A költséghatékonyság mint prioritás

Pedagógusok a piros vonal alatt

A szakma iskoláért felelősséget érző köreiben teljesen természetes a konszenzus bizonyos alapvető kérdésekben. Ezeket már annyit ismételgették/ismételgettük, hogy szinte restellem elmondani, leírni (Amiről a „163 pont” kapcsán beszélnünk kell).

A minap a Rádió Café mint civil szakmai szervezet elnökét meghívott egy beszélgetésre a közoktatást érintő problémákról, a szükségszerű megszorításokról, amelyeket reformnak is szoktak nevezni. (A beszélgetésről Botos Réka készített összefoglalót a Szochálón Szemfényvesztés az oktatásban címmel. – A szerk.) Az országgyűlés oktatási bizottságának elnöke, a rádióbeszélgetés másik résztvevője számára a már említett evidenciák szemmel láthatón nem voltak maguktól értetődőek. A riporteri kérdésre, hogy milyen alapon fogják a feleslegesnek ítélt pedagógusokat kiválasztani, az OKÉV által kidolgozott értékelési rendszert említette, amelynek segítségével biztonsággal kiszűrhető az igazgatók szubjektivizmusa, és egyértelműen megállapítható, hogy mely pedagógusok számítanak a „piros vonal alattinak”.

Azok, magyarázta, akik nem fejlesztik kellő hatékonysággal a rájuk bízott gyerekek kompetenciáit. Hiszen a gyerekek érdeke, mondta, hogy minél színvonalasabb oktatást kapjanak. Kevesebb, de jobb és egyben jobban fizetett pedagógus marad az iskolában, és ez gazdasági és szakmai szempontból is kikezdhetetlen megoldás.

Nekem az az érzésem, hogy a jelenlegi közoktatás-irányítási elképzelések szerint az egyetlen prioritás a költséghatékonyság marad, amely az eddiginél is nagyobb mértékben söpri majd el a szakmai szempontokat, a pedagógusok színvonalas munkájának elengedhetetlen feltételeit és ezzel együtt a gyerekek valódi érdekeit.

Pedig vannak szakmai ellenérvek, sőt megoldási javaslatok is. Ilyeneket ír le például Árok Antal (Fölösszám?) a Népszabadságban. Csak néhányat sorolok fel az általa említettek közül azért, mert gondolatai teljesen egybecsengenek az enyémmel, a mienkkel. S teszem ezt azért, mert még mindig bízom abban, hogy nem a nyári vakáció idején dőlnek el véglegesen életbevágó dolgok. Még nem számít minden pusztába kiáltott szónak, nem minősül falra hányt borsónak, létezik még némi szakmai érdekvédelem, amelyet – jobb híján – az erre vállalkozó civil szervezetek is érvényesíthetnek.

Sokat emlegetik az egy tanárra jutó alacsony (és egyre fogyó) gyermeklétszámot. Lényegesen kevesebb szó esik azonban arról, hogy „a nemzetközi összehasonlításban viszonylag kisebb kötelező óraszám azzal is összefüggésbe hozható, hogy nálunk minimális az asszisztencia. A nevelő-oktató munkát közvetlenül segítők aránya az általános iskolában nem éri el a 4 százalékot, a középiskolákban a hármat sem.

Az OECD-országokban ez az arány sokkal magasabb, 8-10 százalék. Egy átlagos, 130 tanárt foglalkoztató francia középiskolában például 11 asszisztens segíti a pedagógusok tevékenységét, miközben a pedagógus nettó tanítási ideje 602 óra/év (nálunk 555). Tehát a magyar pedagógusnak sokkal több időt kell eltöltenie a tanóra előkészítésével, technikai és egyéb kiegészítő feladatokkal, mint osztrák vagy francia kollégájának.

Nem beszélve a tanítási órákon kívüli feladatokról, amelyeket a közoktatási törvény részletesen szabályoz: a tanítási órákra való felkészülésen túl az ügyviteli feladatok, a nevelőtestületi, munkaközösségi teendők, a hátrányos helyzetű és a tehetséges tanulók képességeinek fejlesztése, az iskola kulturális és sportéletének, a diákmozgalomnak a segítése, tanulmányi versenyek lebonyolítása, a gyermek- és ifjúságvédelemmel összefüggő feladatok, a szülőkkel való kapcsolattartás, ünnepségek, programok előkészítése (sokszor a települések számára is), tanulmányi kirándulások, színházlátogatások szervezése, lebonyolítása, tankönyvek rendelése, elosztása, a folyamatos továbbképzés stb. Mindez különösen a csúcsidőkben, a kötelező órákkal együtt gyakran túllépi a heti 40 órát is. (Persze az is igaz, hogy hivatástudat és kontroll nélkül e sajátos helyzettel vissza lehet élni.)

Ezek után nyilvánvaló, hogy a kötelező óraszámok módosításáról (jelenleg tanítóknál heti 21, tanároknál heti 20) csak a pedagógusi munkakör egészének áttekintésével, a teljes feladatrendszer figyelembevételével lehet dönteni.”