normális; még elfogadják a csendes őrülteket is, és bár előfordul, hogy – többnyire irigységből – csúfolják a szorgalmas, jó tanuló fiúkat, de semmiképpen sem „buzizzák le” őket. Gáborra viszont olyan bélyeget sütöttek, amely arra a lépésre is rákényszerítheti, hogy akár több tantárgyból megbukjon, csak ebből az osztályból elkerülhessen.

Milyen valójában Gábor?

Képzeljünk el egy ötödikes, kissé duci, előreálló fogú, de kedves és jóindulatú fiúcskát, aki végtelenül lassú, utálja a sportot, viszont szeret tévézni, és közben nassolgatni. Erre sok lehetősége adódik, mert amióta nagymamája meghalt, szinte egész nap egyedül lehet a lakásban. Ha pedig hazajön valaki: a nővére, a nagynénje és annak mozgássérült gyermeke vagy az édesanyja, aki hozza a vacsorát, mert nincs ideje főzni, akkor Gábor bevonul a saját szobájába, és nézi a saját tévéjét. Öt nő között cseperedik, és csak nőies dolgokkal találkozik, mert vidéken élő édesapját csak évente egyszer látja.

Nőies témák érdeklik, szeret lelkizni és kedveli a romantikus filmeket. Az iskolában is csak lányokkal barátkozik, velük tud beszélgetni, hiszen számára nem ismeretlen a női divat, a smink, a frizurakészítés. A fiúk szemében végképp nőiessé teszi az, hogy könnyen elpirul, vagy elsírja magát. Emellett nem szereti sem a rockot, sem a punkot, de még a techno-house-t sem, a legtöbb lányhoz hasonlóan kizárólag a diszkózenéért rajong. Testalkatából adódóan ügyetlen a sportban, és gyűlöli a vad kosár- és focimeccseket.

Honnan is tudná, hogyan viselkedik egy férfi otthon, milyen egy apa, nagyapa, amikor környezetében szinte csak nőkkel találkozik, és csupán a női szerepmintát volt módja megismerni. Ugyanakkor igyekszik fiúsan öltözködni: deszkás ruhákban jár, csak – az igazi deszkásoktól eltérően – mindig nagyon tiszta, jól ápolt és illatos. Szívesebben beszélget a lányokkal, hiszen a fiúk társalgásába nem tud bekapcsolódni, nem ismeri a témákat: sport, kocsik, számítógépes játékok, elektromos kütyük, telefonok stb., és nem kedveli a trágár beszédet sem.

Ebben az esetben nem csupán az előítéletesség problematikája merül fel, hanem bizonyos fogalmak félreértelmezésének a kérdése is. A melegeket tudvalevően éppen az azonos nemű társaik iránt vonzódásuk jellemzi. A fiútársakban élő képet inkább a filmekben sematikusan és eltúlzottan nőies viselkedéssel jellemzett férfialak motiválja, mintsem a valódi ismeretek. A homoszexuális férfiakat többnyire nőies jegyekkel jellemzik, ezért a fiúkban az a téves képzet él, hogy aki a női dolgok iránt is érdeklődik, az biztosan ebbe a kategóriába tartozik. De még ennél is megdöbbentőbb az osztályfőnöknek a tanítványaihoz hasonló reagálása, hiszen érzékelhetően ő sem tudja megfelelően értelmezni a jelenséget. A tarsolyában lévő sztereotípiákból válogat és ítél, rövidre zártan és megalapozatlanul.

Iskolánk szociokulturális környezete meghatározza, hogy tanulóink többsége milyen előítéletekkel érkezik hozzánk. A tanulók zöme az otthon hallottakat ismétli osztályfőnöki, etika- vagy történelemórákon: „Tőlem bárki lehet buzi, de az én gyerekem ne legyen az.” „Semmi bajom a cigányokkal, amíg nem akarnak a szomszédba költözni…” „Szerencsétlen nyomorék, jobb lenne az ilyennek meg sem születni.” „Alkoholista, ezért lett hajléktalan. Ha nem inna, lenne munkája, lakása. Ő maga tehet arról, hogy ilyen sorsra jutott…” stb.

Úgy tapasztalom, hogy sokkal könnyebb megtanítani a mondatelemzést, mint egy apró rést ütni ezeken az előítélet-paneleken. A gyerekek (és a felnőttek egy jelentős része is) görcsösen ragaszkodik ezekhez az (elő)ítéletekhez, nehogy nyitni, megismerni, gondolkodni kelljen, és közben mélyen meg van győződve arról, hogy mindegyik sztereotípia az ő valós véleményét tükrözi. Mikor rákérdeztem, hogy ismernek-e melegeket, vagy beszélgettek-e már erről a témáról az osztályfőnöki, esetleg biológiaórán, vagy olvastak-e ebben a témában tudományos igényű, nem bulvárszintű cikkeket, akkor a válasz általában így hangzik: „Nem…, de hiszen ezt mindenki tudja…”

És valóban: a többség így tudja.

Gábor most hetedikes. Továbbra is a lányokkal beszélget, akik azért szeretik, mert nem durva, nem verekedős és nem trágár. De éppen ezért nem fiúként, inkább fiúbarátnőként kezelik. Hiába tetszik neki az egyik nagyon csinos kislány, ebben a tekintetben ő labdába sem rúghat, mert a leányzó kizárólag durva, verekedős és trágár fiúba képes beleszeretni…