Kriston Aranka

„Zeneklub”,
avagy a vita nevelő hatása

A mai gyerekek valószínűleg fejhallgatóval jöttek a világra. Ez a benyomása támad az embernek, ha szétnéz az utcán, a metrón vagy egy középiskolában. A felnőttek többsége nincs elragadtatva ettől a jelenségtől. Be kell vallanom, hogy én is azok közé tartoztam, akik éppen csak elviselték ezt a szokást. Huszonöt év általános iskolai munka után jó egy éve tanítottam középiskolában. Bár gyakorló szülőként – három 18 és 22 év közötti fiúval megáldva – nem volt idegen számomra ez a korosztály, eleinte elég nehezen sikerült szót értenem a diákokkal.

Egy véletlen megjegyzéssel kezdődött az egyik szünetben. Kilencedikes osztályfőnök lévén, akkortájt ismerkedtem a tanítványaimmal. Emlékezetem szerint nem kifejezetten hízelgő megjegyzést tettem az egyik tanuló zenei ízlésére. Pillanatok alatt legalább öten igyekeztek meggyőzni arról, hogy ez a világ legjobb zenéje, illetve ugyanennyien lelkesen helyeseltek nekem. A tízperces szünet arra nem volt elég, hogy meggyőzzük egymást, de amit tapasztaltam, jó kiindulópontnak bizonyult.

A következő órán megemlítettem a gyerekeknek, hogy én kétségbeejtően tudatlan vagyok ezen a téren, de talán ők is azért nem szeretik egymás zenéjét, mert nem ismerik. Felvetettem az ötletet, hogy a következő osztályfőnöki órán bemutathatnák kedvenc zeneszámukat, és egy pár mondatban elmondhatnák a többieknek, hogy nekik miért tetszik. Miután a többség elég lelkesen csatlakozott az indítványomhoz, hat tanuló pedig jelentkezett a bemutató megtartására, hozzáláttam megszervezni a „zeneklubot”.

A tanterem helyett a könyvtár kényelmes foteljeit választottam helyszínül, és egyben kértem a könyvtárosunk – Kiss Katalin – segítségét is. Kati a továbbiakban felbecsülhetetlen segítséget jelentett, többek között ő fektette le az alapszabályokat is, úgymint: egy-egy zeneszám öt percnél ne legyen hosszabb, kérdezni, véleményt nyilvánítani lehet, de becsmérlő megjegyzést tenni, a másik ízlését kritizálni nem. Számomra is nagyon tanulságos volt, hogy egy-egy kérdésével, közbevetett mondataival milyen ügyesen terelte a gyerekeket a kívánt irányba.

Habár zenei műveltségem számottevően nem nőtt, a tanítványaimról sok mindent megtudtam. Abban a légkörben, ahol senki sem akarta őket meggyőzni, véleményüket megváltoztatni, ízlésüket minősíteni, egyre nyíltabban beszéltek saját életükről, vágyaikról és problémáikról egymás előtt. Külön kihívást jelentett számukra, hogy azon osztálytársaikat, akik még egyik zenei irányzathoz sem csatlakoztak, a maguk oldalára állítsák. Az óra minden alkalommal azzal zárult, hogy megszavazták a legjobban tetsző zeneszámot. Ennek hatására a bemutatók egyre színvonalasabbak lettek.

Úgy emlékszem, körülbelül öt hétig tartott a „zeneklub”, én voltam az utolsó előadó. Mivel az én zenei ízlésem „megrekedt” a Lloyd Webber-musicaleknél – Hair, Jézus Krisztus szupersztár, Az operaház fantomja, Macskák –, ilyesmivel nem is próbálkoztam. Helyette a Kabaré című film számomra legmegrázóbb jelenetét mutattam be nekik. Azt, amikor a két főszereplő egy napfényes vasárnap délután, a báró társaságában betér egy kerti sörözőbe. Ide masírozik be a Hitlerjugend egy csoportja – élükön egy fantasztikusan szép és csodálatos hangú fiúval –, énekelni kezdenek, és a dal végén a teljesen hétköznapi, ártalmatlannak kinéző sörözők kitartott kézzel, vigyázzállásban énekelnek együtt a gyerekekkel. Ez a filmrészlet annyira felkeltette a tanulók érdeklődését, hogy megszavazták, nézzük végig az egész filmet. Nagy meglepetésemre számukra egészen mást jelentett a film, mint nekem. Egyáltalán nem tetszett nekik, a két főszereplőről rendkívül rossz véleményük volt –„a srác buzi, a lány kurva”–, ebben minden fiú egyetértett. Ez a vélekedés viszont lehetőséget adott arra, hogy a családi életről, szerelemről, nemi életről, előítéletekről vitatkozzunk tovább. Cseppet sem meglepő módon a kamaszkorban lévő fiúk számára a „férfiasság” volt a legfontosabb, jövendőbeli feleségüktől pedig teljes ártatlanságot, hűséget és mindenekfölött igaz szerelmet vártak el. Egy-két jól irányzott kérdéssel azért sikerült felpiszkálni őket és heves vitát provokálni.

Így utólag be kell látnom, hogy talán nem a legszerencsésebb filmválasztás volt, pár évvel később valószínűleg többet mondott volna nekik. Habár ezt a „csatát” elvesztettem, mindannyian sokat nyertünk az ezt megelőző és ezt követő vitákban. Elsősorban egyfajta vitakultúrát, ahol mindenki őszintén el merte mondani a véleményét, senki nem hurrogta le a másikat, és ami számomra a legfontosabb, megtanultak odafigyelni egymásra. Lassan azok is bekapcsolódtak a beszélgetésbe, akik addig inkább szótlan szemlélői voltak a vitáknak. Egyfajta szállóigévé vált az osztályban a következő: „még nem győztél meg” mondat. Akár az osztálykirándulás helyszínéről kellett döntenünk, akár a marihuána legalizálása került szóba. Bármely téma felvetése után azonnal megindult a „népvándorlás” az osztályteremben, egyik oldalra ültek azok, akik mellette, a másik oldalra, akik ellene voltak, középre pedig azok kerültek, akik még egyik irányba sem kötelezték el magukat az adott témában.

Otthoni tapasztalataim – mint említettem, három, a kamaszkorból éppen kinövő fiú és számtalan barátjuk – alapján soha nem törekedtem a döntőbíró szerepére. Véleményem szerint egymástól sokkal többet tanulnak, könnyebben elfogadják a másfajta gondolatot, mint a felnőttektől, még akkor is, ha az otthonról hozott, a szülők által képviselt véleményt továbbítják társaik felé. Az én feladatom az volt, hogy olyan témákat találjak és úgy tálaljam, hogy az felkeltse az osztály többségének az érdeklődését. Ez a későbbiekben egyre könnyebb lett, mivel egyik következett a másikból, sokszor ők vetettek fel újabb, vitára érdemes témákat. Ha kérdezték, természetesen én is elmondtam a véleményemet, általában valamelyik csoporthoz csatlakozva.

A „zeneklub” egy véletlen megjegyzésből nőtt ki – ehelyett bármi, a többség érdeklődését felkeltő tevékenység is megfelelt volna –, de a folytatás már nagyon is tudatos szervezést, odafigyelést igényelt: annak a légkörnek a megteremtése, hogy érezzék, az ő véleményük is fontos, és nem azt várjuk tőlük, hogy készen kapott gondolatokat szajkózzanak. Megtanuljanak kiállni és érvelni a saját igazuk mellett úgy, hogy közben a mások véleményét is végiggondolják. Barátságról, szerelemről, munkáról, igazságról és hazugságról, az élet minden fontosabb és kevésbé fontos dolgáról beszélgettünk, vitatkoztunk, győzködtük egymást.

Ha nem is sikerült mindenben konszenzusra jutnunk, mindannyiunk számára sokat jelentettek ezek az osztályfőnöki órák. Én sokkal jobban megismertem őket, mint azt valaha remélni mertem, s így olyan dolgokat is el tudtam fogadni tőlük, amit előtte elképzelhetetlennek tartottam. Az osztály pedig igazi közösségé vált. Nem lett mindenki mindenkinek barátja, de az érettségi óta eltelt két évben sem szakadtak el véglegesen egymástól. Azóta is rendszeresen találkoznak, figyelemmel kísérik egymás életének alakulását, és ha valakinek komoly problémája támad, a volt osztálytársaira most is számíthat.