Szávai Géza

Fantonképek

Három kislányunokámmal gyakran rajzolunk, festünk, és ilyenkor én általában portrékat készítek róluk, vagy azt rajzolom, amit ők éppen kérnek tőlem. A közös festés, rajzolás: afféle családi rituálé. Így hát könnyű számon tartanom azt a pillanatot, amikor három unokám hirtelen kirobbanó intenzitással portrékat kezdett rajzolni. 2006. január 5-én a nyolcéves unokám, Paulheim Anna kívánsága szerint állatokat, bálnákat festettünk, de én közben ismét csak portrékat kezdtem hevenyészni. Anna kissé értetlenkedve nézett, mint eddig is annyiszor, amikor a portrék felé „lógtam ki” a négy személyt kitevő sorból. Látszott, hogy engedékeny kedvében próbál megérteni, ergo követni, és új papírt helyezve maga elé ezt a távlatos és kecsegtető javaslatot tette: „Lerajzolom a fanton képedet ötven forintért.” Rögtön belementem az üzletbe. Tudtam, hogy Anna újabb matricákat szeretne vásárolni, hiszen kevéssel azelőtt hárítottam el ebbéli szándékát, arra hivatkozva, hogy éppen nincs pénzem. No, de a kis emberek nagy pszichológusok, tisztában vannak azzal, hogy a portrékat kedvelő nagypapának csak előkerül némi, matricára mozgósítható pénze, ha… Így hát Anna is beállt a portréfestők táborába. Nem értette ugyan, hogy miért lelkesedem én annyira az arcképrajzolásért, de praktikus okát is látta: a tévében gyakran mutatnak „fanton” képeket körözött, keresett bűnözőkről. Nem magyaráztam el Annának és két kishúgának, hogy mi a fantom, inkább maradtam én is a fanton-nál, mint általunk alapított grafikai műfajnál. Anna alaposan szemügyre vett, és rekord idő megalkotta a „fanton” képemet. A sikeren felbuzdulva (úgy ítéltük meg, hogy hasonlít rám a „fanton”-om!) mindjárt a feleségem, Ilona hasonló „grafikai zsánerű” képét is elkészítette Anna, már a matricavásárlás miatt rögzített művészi tarifáról is megfeledkezett. Aztán következett kishúga, az ötéves Rebeka fanton képe. Rebeka készségesen „modellt ült”, de folytatta a festést: a tévéhíradói hangulatnak megfelelően torzult arcképszerűséget festett, „akinek eladták a földjét, csapdát állították neki…” És hogy Anna hirtelen sikerében ő, Rebeka is osztozhasson, egy kimondottan fanton képet is alkotott – stílusosan – egy „rosszcsont kisfiúról”. A kisfiú éppen szenved, de nem kimondottan azért, mert a tévéhíradóban már „nyomravezetői díjat” tűztek a fejére, hanem mert – mint Rebekának – kihúzták a fogát, továbbá, miként az arcán különös ismertető jelként felfedezhető: összecsípték a szúnyogok! Ilyen egy rosszcsont fiú! Elég sok van belőlük az óvodában, küszködik is velük az ötéves Rebeka.

A grafikai fantonok azonosító játékát fokozni kívánva előálltam egy javaslattal: „Annácska, rajzold meg a mama fanton képét is.” Megrajzolná, de nincs itt az édesanyja (Szávai Eszter), hogy modellt üljön. Mondom, hogy a híradóban sem „így” készülnek a fanton képek. Ott is éppen az a gond, hogy nincs kéznél a keresett személy. És azt javasolom, hogy mivel Rebeka köztudottan nagyon hasonlít a mamára, hát „használja” a húgát modellként. Rebeka készségesen pózol. Így születik meg Szávai Eszter fanton képe.

A hároméves Petra is fest, öntudatosan, fontossága teljes tudatában alkot képeket, amelyekre aztán ráfogja, hogy néni, tenger stb. Hanem most eszközt vált, vízfesték helyett ceruzát ragad, és két nagyobb testvére mimikáját utánozva figyel engem. Aztán előáll ő is a rólam készített fanton képpel. És kiderül, hogy neki is van tévés műveltsége, neki is vannak fogalmai erről a zaklatott, rendszerváltásos, hol követett, hol nem követett bűnözőkkel zsúfolt világról, mert világos számára, hogy a fantonkép, az inkább a rossz oldalunkat ragadja meg. Petra a rólam készített fantonképre azt mondja: „Rossz Géza. Mert a sarokba állítottad a Rebekát…” Így legalább egyvalaki elnyerte méltó grafikai büntetését – én, aki Petra által eléggé el nem ítélhető módon sarokba állítottam a csintalan Rebekát!

A lázas „fanton képezés” után ismét visszaálltunk a festészet békésebb műfajaira, most már én is megértőbben festegettem ismét házikót, tehenet, és efféléket…

De őrzöm kislányunokáim 2006. január 5-én készített fanton képeit. Tizenegy hónappal később már könnyedén készítenek portét. És már nem „büntető” indíttatással. Születésnapomra Anna is, Rebeka egy-egy „könyvvel” állt elő. Gyakran kapnak tőlem egy-egy köteg, fűzött dossziéból kiszórt papírt, hogy a használt lapok hátoldalára rajzolhassanak. Nos, a lyukakon át madzaggal összefogták a lapokat, az első oldalra ráírták: Géza, és következik a portrék sora: egyiken sírok, másikon kacagok, ott a teljes mimikai skála. A rajzok hátoldalán pedig döbbenten látom: Aletta bárkája című regényem első változatának fejezeteit.

(Forrás: Fordulópont 34)