Kronstein Gábor

Ha akarnánk, sem tudnánk világpolgárokká válni

Töprengeni valók az EU-csatlakozás első napjaiban

Szellemes, könnyed stílusban megírt bölcseleti esszé Salamon János írása az ÉS-ben (2004.04.23.). Nem szokványos elmélkedés
Sz.J.-é sem, aki honlapunkon az ÉS-beli cikkből kiindulva fogalmaz meg néhány óhajt a korszerű erkölcsi nevelésről.

1. Salamon János civilizációnk jövőjét illetően vallásos kiindulásból borúlátó. Az ember kiábrándulva az őt körülvevő társadalomból (táguló határok között, persze: városállam → birodalom → nemzetállam → birodalom méretű nemzetállam-szövetségek), magát – így a filozófus-szerző – „globális, univerzális etikai térben lebegő, egyformán racionális és autonóm” lényként tételezi, s a „világpolgár” rangját adományozza magának.
Manapság – folytatódik a gondolatmenet – „A neocinikus világpolgárokat neosztoikus elöljáróik” a következő érveléssel
beszélik rá a társadalmi törvények tiszteletére és betartására: „a felvilágosodás kanti tanának jegyében nincs jó élet szabadság nélkül, s az ember úgy lehet szabad, ha a saját maga által hozott törvényeknek engedelmeskedik”. De ezeknek az elméleteknek szemléleti hibája, hogy a technika tökéletesítésével – úgymond – „az embernek az egész természettel szemben megváltását akarja kierőszakolni”. S már a cselekvés küszöbén megszületett a felismerés: „ez a megváltás
az örök jövőbe hátrál”. Azaz illúzió. Sokadik az európai gondolkodás
Új- és legújabb kori történetében. Ennek az erkölcskritikai levezetésnek ismeretében kézenfekvőnek tűnik a nevelési gyakorlat szemszögéből Sz.J. tanácsa: „»Cinizmus és moralizálás nélkül« kellene tehát szembenézni önmagunkkal, szűkebb és tágabb világunkkal (…) Közben pedig felismerni saját mozgás- és cselekvési terünket…”. Követem tanácsát.

2. Első észrevételem az uniós belépés kezdetén az, hogy ne bolygassuk a világpolgár kérdéskörét, mert az kívül esik cselekvési terünkön. A konzervatív erkölcsbírálat e fogalommal kapcsolatban két tévesztést enged meg magának. A fogyasztói társadalom tömegeinek egy részét írja le világpolgárként, célozva a globalizációs eszmék, a fogyasztói kultúra átütő sikerére, amely helybe is jön, lefokozza a helyi kultúrát, s arra ad mintát, hogyan lehet valaki elvben „világpolgár”, anélkül, hogy kimozdulna megszokott környezetéből. Persze ez az érvelés támaszkodik arra a valós tényre is, hogy a földrajzi
helyváltoztatás, a külföldi tapasztalatszerzés, az áttelepüléssel összefüggő gyakori nyelv- és kultúraváltás korunkban inkább száz-, mint tízmilliókat érint. Az euro-amerikai kultúra központjaiban sokféle nép, vallás, életforma fiai-lányai válhatnak gyökértelenné. A konzervatív magyar sajtó is megteszi, hogy az így felfogott „világpolgárság” fogalmával – mint egyenrangú változatot – fölcseréli egyszer a „kozmopolitizmus”, máskor az „internacionalizmus” kifejezéseit.

A világpolgár, a kozmopolita, az internacionalista és az átlagos consumer csak annyiban hasonlít egymáshoz, hogy valamennyien a helyi jelenségvilággal valami egyetemesebbet állítanak szembe, s tekintenek mintának. Világpolgárnak lenni azonban – minden korban magasabb minőség volt. A nevelés a legkedvezőbb esetben eljuttathatja az embert az autonóm személyiség küszöbére. Innen még hosszú önnevelés, célirányos munka vezet el odáig, hogy az erkölcsi kiválóság, szellemi minőség és bizonyított eredetiség adódjon össze a világpolgárban. A legnagyobb görög filozófusok nem azért voltak
világpolgárok, mert sok világot bejártak, hanem azért, mert rokon lelkekre találtak, akiknek a társaságában otthon érezhették magukat. Értelmiségi talált értelmiségire, tudós tudósra, humanista humanistára, akik meg tudták értetni egymással az emberi lét alapkérdéseit.

Nekem is megadatott az a szerencse, hogy ismerhettem egy világpolgár magyar természettudóst. Erdős Pálnak hívták.
A múlt század eleji magyar matematikus iskola neveltje volt. 83 éves korában, 1996-ban esett össze egy előadói pulpituson, Varsóban. A számelmélet művelői „világegyetemi tanár”-nak nevezték. Nem alapított családot, 1938 óta nem volt bejelentett lakása. Tanítványai között élt – a matematikának. Ösztöndíjakkal támogatta őket. Ez a világjáró szívesen látott vendég volt mindenütt. Előadott matematikai tanácskozásokon, kurzusai szellemi eseményszámba mentek, szűk körben emlékezetes és megörökített szakmai beszélgetéseket folytatott a világ legelső matematikusaival. A szabad együttes gondolkodás híveként a közelmúlt legterjedelmesebb tudományos levelezését bonyolította le. Szerette a társszerzős közleményeket. Ezernél több cikkét összesen 458 szerzőtárssal jegyezte. Négy földrész nyolc tudományos akadémiájának volt tagja, s 16 egyetem ismerte el munkásságát díszdoktorátussal. Még életében az ő témáira ötször rendeztek Erdős-konferenciát. Megkapta a Nobel-díjjal egyenértékű matematikai Wolf-díjat. Két bőrönd személyes holmi és egy mondás maradt utána. Gyakran emlegette, hogy minden, ami emberi, előbb-utóbb végetér. Kivéve a humánumot és a matematikát. Zseni volt választott tudományában, utánozhatatlan.

3. Ámde Európa és Magyarország viszonyát mérlegelve, Erdős Pál példája a minőség elvének időszerűségére hívja fel a figyelmet. Azzal együtt a szükséges feltételek fontosságára is. Az
erkölcsi nevelés – különböző szocializációs ellenélmények hatására – ma
nem tudja meggyőzni diákjaink többségét, hogy jellemességre, munkakultúrára és intellektuális szabatosságra van szükségük. Ezek hiányában megrekednek az erkölcsi elemiben, nem jutnak túl a személyiségfejlődés heteronóm fokán. Pincétől a padlásig velük van tele a társadalom épülete. Ami talán rendjén is lenne, ha ez az épület
nem volna roskatag, és nem tataroznák folytatólagosan. De hát a társadalom életében egyelőre csak a változás állandó. A vele járó állandó nyugtalanság, a lehetőségek közötti felfokozott választási
kényszer rontja az esélyt, hogy a sodródó, kívülről irányított ember is helyesen tudjon dönteni.

Az uniós tagság annyi újdonsággal szolgál az erkölcsi nevelés számára, hogy ettől jelenleg még a kérdések helyes megfogalmazása is
nehézséggel jár. Az nyilvánvaló, hogy Salamon János magatartási típusai iskolai alkalmazásra nem elég konkrétak. Nem is teljesek. A cinikus és a sztoikus modell mellett ott van még az aszkétikus, az epikureus és a hedonista magatartás. A legtöbb értékszociológiai elemzés jelzi, hogy a fiatal korosztályokban a passzív hedonista a legelterjedtebb típus: az a szimpla személy, aki képzelőerő, akarat, reális életterv híján a fogyasztás kisvilágába zárkózik.

A kihívás, amelynek kezeléséhez szükség volna az erkölcsi nevelés nagytakarítására, a következő. Az ország vezetése egy birodalmi méretű államszövetségre ruházta át a nemzetállami
szuverenitás jelentős hányadát. Ezt a tényt, valamint azt a másikat, hogy
a határon túli magyar nemzeti kisebbségek egy része szintén bekerült az Unióba, másik része előkészülhet a belépésre, a harmadik része tartós kívüllétre számíthat, a mai nemzetfelfogással jól kezelni bajosan lehet.
A magyar politikai nemzet az államhatárokon belül élő állampolgárok összessége, alkotmányban biztosított módon a nemzeti és etnikai kisebbségekkel együtt. A kultúrnemzet fogalma szerint a magyar nemzet átnyúlik a határokon. Beletartozik mindenki, aki nyelvét és kultúráját illetően magyarként tartja és tartatja számon magát a többségi nemzet hivatalos szerveivel.

Ez a kettős ikerfogalom a 19. századi liberális nacionalizmus terméke. Annak az állapotnak felelt meg, amelyben az állampolgárok többsége nyelvi-kulturális értelemben magyar volt. A magyarság élvezte az asszimiláció előnyeit. 1867 és 1918 között a beolvadók száma felülmúlta a kétmilliót, az országlakosok bő egytizedét. Egyes
politikai tényezők már arról képzelegtek, hogy a kulturális nemzet a jövőben egybe fog esni a politikai nemzettel. Az utóbbi másfél évtizedben változatlanul él ez a fogalomkettős, miközben a
„kultúrmagyarok” egyharmada nemzeti kisebbségként él külföldön. Fogyatkozik, szegényedik, kulturális azonosságtudata is gyengül.
A magyar nemzetpolitika védekező-megtartó jellegű. A széttagoltság enyhülését a „határok átlégiesítésé”-től várja; támogatja a magyar nemzeti kisebbségeket, elsősorban azért, hogy meglévő politikai kereteikben élhessenek jobban; a magyar nemzetállam polgárait
felkészíti az uniós csatlakozásra.

Számos kutatás tárta fel, milyen gyengeségek vannak a magyar állampolgárok nemzettudatában. Az első helyre talán a demokráciadeficitet kellene helyezni. Nagyok a társadalmi különbségek, gyenge a társadalmi kohézió: hiányos a szolidaritás, a civil szervezetek befolyása csekély, a politikai kultúra nem korszerű, az állam szerveinek és tevékenységének alig van presztízse, a lakosság „Kis-Magyarország”-ban gondolkodik, s ezért a határon túli magyarság-részekkel nem törődik, az állampolgárok közül kb. 700-800 ezer személyt nem tekint egyenrangúnak a többséggel. Az ideológiai megosztottság igen éles; a közgondolkodás erősen pesszimista, a nemzeti önértékelés nincs egyensúlyban. Az uniós csatlakozás nem váltott ki elemi érdeklődést. Az alkotmányos változásokról még nem alakult ki a közvéleményben értékelő attitűd. Az első benyomások alapján az ország versenyképessége csak részleges, a lakosság egyénileg nem elég tájékozott, személyes versenyképessége alacsony.

A legutóbbi változások nyomán élénkülni fog a földrajzi mobilitás: a korábbinál többen akarnak majd Magyarországon megtelepedni, s többen fognak távozni az országból, mint korábban távoztak. A magyar nemzeti kisebbségek körülményei differenciáltabbak lesznek a magyarországi munkavállalás és az áttelepülés tekintetében. A magyar nemzetpolitika rugalmasabban alkalmazkodik, mint a közvélemény. Jelentős változás, hogy a kormányzat a népességcsökkenés enyhítése érdekében most már szorgalmazza a bevándorlást – a szomszédos országokból is.
Belpolitikájában határozottan kiáll a romaellenes és antiszemita előítéletek visszaszorítása mellett. Külpolitikájában: uniós szinten szorgalmazza, hogy a kisebbségek jogai (autonómia) napirenden maradjanak; továbbá elősegíti, hogy tovább bővüljön az Unió magyar kisebbségekkel is rendelkező államokkal (Románia).

Körvonalazódik egy lényeges szemléleti módosulás: meg kell
nyerni a közvéleményt annak, hogy a nemzet fogalmában fokozatosan teret nyer az alkotmány-nemzeti összetevő. Más szóval a társadalmi kohézióban kerüljön előtérbe a tartalom: a szabadságjogok gyakorlása, az alkotmányosság, a demokratikus jogrend. Ezek olyan vonások, amelyek az európai közösségi tudatnak is növekvő fontosságú elemei.
E fogalommódosulás lényeges az erkölcsi nevelés számára is.

Legalább ennyire fontos: az erkölcsi nevelés olyan értelemben foglalkozzék a fiatalok Európa-tudatával, hogy felkészültebb, éntudatos, lehetőleg növekvő számban autonóm személyiségek
fogadják magukba az élményeket mint munkavállalók, mint diákok, vagy mint turisták. Számos nemzedék indult már a fejlett Nyugatra a soknemzetiségű, közép-európai félperifériáról. Az ismerkedés illúzióit és tapasztalatait máig ható érvénnyel a lengyel Nobel-díjas költő, Czeslaw Milosz foglalta össze egy szabadversben. (A Rue Descartes-ot
Sebők Éva fordította magyarra.)

(…) frissen érkezett ifjú

barbár, ki még szorong a világ fővárosától.

Sokan voltunk innen meg onnan: Iasi, Kolozsvár,

Vilna, Bukarest, Saigon, Marrakech gyermekei,

(…) Így léptem be csodálva és vágyakozón az egyetemesbe.

Majd a Iasiból vagy Saigonból, Marrakechből jöttek közül

Ki a helyi szokások megdöntését kívánta, mind megöletett.

Aztán társaik ragadták magukhoz a hatalmat,

Hogy egyetemes szép eszmék nevében gyilkoljanak.

Közben a város (…)

becsület és gyalázat, nagyság és dicsőség iránt

Közömbös volt, mivel mindez lezajlott már,

S nincs immár sem itt, sem sehol fővárosa a világnak.

(…).

A történelemnek ezen a pontján kapcsolódik vissza világjárásba a magyar fiatalság. Tapasztalhatja, hogy valóban nincs fővárosa, vezérlő eszméje a világnak. De tudata peremén dereng, hogy nem is messze szülőföldjétől fiatal kannibálok egyetemes eszmék egyikének, a vallásnak nevében követnek el erőszakot az erkölcsön. Hogyan néz majd ezzel szembe az a fiatal, aki talán cinikus, talán önzően hedonista? Az erkölcstan általában a kritikai képességet emeli ki az autonóm személyiség legfőbb jegyeként. Ez a képesség az önálló gondolkodás védjegye is. A jelen helyzetben azonban azt érzem az erkölcsi nevelés fő feladatának, hogy tanítványaink önálló ítélete a jó eszme megerősítésében, az igazságossággal szemben táplált kétségek eloszlatásában, a humánum jelenlétéhez kötött jó élet védelmében, a közvetlen önérdek érvényesítéséről való lemondás képességében fejeződjön ki. Nehéz korszakokban a jóra való elszántság minden másnál fontosabb.

Kronstein Gábor