Amiről a „163 pont” kapcsán beszélnünk kell

Mivel egyesületünk a szakmai érdekvédelmet is feladatának tekinti, fontosnak tartjuk, hogy hallassuk hangunkat, illetve egyesületi állásfoglalást alakítsunk ki néhány olyan kérdésben, amely közvetve-közvetlenül érinti az osztályfőnöki szerepkört. Bízni szeretnénk ugyanis abban, hogy rajtunk (pedagógusokon, szakmai szervezeteken, civil szerveződéseken) is múlik, hogyan alakulnak dolgaink az iskolák világában.

A 163 pontos cselekvési tervből emelünk ki három témát, és ezekhez fűzünk rövid észrevételeket. Egyúttal felhívjuk a figyelmet a rendelkezések lehetséges pozitív hozadéka mellett az ezekben rejlő csapdákra is. Kérem a kollégákat, hogy a tanév finisében is szánjanak időt arra, hogy elgondolkodjanak ezeken, és megírják kapcsolódó véleményüket. Reméljük, hogy közösen sikerül egy olyan, a pedagógusok többségének véleményét tükröző egyesületi állásfoglalást megfogalmaznunk, amelyet nyilvánosságra hozhatnánk, és felsőbb fórumon is képviselni tudnánk.

A három kiemelt részlet a következő:

1. 2007 szeptember elsejétől 20-ról 22-re növelnék a tanárok kötelező óraszámát. Innentől kezdve a munkáltató heti 2 tanórán kívüli foglalkozást is elrendelhet, ha szükség van rá. Idén szeptember elsejétől átmenetileg heti 4-et is előírhat a munkáltató, 2007 szeptember elsejéig, plusz fizetés nélkül.
2. A most megjelent 163 pont között szerepel az is, hogy erősíteni kívánják a pedagógusok jövedelmének teljesítmény szerinti differenciálását. Ez azt jelenti, hogy a béremelésekre szánt támogatás felét a munka minősége alapján kiegészítő illetményként ítélnék oda.
3. Fokozatosan növelnék az osztályfőnöki pótlék összegét, az átlagjövedelem legalább 10 százalékára.

I.

Az óraszámemelés semmiképpen sem örömteli esemény, de azért ennek a törekvésnek is lehet pozitívra fordítható üzenete. Hiszen a tanítási órán kívüli tevékenység a mai gyerekek és fiatalok számára rendkívül lényeges, közismert probléma ugyanis, hogy a szabadidő eltöltéséhez az iskolán kívül rendkívül kevés kulturált és biztonságos (és főként megfizethető) lehetőségük van az iskolásoknak. Tehát ha a kötelező óraszám terhére lehet a korrepetálás, szakkör, önképzőkör, napközi, tanulószoba mellett több értékes és a diákok számára ingyenes (a kötelező óraszámba betudható) kulturális és sportfoglalkozást szervezni, csak javulhat az iskolai nevelés hatékonysága.

Persze a tervnek van egy komoly buktatója, éppen ez magyarázza a pedagógus szakszervezetek tiltakozását. Ha ugyanis a költséghatékonyság oly gyakran hangoztatott szempontja érvényesül, és ahelyett, hogy a fogyatkozó gyermeklétszám mellett az iskolák kihasználhatnák a lehetőséget a minőségi fejlesztésre, – általában a fenntartó nyomására – ott is a létszámleépítés mellett döntenek, ahol ezzel a lépéssel bizonyíthatóan romlik a pedagógiai munka színvonala. Nem akarjuk a felelősséget teljesen a fenntartókra hárítani, hiszen az ő pénzügyi helyzetük is meglehetősen bizonytalan, de akkor sem engedhető meg a pedagógiai szempontok és a tanulói szükségletek figyelmen kívül hagyása.

II.

Erre a differenciálásra már évtizedek óta várnak mindazok, akik számára a közteherviselésből aránytalanul nagyobb rész hárul, mint kollégáikra. Hiszen, ha őszinték akarunk lenni, be kell látnunk, hogy valóban akadnak tanárok, akik a szakóráik megtartásán túl alig fordítanak időt az iskolai, a pedagógiai tevékenységre, mialatt mások éjt nappallá téve ügyködnek tanítványaik érdekében. Itt nem csupán arra gondolok, hogy tanítási órán kívüli programokat szerveznek számukra, és viszonylag hosszú időt töltenek el az iskolában, hanem arra is, hogy időt szánnak a tanítványaikkal folytatott beszélgetésre, a szülőkkel való kapcsolatfelvételre, komolyan veszik a szakórájukra való felkészülést, időre kijavítják a dolgozatokat, az eredményeket visszacsatolják a gyerekekhez stb. Hogy milyen összetevői vannak a minőségi munkának, és hogy mennyit lehet ebből figyelembe venni a differenciálásnál, hogy miként valósul meg az érdemi minőségbiztosítás és fejlesztés, az már egy másik (itt és most terjedelmi okokból részletesen nem tárgyalható) szakmai kérdés. Biztosak vagyunk azonban abban, hogy ha az egyes intézményekben megfelelően oldják meg a differenciált bérezést, lesznek tehát világos és jól érvényesíthető, a szubjektivizmust, elfogultságot kizáró „sikerkritériumok”, s mindehhez megteremtődnek a demokratikus keretek, a bérezés differenciálttá válása idővel pozitív változásokat hozhat.

A csapda persze itt is jelen van, hiszen iskoláinkban még mindig erősen érvényesül a hierarchikus szemlélet, még mindig számos olyan iskolavezető van, aki visszaél a hatalmával, és a pedagógusok jelentős része sem felkészült saját érdekei érvényesítésére, illetve bizonytalan egzisztenciális helyzete, kiszolgáltatottsága miatt nem képes érdemi lépéseket tenni ennek érdekében. Ha nincs pontosan kialakított szempontrendszer a differenciáláshoz, minden iskolavezető tetszés szerint differenciálhat. A minőségi bérpótlék bevezetése az iskolák jelentős részében hihetetlen feszültségeket generált. Ennek tanulságait is szükséges lenne figyelembe venni a differenciált bérezés megvalósításának a körültekintő előkészítésénél.

III.

Ennek a komolyabb pótlékemelésnek már éppen itt lenne az ideje, és nem is csak „fokozatosan”, hiszen részben éppen az anyagi ösztönzők híján lassanként teljesen elkopik ez a szerepkör. Az osztályfőnökre háruló munka egyre nehezebb, a presztízs egyre alacsonyabb, és egyre többen akadnak, akik nem vagy nem szívesen vállalják ezt a korábban általában kedvelt feladatot. Itt a pótlékemeléssel együtt érdemes lenne az elmúlt másfél évtized alatt egyre csökkenő (helyenként teljesen eltűnő) órakedvezmények ügyét is elővenni. Hiszen ha nő a kötelező óraszám, ebbe nyugodtan beleszámítható lenne az osztályfőnöki tevékenységre +1 óra adminisztrációs teendőre, +1 óra a gyerekekkel és szülőkkel történő foglalkozásra, sőt +1 óra az osztálynak szóló szabadidős foglalkozások szervezésére. Ez jogosan igényelt és fizetett 3 óra lehetne hetenként annak a pedagógusnak, aki valóban vállalja mindazt a terhet, amelyet a rábízott tanulócsoporttal való törődés jelent. S ha arra gondolunk, hogy az igazán jól működő osztályfőnök az osztályában tanító pedagógusok és más szakemberek vonatkozásában team-vezető, szerencsés esetben középvezető kellene, hogy legyen iskoláink egyre laposodó hierarchiájában, ez a heti három óra teendői ellátására nem is feltétlenül elegendő.

A probléma ebben az esetben csupán annyi, hogy a pótlék összege pillanatnyilag olyan szégyenletesen alacsony, hogy beszélni sem érdemes róla. A fokozatos emelés pedig csak nagy sokára hoz eredményt. Az órakedvezmény kérdése az óraszámemeléssel együtt megléphető lenne, ha a döntéshozókat valóban szakmai és nem kizárólag takarékossági szempontok vezérlik. Mindenképpen külön kellene választani az osztályfőnöki munka elvégzésének puszta tényét, illetve annak minőségi ellátását. Külön feladat lenne az osztályfőnöki tevékenység minőségi garanciáinak beépítése az egyes intézmények pedagógiai rendszerébe. Ez azonban a jelenlegi szűkös feltételek mellett nem látszik reális elvárásnak.

2006. június 5.

OFOE